1/10

10

Másnap reggel egy tejeskávéval léptem ki Alex kocsijának duda szavára. A fiú álmosan nézet rám, ahogy beültem mellé. Mikor a kezébe nyomtam a meleg és illatos nedűt, lágyan elmosolyodott.

- Ezt mért kaptam? – kérdezte, aztán belekortyolt.

- Ahogy elnézem neked nagyobb szükséged, van rá, mint nekem. – látszott rajta, hogy alig van ébren. Az ingje nyaka egyenesen felfele meredt, gondolom, elfelejtette lehajtani reggel. A nadrágján az öv nem volt becsatolva. Azt hiszem szerencsém volt, hogy engem legalább észben tartott.

- Milyen a suli?- kérdezte unottan.

- Azt hiszem Mach azt, akarja, hogy járjak vele! – mondtam el azt a témát, ami jelen pillanatban a legjobban zavart a sulival kapcsolatban. Alexre nézve azonban észre vettem, hogy elmosolyodik. – Ezen mi olyan vicces?

- Gondolom, mikor régen olyan faragatlan és ellenséges voltál mindenkivel, nem voltak ilyen problémáid!

- Kénytelen vagyok normálisan viselkedni vele, mert ő is adhat információt Livről!

- Akkor gyorsan tedd, mert minél tovább hitegeted annál elszántabb lesz! – monda még mindig mosolyogva.

- Én nem hitegetem!

- Aranyos vagy, jól nézel ki, van humorod, és nem vagy fiú… - sorolta vészjósló türelemmel. – ezek azok a kritériumok, amiknek ha megfelelsz, Mach beléd esik! Ez szerintem, így van, mióta túl van az első merevedésén! – felnevettem, de magamban tudtam, hogy igaza van.

Végig a suli ideje alatt próbáltam nem összefutni Machel, nem volt nehéz dolgom, csak nem lehetett a földszinti rádiós terembe mennem szünetekben.

A négyes fogatnak is elmondtam a dolgot, és a segítségüket kértem.

- Jó lenne, ha segítenétek, elkerülni őt, a folyosón. – mindegyikük döbbenten bámult vissza rám, bizonyára nem értették, mért akartam távol maradni a suli legjobb fogásától. Végül is belementek!

Az utolsó órám után a szekrényemhez mentem és minden könyvemet bele raktam a szekrényembe, hogy a tornacipőmet, haza tudjam vinni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy fiú állt meg mellettem és mintha várt volna valamire. A szemem sarkából úgy tűnt pont, az, akitől tartottam, aztán meghallottam a hangos bemondóban, amint épp beleszól.

Abba hagytam a pakolást, és a srácra néztem. Egy magas félhosszú barna hajú fiú volt, barna szemekkel. Csak nézett rám, és szerényen mosolygott. Kíváncsi mosollyal szólítottam meg.

- Ed, szia.

- Üdv ismét. – mondta felemelve a jobb kezét.

- Na milyen volt a haza tartó út? – indultam el lassan a kijárat irányába, testbeszédemmel jeleztem, hogy megengedem, hogy velem tartson.

- Uh… hosszú!- utánam lépve megforgatta a szemét. – elég pipa volt rám! Jelezhetted volna, hogy, ha nem akarom egész úton a veled való elképzeléseit hallgatni, akkor szálljak ki mikor téged is kitett. – elmosolyodtam.

- Ne haragudj, nem tudtam, hogy szóvá teszi…

- Pedig meg tette. – a fiú szemei sejtelmesen elszűkültek. – Tudod, nagyon rád van kattanva!

- Igen, tudom! – mondtam lesütve a szemeimet. Gondolom észre, vette, hogy nem egészen tetszett a téma menete, így egy újat kezdett meg.

- Azt is mondta, hogy Livről kérdezted őt, meg hogy nagyon érdekelt, az hogy vajon ki hívhatta őt! – érdeklődve néztem, fel az arcára, aztán Ed hirtelen előhúzott egy mappát a táskájából. – Ne hangozasd, de tagja vagyok az informatikai szakkörnek. – körülnézve a folyosón, halkabbra vette a figurát. – Rácsatlakoztunk a stúