Frida1/5

05.

Az elkövetkező hónapokban, belőlem is egy lett a több száz fiatalból, akiket szürke egyenpizsamában a fehér folyosók eldugott akváriumaiban vizsgálatoknak vetették alá. A ruhánkat, mint személyiségünk kifejezésnek egyik legjobb módját látták a cég professzorai… így hát meg szabadultak tőlük. Így maradt a pizsama. Hamuszürke, hosszú, pamut nadrág, hamuszínű zoknival és papuccsal. A felső is ugyancsak egyezett színben, V-nyakú volt és mellkasi részén épp a szívünk felett sötétszürke hímzéssel volt bele varrva az azonosítónk. A hidegebb napokra kaptam egy testre simuló fehér pamut felsőt, amit szigorúan csak a bő egyenruhánkkal együtt, mégpedig alá vehettünk fel. Nem tetszett a színválasztásuk. Még a fehérneműink is szürkék voltak.

A vizsgálatok során, eleinte csak logikai feladatokat kellett meg oldanom. A logika alapfeladata, hogy olyan formai kritériumokat tárjon fel, amelyek szerint egy adott igaz, vagy igaznak feltételezett p₁, p₂… p_n állítások (azaz a premisszák) esetén helyesen következtethetünk egy q kijelentés (a konklúzió) igazságára. Magyarán szólva a legegyszerűbb, ahogy elmagyarázhatom:

Minden ember halandó + Szókratész ember.

                         ---------------------------------------

Szókratész halandó.

Egy ideig olyan rendőrségi eseteket adtak a kezem közé, amelyek megoldása ismert volt… megoldott ügyek aktáit vizsgálhattam, elemezhettem ki. Minden nyom és bizonyíték, amit összegyűjtöttek az igazi nyomozás alatt rendelkezésemre állt. Fényképek a golyókról, késekről a bántalmazott, sérüléseiről, vagy holttestéről. Részletesek voltak, és ez tetszett. A gyanúsítottak névsorát, és információit csak az után egy vastagabb dossziéba rakták elém. Ha rájöttem, kihajtotta végre a rablást, bántalmazást, vagy épp gyilkosságot, akkor tovább léphettem egy másik ügyre. Szép lassan haladtam a ranglétrán. Hónapok alatt a megoldott ügyekről a halott ügyekre (jelentése: azok a megoldatlan ügyek, amelyek elavultak, vagy bizonyíték hiánya miatt, beszüntették a kivizsgálásukat), évek alatt pedig a jelenleg megoldatlan ügyek vizsgálatát is elém tárták.

Ezeken kívül a viselkedésünket is fejlesztették. Megtanították velünk az emberi érzelmek felismerését. A helyzetekben valló megnyilvánulásukat. Ezzel számomra is segítettek, ha átélni nem is, de megérteni, és kikövetkeztetni igen. Egyszerűen rávezettek a különféle érző mindennapi emberi lelkek kiszámíthatóságára. Ezek után már könnyű volt azt hitelesen megformálni. Egy év multán, sikerült az összes emberi érzést felismernem, és élethűen utánoznom, annak ellenére, hogy belül még mindig nem éreztem át egyiket sem igazán.

Rigid ígéretével ellentétben egyre kevesebb vizsgálatomra jött be. Nem úgy láttam, hogy elvesztette az érdeklődését a fejlődésem miatt. Inkább valami mintha, zavarta volna. Napról napra rosszabb lett a kedve, végül gondterhelt arccal ajtókat csapkodott, teljesen kifordult magából. Tomsont is az idő múlásával (annak ellenre, hogy ő nem a leányvállalat munkatársa volt) gyakran láttam az irodájában. Először arra gondoltam talán ő az oka, később viszont egy nagy vizit alkalmával, az öreg is meg tisztelte a központi gyülekezőteremben álldogáló fiatalokat.

A nagy vizit három hónaponként volt előjegyezve. Olyankor az összes cég által foglalkoztatott tinédzser összekeveredett, egyetlen hangár méretű teremben. Az volt az egyetlen alkalom hosszú ideig, a társalgásra, az egymással való érintkezésre. Eleinte volt, hogy ezren is ott zsibongtunk a hangárban. Azonban számunk alig hat hónap után a negyedére csökkent. A maradék huszonöt százalék lett a mag. Mi már nem eshettünk ki. A mi esetünkben, a projekt sikeresen zárult. Épp ezért gondolták, hogy az együtt létre szükségünk van. A professzorok mindig egésznapra, magunkra hagytak bennünket egymással. Nekem olyankor is az épp vizsgált ügyön járt az eszem. Így a többi társam nem igazán mozgattam meg a fantáziámat. Az-az alkalom azonban kivétel volt.

Az öreget az előtt, lassan két éve nem láttam. Az esős vasárnap óta, még egyszer sem látogatott meg, vagy üzent nekem. Nem is hallottam róla, csak Rigid szidalmaiból, egy-egy veszekedésük után. Mint azt már említettem a férfit egyre inkább kimaradozott a velem folytatott vizsgálatokról. A háló „fülkémbe” viszont annál gyakrabban fogadtam vendégül. Eleinte csak az apja elől való bujkálás közben tévedt be hozzám. Aztán ahogy ez lassan rendszeresebbé vált, szocializációs hiányaim ellenére egyre inkább kibontakozott előttem. A hálókabinok a harmadik emeleten helyezkedtek el. Az én kabinom volt a legközelebb a tükrös lift ajtajához. Így mikor szükségét érezte, hogy valakinek ki öntse a lelkét, csak leereszkedett a szintünkre, kilépett az ajtón és ballra fordult. Nem tudom mit látott bennem, vagy hogy mért pont engem választott lelki szemetesládájául, de valami miatt ragaszkodott, hozzám. Napról napra, észre vettem, hogy a kezdeti ellenszenvem alábbhagy és a megtűrést az elfogadás váltja fel.

Rigid olyan volt, mint egy nagyra nőtt, intelligens gyerek. Talán épp a közvetlenségével érte el, hogy én is beszélni kezdtem neki múltam, jelentéktelen eseményeiről. Azt hiszem több volt, mint egyszerű munkaviszony a miénk. Nem kedveltem, de nem is néztem levegőnek.

Visszatérve a nagy vizit napjára. Az öreg meg jelenése a hangár épületében, zsibongást váltott ki a tömegből. A tolókocsijában ülő férfi csak figyelt bennünket. A terembe lépett még Rigid és Tomson is. Az öreg akkor előrébb gurult székével és higgadtan határozottan megszólalt.

- Váljatok szét. – mindenki sejtette, hogy mit akar ezzel. A teremben csak két csoport gyerekei tartózkodtak. Az egyik csoport volt a Frida leányvállalaté, a másik pedig, a nagy nevű L. Fils vállalaté.

A különbség szemmel látható volt, a két projekt alanyai között. Az öreg gyerekeit mintha végig futtatták volna egy szabványra szabó futószalagon. Mindegy volt hogy fiú, vagy lány, a hajukat rövidgomba frizurára nyírták. És még csak megkülönböztető jel sem volta rajtuk, mint pl. nekem a nagy E betű. Mindegyik fegyelmezett volt, és komoly arccal egyenesen beállt csatarendbe, öt oszlopba a terem ball oldalára az öreg elé. Mi is követtük a példájukat, habár én személy szerint még csak kisem húztam magam.

Az én csoportomban, legalább a hajunkat békén hagyták. Habár nem lehetett felfogatnunk, így mindig leengedve viseltük (a hajráfomat is rég elvették tőlem) Az enyém például a lapockámig ért.

A saját csapatát nézve az öreg önelégült mosollyal bólogatott. Majd rosszindulatú tekintettel a Frida csoport felé nézett. Elektromos kerekesszékén megpöckölt egy kallantyút és elindult felénk. Én az ötödik oszlop harmadik sorában álltam, nem vett észre. Meg állva végül a szakaszunk előtt, fitymáló tekintettel nézett végig az előtte láthatóan személyétől rettegő gyerektömegen. Rigid arcáról lerítt apja utálata, szúrós tekintettel méregette az öreget háta mögött. A főnök akkor hangosan cinikusan megszólalt.

- Ez lenne tehát a Frida vállalat projektje? – fia felé fordította fejét majd vissza ránk. – nem vagyok meg elégedve. – ezt a megjegyzést már nekünk címezte. – nézzetek magatokra, és az én fiataltehetségeimre. Ti csapzottak vagytok, és fegyelmezetlenek. A megjelenésetek nem parancsol tiszteletet. Trehányok vagytok, és ezzel a hozzáállással az éles helyzetekben végetek. – én a részemről élveztem az öreg fikázását. Ironikusnak találtam, hogy pont egy tolószékes fazon magyaráz nekünk arról, milyen bénák leszünk majd a terepen. Holott legjobb tudomásom szerint ő is egy ilyen baki miatt kényszerült lábak nélküli életre.

- Kösz, hogy szolt. Magát biztos nem figyelmeztette erre senki. – mondtam alattomos vigyorral képemen. A körülöttem állók kissé megütközve néztek vissza rám, majd szinte mindegyik halványan mosolyogni kezdett, megjegyzésemen. Minden esetre az öreg nem hallotta a szavaimat így tovább beszélt.

- Meg tiszteltetésnek kellene venniük, hogy egyáltalán bekerültek a programunkba. Én személy szerint, csak idő és pénzpocsékolásnak tartom a maguk foglalkoztatását. - A száz gyerek, aki a csoportomban volt, mélységes mély csendben tűrte az öreg alázását. Az L. Fils-esek közül azonban sokan jót derültek rajtunk. A százötven fős gyereksereg között néhányan mosolyogva hallgatták, amint az öreg kitöltötte rajtunk mérgét. – nézzék a társaikat a terem másik oldalán, egytől-egyig…

- Bili fejűek!- segítettem ki a megfelelő szóval a főnököt. Ezt már szélesebb körben hallották körülöttem, és morajlás szerű bazsalygás és felkacagás hangzott a teremben. A többi gyerek tovább és tovább adta a csapaton belül a szavaimat, mire már az egész Frida szakasz csendben vigadt az öreg mondandója közben. A mosoly az arcukon aztán csendre kényszeríttette a férfit. Háta mögött fia kisebb fajta bizalommal fogadta a viselkedésünket. Jó jelnek látta a könnyed, gond feledt arcokat. Izgatottan várta hogyan teljesítünk az után. Tomson is ott állt mellette, de ő inkább furcsállta a hírtelen felszabadult csapat moraját.

- Talán mondtam valami mulatságosat. – emelte fel hangját a főnök. – ne merjenek felidegesíteni, különben… - a legjobb alkalmat láttam a tömegből való kiválásra. A névtelenség már-már az idegeimre ment. A körülöttem élő fiatalok között én nem voltam tovább hajlandó egy névtelen senki maradni. Határozott hangon félelem nélkül végre megvédtem magam.

- Különben hazáig rugdos, mi? – ezt már mindenki hallotta. A moraj és az öreg beszédje is elcsendesült, mintha valamiféle elnémító gombot kapcsolt volna be valaki. Rigid megismerte a hangomat, és széles vigyorát eltakaróan, diszkréten meg vakarta orrát.

- Ezt ki mondta? – idegtől remegő hangja végig suhant a sorokon. Nem vártam meg, hogy megint meg kérdezze. A társaim között elindulva ki szlalomoztam a tömegből. A másik csapat csak bámult felém a terem balszéléről. Amint a főnök szemei elé kerültem, kihívóan lenéztem rá. Arcán azonnal látszott a fel ismerés keserű hulláma. Tekintete gyűlölten meredt rám. – Maga még mindig itt van? – szemeivel szinte undorodva nézett rajtam végig. – a csótányok valóban szívós lények.

- Na igen… - ez a megfogalmazás egy átlag embernek sírtő lett volna, tehát mivel az öreg is állítólag emberi lény, eltaposva méltóságát lereagáltam a kijelentését…- és ahogy látom a szar sokáig, eláll! – az arcomra kiülő közönnyel csak még jobban alátámasztottam a férfinek azt az elképzelését, hogy egyáltalán nem tartok tőle. Rigid arcán jól látszott, hogy jól szórakozik az örege felháborodásán.

- Már túl sokat engedsz meg magadnak! – jelentette ki vészjóslóan a főnök.

- Hát magamnak lehet, de magának nem… többek között azt sem, hogy csak úgy letegezzen. – ez volt az utolsó csepp. Az öreg dühtől fujtató mellkassal, hátra menetbe kapcsolt és a fiához gurult.

-Ezt a némbert azonnal likvidáld a csapatodból! – elég nagy meglepetést szerzett a kérésével Rigid számára.

- Nem… - utasította vissza döbbent határozottsággal a szöszke férfi. – épp tegnap írtad alá a szerződést… nem emlékszel? – abban a pillanatban nem tudtam, miről beszél. Miféle szerződésről lehetett szó? – a Frida leányvállalat túl nőtt a L. Fils-en és külön egyéni céggé alakult. – magyarázta apjának, kioktatóan zsebre dugott kézzel. – tudod! Épp e-miatt hívtuk össze ma a kölyköket, hogy bejelentsük ezt nekik.

Mindenki meglepetten fogadta a hírt. Az L. Fils és a Frida, immár teljesen különálló cég. Meglepett a tudat, hogy Rigid erről nekem egy szót sem szolt. Szemem akkor Tomsonra szegeződtek. A nagy összevisszaságban én akkor csak rá tudtam figyelni. A férfi egy ideig csak a két családtagot nézte, aztán tekintete végre találkozott az enyémmel. Valószínűleg láthatott az arcomra írva valamit, mert kissé meg emelve fejét fürkészni kezdte.

-Veled mi lesz?- suttogtam hang nélkül. Senki sem hallotta, csak ő vette az üzenetet. Nem tudom még az óta sem mért, aggódtam érte annyira, végül is valahogy mindig úgy éreztem, mintha még régebben ismertem volna. Tomson csak leszegezte tekintetét a hamuszürke papucsomra. Ez nem jósolt semmi jót.

„na ne… nehogy már azzal a csökönyös begyepesedett öregemberrel maradjon! Mikor velünk is jöhetne, velem és Rigiddel. Hogy lehet ennyi esze? Ez elképesztő! Mintha a múltam egy nagyon régi szerves része lett volna. Pedig összesen, ha háromszor beszéltük a két év alatt! Ennyi? Nem is lesz tovább?” – gondolataim közben aztán meghallottam Rigid, szavait.

- Tegnap alá írt egy szerződést az apám – itt a haragos öregre mutatott - én, a két projektet vezető professzor… - itt másik két fehér orvosi köpenyt viselő férfira mutatott. – és a L. Fils-ből a Frida céghez csatlakozó csendes társ. – a döbbenten követtem Rigid kezét amint azt egyenesen Tomsonra emelte. – ami kimondja, hogy… - akkor már nem is hallgattam tovább a mondandóját. Sürgetően, izgatottan, kezemet morzsolva vártam, hogy a férfi ismét felnézzen rám. Arca lassan elmosolyodott. A harminc év körüli férfi akkor úgy nézett rám, mint egy sunyi kisfiú, akit tetten értek. Megértettem, és akkor már én is vele mosolyogtam… „nem fogom elveszíteni őt”.

A Frida cég emberei még azon a héten elköltöztettek, bennünket Seattle egy forgalmas részébe. A cég telep helye immár nem egy katonai bázishoz, inkább egy szerteágazó rendszerhez volt hasonló. A környéken több helyre is telepítettek kirendeltségeket. A százfős tinédzser sereg nagy részét, visszaköltöztették szüleik házába. Kiderült, hogy volt egy fiú a szakaszomban, aki ugyan abba az iskolába járt, amibe én is. Sosem beszéltem vele… a haja neki is szőkés volt, szeme pedig barna.

Én saját akaratomból maradtam a cég épületében. Egy belvárosi felhőkarcoló szolgált a Frida cég, akarom mondani, nyomozóiroda szállásolásául. Gyakorlatilag, abban az épületben volt az életem. Nekem a negyvenötödik emeletén volt a „lakosztályom”.

Egy komplett lakás volt berendezve a nekem megfelelő stílusban. A falakat hamuszürkére festettem, az ágyam fekete selyem huzat borította, épp ahogy az összes ülőalkalmatosságot. A fürdőszobám hófehér volt, mindenütt csempe borította és volt egy hatalmas kádam. Az ebédlőben volt egy italbár, egy hűtő és egy üveg asztal, hat fémszékkel. Az egész komplett mennyország volt számomra.

Az új épületben már az első napon összefutottam Rigid kolumbiai testőrével. Kiderült, hogy Charlosnak hívták. Miután őrá Rigid épp „nem tartott igényt” ebédidőre való tekintettel elkísért egy közeli étterembe. Jó alkalom volt megismernem őt. Gyakorolhattam a szocializálódást. Charlos eleinte nem volt bő szavú. A szemei mindig figyelmesen meredtek az emberre. Szó nélkül türelmesen hallgatta a társaságát élvező szavait. Arca kissé szomorú volt, komoly, és valahogy gyermekien közvetlennek hatott. Az ebéd után természetesen mindketten visszatértünk a központba.

Napokkal később meg kezdődött a terepre való szoktatás. A projekt második szakasza, ez már nem volt kötelező. Azok, akik inkább abba akarták hagyni, kiléphettek. Nem sokan voltak ilyenek. Miután azért néhányan kiszálltak volt egy-két plusz kiképző. Rigid ezért a tudtom nélkül, mellém két szakembert jelölt ki. Ezt közvetlen az után árulta el nekem, hogy Tomson társaságában, meg kértem őt, hogy a Fresno-ba visszatért fiúval figyeltesse Liv és Eli Werto-t. A két férfi csak csendben egymásra nézett, és rábólintottak…

A tanáraim Edvard Doolt és Mithc Higyns.

Edvard Miami lakosa volt, ott is nőtt fel. Afroamerikai volt és vállig érő Afro frizurája volt. Illett a személyiségéhez. Körszakálla volt nálam egy fejjel magasabb. Egy katonai alakulatnál dolgozott egészen addig, amíg egy térd sérülés miatt, ki nem lépett. Jól ismerte az emberi elmét, és a test határait. Kommandós múltjából szinte valamennyi gépfegyvert jól ismerte. Humoros volt és mindig szerette elmulatni az időt, ha tehette. Minden helyzetben talált iróniát, és mindenről meg mondta a véleményét.

Mithc a, Utai magán nyomozó, majdnem hogy ellenkezője volt társának. A nagydarab barnahajú, fehér férfi maga volt a megtestesült megszállott. Sosem vont le messzemenő következtetéseket, és igyekezett mindig az ügy sikerét szeme lőtt tartani. Ő pedáns maradt minden helyzetben. Ez persze nem mindig ment, mikor Ed elengedte magát. Csak akkor tudta lecsitítani társát, mikor zöld szemeit idegesen villogtatni kezdte rá… egyszerűen nem tudok máshogy fogalmazni.

Egy hónap alatt már terepre mehettem velük. Nagyon élveztem a nyomozást. A bizonyítékok keresését, és kielemzését. Persze először itt is csak rablás és erőszak ügyében dolgozhattam, de tudtam, hogy a két férfi mellett fejlődöm. Élveztem, hogy ahogy minél több időt együtt töltenek velem, annál többször kérdezik ki az én véleményemet is.

Eleinte még nem annyira sikerült egymásra hangolódnunk. Különböző elméleteink voltak, és valahogy mindig másfelől akartuk megközelíteni az, bizonyítékok jelentőségét. Ed először engem sem nagyon tudott megszokni. Bizonyára fiatalnak és gyengének látott azokhoz az ügyeknek a vizsgálatához, mint például, erőszakos rablás, bántalmazás… gyilkosság

Mithc már nem volt ennyire merev, velem szemben. Mindig azt hajtotta, hogy nem lehet elég hamar elkezdeni. Az ő meglátása bizonyult helyesnek.

Mielőtt az első terepgyakorlat megkezdődött volna, Ednek lőgyakorlatot kellett tartania nekem. Életemben akkor fogtam a kezemben fegyvert. Az apám emléke az azelőtti este hírtelen felbukkant a gondolataim között. Épp Liv és Eli hogyléte után.

Furcsa volt, és bizarr. Nem tudtam annyi év után, egyáltalán hogy emlékezhettem rá. Annyira tisztán láttam magam előtt az arcát. Az arc, ami egyszerre keltett bennem kötődést és fájdalmat. Ugyan azt éreztem az ágyamba fekve apa arcát magam eléképzelve, mint amit mindig érzek Mr. Tomsonra nézve is. Ezen felismerésem egyszerre volt bizarr és vészjósló.

Az apám megölte az édes anyám. Aztán, mint valami büntetésként, magával is végzett a szemem láttára. Ahogy múltak az évek, valami még ennél is gyakrabban jutott eszembe. Volt hogy éjjelente álmodtam, de mikor reggel magamhoz tértem, csak egy jelenetre emlékeztem az egészből.

Gyakran mondtam el ezt az álmomat az engem körülvevőknek: Tomsonnak, Rigidnek, Ednek, Charlosnak és Mithcnek. Általában mikor elmondtam nekik, csak hallgattak, és eltöprengő tekintettel néztek a semmibe. Pontosan tudták mi szerepel az álmomban.

Seattle egy belvárosi bérházában, a lepusztult folyosón haladva, zöld lakásajtók záródnak be előttem.

A hat hónapos kiképzésem végeztével, Edd és Mithc tovább, gazdagította, barátaim körét. A búcsúzáshasonlóan nehéz volt ahhoz, mikor a testvérpárral szakítottam meg a kapcsolatot.

Az első hivatalos gyilkossági ügyemet, amit már egyedül nyomoztam ki egy hétre rá már meg is, kaptam. Demwerben elhagyatott mellékútnál egy férfit a kocsijában találtak holtan. Az ottani rendőrfőnök kérte a cég segítségét. Mire kiszálltunk a helyszínre egy rendőr egység már lezárta és letakarította a környéket. Minden nyomot eltakarítva és lejegyezve. A holttestet elvitték addigra a hullaházba. Nekem pedig csak a gyors boncolási jegyzőkönyvet mutatták meg. Ott létem harmadik órájában egy férfi jött a számomra előkészített irodába. Mogorva alak volt, és elmondat, hogy valójában nincs semmiféle gyilkossági ügy. Csak a férfi özvegye akadékoskodott az eljárás megindításában.

- A boncolás is kimutatta, ez sima agyvérzés volt. - Annak ellenére, hogy külön ők hívtak, nem voltak valami szívélyesek. – nincs semmi szükség a maga szimatolására! Bízza a felnőttekre a dolgot. - Az összes rendőrtiszt szúrósszemmel figyelte, ahogy felállok a bizonyítékokkal teli asztal mögül az üvegfalas teremben és pimasz mosollyal arcomon, ellentmondok a túlsúlyos nyomozónak.

- Maga téved! Ez cserbenhagyás volt! – a férfi nem örült a válaszomnak, de határozottságommal és Charlos torokköszörülésének (akit egyébként Tomson helyezett mellém testőrként) terveimnek megfelelően sikerült fel keltenem a kíváncsiságát. – abba nem halbele, ha elmondom a teóriámat. – jegyeztem meg halkan. – ha igazam van az ön osztályáé az érdem, és ha nem, akkor elmondhatja majd nekem, hogy mekkora szívás, amit teszek! – szemeimmel biztattam a férfit, és elmosolyodtam, mert tudtam, hogy elképzeléseimnek megfelelően fog viselkedni.

- Csak egy esélye van a meggyőzésemre! – mondta végül, és csípőre rakta a kezét.

- Itt az állt, hogy a férfit látták egy helyszínhez közeli vidámparkban, amint imbolyogva járkál a hullámvasút kijáratánál. Ezt követően öt órával találták meg holtan az autópályán. Ebből azt állapították meg, hogy a hullámvasúton ráható erők miatt elgyengültek az erek az agyában és később autózás közben el is pattant egy, végzetes agyvérzést okozva ezzel… igaz?

- Nem mi azt mondtuk, hogy már ott kapott egy kisebb agyvérzést. Aztán később az úton a meleg miatt elvesztette az eszméletét…

- Ezt melyik meséskönyvben olvasta? – vágtam a szavába. Nem hittem el, hogy ekkora hülyeséget fog állítani. – a gutaütés a statisztikák alapján, legtöbbször a reggeli-délelőtti órákban alakul ki! – kezdtem hadarni a tényeket, alátámasztva az asztalon heverő bizonyítékokkal. – ez az ember délután halt meg! – vágtam elé a halott kém írását. - Az esetek többségében a következő fenyegető tünetei és előjelei lehetnek: féloldali végtaggyengeség, bénulás, átmeneti látásvesztés valamelyik szemen, kettős látás, látótérkiesés, beszédmegértési zavarok, szóformálási nehézségek zavartság, szédülés, fejfájás hirtelen fellépő eszméletvesztés. Ezek a tünetek lehetnek múló jellegűek vagy maradandóak, és együtt vagy külön-külön is előfordulhatnak. Azonban egy normális ember a legtöbb tünet érzékelésére nem is gondol arra, hogy kocsiba üljön. Ez az ember meg öt órát kocsikázik át a városon, - itt egy gyorshajtási bírságot, dobta a férfi elé, amit Demwer másikoldalán a külvárosban töltött ki egy járőr a férfi nevére. - aztán meg vissza? – valamit mondani akart, de nem hagytam neki. – az agyvérzés ezen kívül nem eredményez ilyet! – a következő fotón, amit elétoltam az áldozat arcát örökítették meg. A szemei kissé dülledtek és egészen vörösek voltak. - a tanú azt állította, hogy a férfit akkor látta először és utoljára… pedig hazudott. Ő maga rakta ki az országúton!

- Egy pillanat a tanú hogy jön a képbe, őt csak a vidámparkban való alkalmi munkája miatt kérdeztük ki. – vonta össze szemöldökét a kopaszodó férfi.

- A pilótának az óta utána néztünk. Valóban ott dolgozott a vidámparkban azon a napon, de emellett épp abban a zsákutcában lakik, amibe bekanyarodva az áldozatot megállította a motoros rendőr.

- Ez nem sokat bizonyít.

- Én azt mondom, a halottunk ugyan úgy, mint minden kapuzárási pánikban szenvedő férfi látta műrepülést és elhatározta, hogy kipróbálja. Miután leszállt a hullámvasútról megpillantja a maga tanúját, aki nevezetesen még egy saját géppel is rendelkezik. Az áldozat ajánl neki egy összeget, hogy később munka után vigye el őt is egy körre! A tanú belement a pénz miatt. Talán épp a pénzt vitte el neki ez a szerencsétlen mikor a kedves munkatársa, elkapta. Délután találkoztak épp azon az elhagyatott úton, ahol az áldozatot is megtalálták.

- Ez akkor is csak fikció! – kelt ki magából a nyomozó.

- És ahhoz mit szol, hogy a fordított, vagyis fejjel lefelé végrehajtott manőverek negatív G-értéket eredményeznek, amivel ugyan látszatra könnyebb megbirkóznia az emberi szervezetnek, de a kisebb véredények repedését eredményezheti a szemben; ezt hívják vörös szemnek. – jobb kezemmel az előzőképre böktem. – a negatív g repülés közben jóval nagyobb, mint egy hullámvasúton. Hamar eredményezhet hirtelen agyvérzést. Mellesleg a guminyomok, amiket a helyszínelői az úton találtak, nem az áldozat kocsijának féknyomata volt. Hanem a landoló és felszálló repülő keréknyoma.

Bizonyára mind ketten egyet értettünk azzal, hogy az én általam feltárt lehetőségben is van valami igazság. Órákon belül újra kihallgatták a repülő pilótáját, aki mindent bevallott.

Az azt követő esetem… mármint ami nagyobb horderejű volt egy Texasi kisvárosban történt. Az újságok is soron követték a nyomozást. Egy apát és lányát a saját lakásukon támadtak meg. Az apa negyvenkilenc éves volt, halálra verték. A lánya; Tessa, értelmi fogyatékos tizenhat éves volt, ő volt az egyetlen szemtanú. Az elkövető, akit az óta már kézre is kerítettek, a szemközti szomszédjuk volt rokona volt. A lányt megerőszakolta… a média naponta közölte az újabb nyilvánosságra hozott részleteket. Meglepődve fogadtam az ügynökséghez érkezett felkérés, az ügyben való segédkezésben.

A nagy dilemma, amibe belekeveredtek az volt, hogy a lány több elkövetőről számolt be. De az elkövető tagadta, hogy egyetlen társa is lett volna. Emellett az indíték is hiányzott. A szomszéd testvérére csak a helyszínen talált ujjlenyomat és a később tett beismerő vallomás bírt terhelő bizonyítékként. Semmi más bizonyíték vagy közvetett bizonyíték nem volt. A vallomásában azt állította, hogy hírtelen felindulásból tette, és hogy nem volt társa. Az erőszakot egy fegyver csövével követte el a lány ellen. Az újságok brutálisnak és kegyetlennek titulálták. Én személy szerint csak gyávának, és körültekintőnek. A fegyverrel nem hagyott DNS maradványokat a lányban… viszont mikor kiderült, hogy az eset után minden tele volt az ujjlenyomataival már hibádzott valami.

Ahogy beléptem a kisvárosi rendőrkapitányság ajtaján, a legtöbben csalódottan néztek rám. Valószínűleg nem az én figurámat várták. A hátam mögött aztán, a terembe lépett Charlos is. Az ő megjelenésére, már mindenki lenyugodott. Azt tanultam a cégprofesszoraitól az emberi elméről, hogy bűnügyekben, jobban és bizalomgerjesztőbben hat a 192 centi magas izmos felnőtt férfi, mint én; az akkor tizenkilencedik évemet töltő vékony 175 centis sápadt lány.

Így meg sem lepődtem mikor a főhadnagy helyettem a testőrömhöz fordult, szívélyes üdvözléssel.

- Már vártuk magát! – mondta Charlos kezét rázva feszülten. Én csak elmosolyodtam, és körbe néztem az őrsön. A nagy melegre való tekintettel minden egyes üzemképes ventilátor vadul pörgette levegőben a lapátjait. A helység zsúfolt volt és meglehetősen hangos. Az íróasztalok elrendezésében nem volt szimmetria. Az őrsön egyébként csak három hivatalos személy dolgozott. Akkor is csak a polgárőrök és az önkéntesek miatt volt akkora a tömeg. Észre vettem, hogy egyetlen nő sem volt a serif hivatalban. A legtöbben kék jelzőmellényeket viseltek, baseball sapkát és farmer nadrágot. Minthogy a férfiak hajlamosak a gyengébbnem lebecsülésére, nem láttam okot, arra, hogy felfedjem előttük a „szomorú” igazságot. Nem igazán vettek figyelembe. Így gond nélkül elkószálhattam köztük, egyenesen egy kis, csak kívülről nyitható ajtóig. Az ajtó üvege is rácsos volt. Benézve rajta felismertem a gyanúsítottat. Mikor benyitottam az ajtón csak akkor vettem észre, hogy egy másik férfi is van bent vele.

Mind ketten. Sötéthajúak voltak. Szemük vonása és arcuk szerkezete is nagyon hasonló volt.

- Áh… látogatóban? – kérdeztem kedvesen elmosolyodva. A gyanúsított semmit sem szolt, de a testvére, szúrós szemeket meresztve rám egyből nekem esett.

- Ki maga? – állt fel a székéből. – HA firkász akkor jobb, ha most azonnal eltakarodik innen.

- Akkor maradok… - Vágtam rá nyugodtan, mintha semmi se történt volna. – a Frida cég munkatársa vagyok. – lágy, nyugtató hangon beszéltem neki, aztán egy harmadik széket húztam az asztal mellé, pontosabban épp a vádlott széke mellé szorosan. A férfi csendben, döbbenten nézte, ahogy leültem. Izgatott voltam a gondolattól, hogy egy igazi ember gyilkost figyelhetek meg testközelből. Sőt meg is érinthetem. Felemeltem hát a balkezem. – a nevem Freda Jonson. Önt, hogy hívják? – mind két férfi meg lepődött a viselkedésemen. A tanultakkal ellentétben, az izgatottságom miatt valóban kissé közvetlenebbnek tűnhettem, de egyszerűen nem bírtam magammal, végig az arcát és a tekintetét fürkésztem. Végül a mellettem ülő férfi zavartan ugyan, de udvariasan elfogatta az üdvözlésemet és kezet fogott velem.

- James Ross. – állta a tekintetem, a szemei ártatlanok voltak és inkább csüggedtséget sugárzott, mint megbánást. Én úgy éreztem nem is volt mit megbánnia.

- Én az öccse vagyok. – nyújtotta gyorsan a másik férfi is jobbját nekem. – Brendon. – mondta, aztán lehuppanta a székére.

- Magát mért küldték? – kérdezte aggódó kíváncsisággal James.

- Mert van néhány hiányosság, amit az ügyön dolgozó nyomozók hiúsága nem hagyhat kitöltetlenül. – mondtam arcomra lágy mosolyt ültetve.

- De mi? – erősködött az öcs. – már mindent elmondott! Mért nem hagyják már békén?

- Mert még nincs kivégezve! – vázoltam fel a legközelebbi „békén hagyás” időpontját.

- Hogy érti azt, hogy…

- Ez itt Texas állam! – vágtam a szavába, és a szemeibe néztem. – maga embert ölt. Mostanra már annyira elítélte a média és a közvélemény, hogy a közmorál hatására, egy bíró sem adna magának enyhébb, ítéletet a halálbüntetésnél, arról nem is beszélve, hogy maga is elismerte a gyilkosságot, és az erőszakot is. Így az elmezavart sem vehetik számba enyhítő körülményként. – a férfi megsemmisülten nézett vissza rám. A szemi reményvesztetten néztek aztán testvére arcába. A következő, amit láttam, hogy Brendon a falhoz vágja a széket, amin addig ült. James azonban teljesen higgadt maradt. Lesütve szemit, mintha bocsánatot kért volna testvérétől, kifújta a levegőt.

- Erre nem gondoltam… - az ajtó akkor kinyílt és a seriff lépett be rajta összevont szemöldökkel. Charlos csak akkor lépett be mellette.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem figyelmeztetően a mellettem ülő, lebilincsel férfire nézve.

- Persze. – mondtam és felálltam az asztal mellől.

Kilépve a fogda ajtaján már indultam is ki az autóhoz. Miközben haladtam a seriff is mellém ért.

- Hova megy? – kérdezte, intve az előttem álló férfiaknak, hogy engedjenek el engem.

- Van egy elméletem. – mondtam elgondolkozva. – szeretnék beszélni a lánnyal.

- Ő elég nehéz eset. – mondta miközben kiértünk az utcára.

A beteg, vagy sérült elmék, számomra mindig, a rejtélyek, az ismeretlenek, a misztikus elfajzott és elkorcsosult személyiségek, legnagyobbikai voltak. Vágytam már erre a találkozásra. Kíváncsi voltam, vajon ha rájuk nézek, találok e valami, furcsán ismerőset. Vajon kihívás lesz-e beléjük látni majd? Eva Gordon alig két évvel volt fiatalabb nálam. Ő gyermek korától fogva fogyatékos volt. Az apja, Endru egy nagy nevű fuvaros cégnél dolgozott, amíg egy rosszul sikerült szállítás után ki nem rúgták.

A városi elmegyógyintézet előtt parkoltunk. Három kocsival mentünk. Engem és Charlost a seriff és még egy önkéntes kísért el odáig. Kívülről egy lepusztult iroda házra emlékeztetett. Belülről viszont inkább egy békebeli kis korházra.

Mikor a folyosók végén a harmadik emeletre felérve eljutottunk Eva szobájához. Épp három férfiápoló fogta le a lányt. A főnővér ingerülten közölte velünk a helyzetet.

- Egyik pillanatról a másikra, leverte a poharakat a mellette fekvő csendes Tozner-gyerek éjjeli szekrényéről aztán mikor az ápolók vissza akarták kísérni a szobájába, kikelt magából, az óta ilyen állapotban van… Ez a kis lány meg mit keres itt? – váltott hírtelen témát, amint a szeme elé kerültem.

Egy hosszú sötét bordó színű szűkített kabát volt rajtam. Az alja egészen térd alá ért nekem. Mivel nem volt olyan hideg kigombolva viseltem. Akkoriban már rászoktam a rakott szoknyákra, azokat különösen szerettem, amelyikeknek, voltak külön fodrok varrva az aljára. A kabát alatt csak egy fekete vastag pántú topp volt, a lábamon pedig egy telttalpú magas szárú csizmát viseltem.

- Őt küldte a Frida… figyelmeztettek, hogy ne a külsőránézésből ítéljünk. – mondta a seriff. Ahogy elnéztem a türelmét velem szemben, úgy tűnt komolyan megfogadta az utasítást.

- Én szívesen beszélnék, Evával. – mondtam. Mivel az embereknek a mosoly mindig bizalmat sugároz, én is állandóan azt hordtam az arcomon.

- Nem érti, hogy most ez lehetetlen? – ripakodott a nő.

- Saját magamért vállalom a felelősséget, - tettem rá idegtől remegő vállára a kezem. Hatott az érintés. Haragos szemmel ugyan, de rá bólintott a próbálkozásomra. Intett a három, combos ápolóra, akik eleresztették a lányt. Eva szinte azonnal az egyik közeli sarokba kuporodott.

Mindenkit hátrébb küldtem az ajtóhoz, hogy a lány megnyugodhasson. Én addig időt hagyva neki egy poharat a földről felvéve, kellemes hideg vizet töltöttem ki az ajtó melletti mosdó csapból. A lány felé fordultam és nyugodtan vártam egy ideig. Elmémből kizártam ismét a zavaró tényezőket. A többi szobában hangoskodó betegeket, az ajtóban susmorgó öreg nővér és a seriff szavait, és az idő szorítását.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem már nem volt az épületben senki és semmi, csak én és a lány. Az órák a falakon nem kattogtak tovább. Meg álltak, az idővel együtt. Eva akkor nagyot nyelt és lese tudta venni a számról a szemét. Én épp akkor ittam bele a pohárba. Lassan és fenyegetőgesztusok nélkül mellé léptem végre. A lány nem jelezte, hogy bántanám a közeledésemmel. Végül felnézett rám és én egyenesen a szemébe nézhettem. Sok féle egymástól elkülönült érzést láttam benne. Észre vettem hogy szinte hang nélkül motyog valamit. Leguggoltam mellé és csak akkor hallottam meg a szavait.

- A titok… a titok – nem siettettem. Felemeltem tekintete elé a vizes poharamat. Elhallgatott. Rám nézett. Elvette. Lassan ízlelgetve itta meg a pohár tartalmát. Aztán először le akarta rakni a poharat maga mellé, majd mintha meg gondolta volna magát, mégis visszanyújtotta nekem. – a titok

- Sss… - csitítottam, - tudod, hogy nem szabad erről beszélni… - szemei felcsillogtak.

- Te is tudsz a titokról? – bejött a csel. A fordított pszichológia úgy tűnik nála is működött.

- A titok titokban maradt! – ástam el legkisebb kételyét is magammal szemben. – bátran megőrizted… értékes féltve őrzött titok… - hevesen bólogatni kezdett.

- Apró sárga titkocskát… Sss – szorította mutató ujját a szájára.

- Sokan akarták elvenni, de te megvédted a titkokat… ugye meg védted őket? – a lány tekintete akkor elhomályosult, ismét a maga által életbe tartott beteg világba merült.

- Mint ott voltak rajta, ahol a titok is volt… sokan voltak… én is ott voltam. De meg védtem!

- Ügyes lány vagy, most már nem lesz baj!

Tisztában voltam vele, hogy a mondatai értelmére csak a házában találhatok megoldó kulcsot. Eva ezek után ismét elhallgatott és az altató, amit a pohárba feloldottam el is altatta.

Negyed óra múlva értünk a helyszínre. Meg kértem a seriffet, hogy szállítsa oda a gyanúsítottat is. Sejtettem, hogy öccse is elkíséri majd.

A lakásban az eset óta semmit nem mozdítottak, vagy tüntettek el.

- A nappaliban történt az erőszak. – mondta a seriff maga előtt vezetve az idősebbik Rosst.

- Pontosan a szoba közepén. – egészítette ki a vádlott. – és ott volt az apja mikor lelőttem… - akkor egy pontra mutatott, de engem már nem érdekelt a halandzsa, ami összehordott. Az ajtóban állva meg pillantottam, valamit. Nem az apa holttestének a helyén, sőt nem is a szobában, még csak egyáltalán nem is abban a házban. Ahogy keresztül futottam a szobát, magam elé képzeltem az egész összeállt esemény sorozatot.

- Az ott a maguk háza? – kérdeztem, félbevágva Ross ismételt beismerő vallomását, és az ablakon át egy narancsvirág színű házra mutattam, a szomszédban.

- I… igen. – válaszolt összezavarodottan. Elmosolyodtam és úgy döntöttem eleget, vesztegettem itt Texasban az időmet. Az ügy megoldva:

- Ha meg engedik uraim. – itt lefeküdtem arra a helyre, ahol Eva is feküdt mikor bántalmazták, végleg megerősítve teóriám helyességét. – Én is elmondom az eseményeket. Csak épp minden valóság alappal együtt. - A seriff homlokát ráncolta, kíváncsian bólintott, hogy felőle kezdhetem. Akkor Charlos az egyre idegesebb Brendon mögé állt, és várt a jelemre. James aggódva figyelte a fejleményeket.

- Kezdje! – szólított fel a seriff.

- Mr. Gordon egy fuvaros cég egyszerű alkalmazottja volt, nem utolsó sorban a maga szomszédja. – fordultam Brendon felé. A férfi csak bólintott. – Mr. Gordon volt, hogy munkája során ritkán, pénzt is szállított. Így voltak ismerősei a bankoknál vagy értékes árút szállító vállalatoknál dolgozó sofőrök körében. A közelmúltban annyi pénzszállítót kiraboltak a környéken, magának, mint jó szomszédnak bizonyára feltűnhetett, hogy ez az ember mostanában, egyre nagyobb lábakon él. – határozottan Brendon felé fordultam és vártam a reakcióit. - Ahogy elnézem, most újítja a házat. Biztos kölcsönt vett fel… vagy pénzt kapott a hallgatásáért.

- Ezt nem tudom követni. – mondta a férfi egyre idegesebben. – magának elment az esze…

- Úgy volt vele, mért is ne, meg próbálkozik a szomszédnál. Hátha valóban van valami rejtegetni valója. – nem törődtem, azzal, hogy a serifet is felzárkóztatom az eseményekben, úgy voltam vele, a végére úgyis mindent érteni fog. – akkor még nem akarta őt, sem a lányát bántani. Csak akkor lepődött meg igazán, mikor felhozva a hírtelen megszaporodott tőke témáját és Mr. Gordon egy kisebb vagyont volt hajlandó felajánlani magának, a téma váltásért cserébe, és persze a rendőrséget sem értesíthette. – itt végig néztem a férfin. – úgy látom maga egy telhetetlen ember. A pénz pedig hamar elment a felújításokra. Azonban Gordon nem akart magának több pénzt adni, vagy épp nem annyit, mint amennyit maga szeretett volna.

- Mért nem lőtte le, ha a fegyver úgyis nála volt? – vágott közbe a seriff.

- Maga se lőne le egy embert, aki felidegesíti, inkább levezetné rajta a feszültségét azzal, hogy megegyengeti! – a férfi röpke gondolkodás után megrántotta a vállát és rábólintott. Akkor én visszafordultam a testvérpárhoz. - Mivel maga a bátyjával ellentétben könnyen dühbe gurul, visszament a házába és visszatért a gyilkos fegyverrel. Fenyegette, hogy megöli, ha nem árulja el a többi pénz hollétét. Aztán egyszerűen leütötte a fegyver markolatával, majd az eszméletlen férfit, halálra verte. Mivel a pénz még mindig nem volt meg, kétségbe esett. Csak akkor vette észre Evat. Talán végig ott volt mikor maga az apjával ordibált. A sérült lányt könnyű célpontnak látta. Azt gondolta, ha megszorongatja egy kicsit, akkor majd mindent elmond magának, amit tudni szeretne. Ez azonban nem történt meg. Eva az apukája kicsi lányaként egy árszót sem nyögött ki. Mikor rájött, hogy nem akar beszélni, perverz fantáziáját hívta segítségül. Bántalmazta a lány a fegyver csövével! – a hangomat a férfi arcán látszó dühnövekedésének meg felelően emeltem egyre hangosabbra. – mikor végzett vele, még mindig nem volt semmi a kezében… és csak akkor döbbent rá mekkora bajba sodorta magát. Visszament az otthonába, aztán előkerült a testvére is. – James akkor már rémült arccal csóválni kezdte a fejét. – talán maga hívta talán, magától jött… elmondott neki mindent. Aztán tanácsot kért testvérétől.

- Nem… - ordította James. A seriff visszafogva őt mindent helyre rakva elméjében megszólalt.

- Akkor tényleg volt társa…

- Nem… - újabb döbbent csend. – Mikor Eva azt mondta többen voltak, valójában csak a tükörképre gondolt. – a szoba jobb oldalában egy hatalmas szárnyas tükör volt elhelyezve. Odalépve beljebb hajtottam az egyikszárnyát az ajtóban állók felé. – a főtükrön és a két szárnyában is látta magát és Brendont. Ezért mondta, hogy többen voltak. Ő Jamest talán nem is vette észre, mikor átjött, megmásítani a bizonyítékokat. A fegyvere a saját ujjlenyomatát ragasztotta, és a helyszínt is összefogdosta, hogy ne legyen kétséges.

- Ez nem…

- A testvére kislányára gondolt nem igaz? – néztem az előbb még ordító James szemébe. A férfi szinte könnyes szemmel nézett testvére után, akit akkor már Charlos megbilincselt. - Maga szerint ezt az áldozatot ő is vállalta volna a maga helyében? – a férfi leszegett fejjel zokogni kezdett. A Seriffnek nem kellett több. Egy őrt intett le, hogy kísérje ki a férfit Charlossal két kint álló rendőr kocsiba.

A rózsaszín szobában akkor már csak én és ő maradtunk. A piros padló szőnyegen mindenhol játékok hevertek. Bizonyára ez volt a lány szobája. Az ablakokon nem volt függöny, csak reluxa. Nagyot sóhajtva végül mellém lépett a seriff.

- Tudja, ha az eldugott szajrét is elő kerítené, akkor lekötelezne… - akkor jutott eszembe, amit Eva a titokról mondott. „Mint ott voltak rajta, ahol a titok is volt”

- Ideadná a fegyverét? – néztem az előttünk magasodó üveglapokat és tartottam a kezem a megütközött férfi fegyvere után. Végül szó nélkül a kezembe adta a negyvenötösét. A pisztoly markolatával a tükör kér tartó pontjára ütöttem. A nagy üveglap széttörve rogyott a padlószőnyegre. Mindketten gyanúval néztük a mögötte lévő fába rejtett, barnapapírzacskót. Végül a seriff óvatosan kihúzta az egyik csücskénél fogva, majd kibontotta és belenyúlt. Elkerekedett szemeiből tudtam, hogy nem hétköznapi dolgot rejthetett. Mutató és hüvelyk ujja között csupán egyet húzott ki, a több tucatnyi sárga gyémánt közül.

Útban hazafelé Charlosnak is elmeséltem a felfedezésünket.

- Nem értem, hogy tud egy felnőtt ember ilyet elkövetni egy tizenhat éves gyerekkel! – vezetett át egy kereszteződésen a férfi. – korházi ápoló létére… - agresszívan rá dudált egy előttünk ténfergő tanuló vezetőre. – az ember azt hinné ilyet azért nem, vesz a fejébe, ha már másokkal foglalkozik a munkájában. Tudtad, hogy saját orvosi rendelőt akart nyitni?

- Hát volt már erre példa a történelemben. – vontam meg a vállam. – Ha Bundy igazán nem cselekedte volna azokat a dolgokat ma, valószínűleg választási irodát tartana…

- Ted Bundy a sorozat gyilkos? – nézett rám értetlenül.

- Jogot hallgatott. A bíróságon pedig saját magát védte… - mondtam unottan. – Kíváncsi vagyok Brendont kifogja megvédeni… néhány drágakőért kioltotta egy ember életét. Rettenetes. – mondtam úgy, mintha csak olvastam volna. Charlos akkorra már megszokta az ilyen átéletlen megnyilvánulásaimat.

- Ebből is látszik az, hogy az, amit a természet évmilliók alatt létrehoz, mennyit is ér az emberek szemében. – ez nagyon költői hatású volt, úgy éreztem, közölöm kellett vele az igazat.

- Valójában, amit a falba rejtve találtunk a seriffel, élénk narancssárga volt. – mondtam. Azonban, ahogy Charlos visszanézett rám, rá kellett jönnöm, hogy ezzel nem sokat mondtam neki. Így folytattam. – Ilyet négy nap alatt állítanak elő mesterségesen, Amerika néhány laboratóriumában nap mint nap! Egy aprógyémánt darabkából és a köré képzett grafitgolyóból - az volt az érzésem hogy elvettem ezzel a kedvét…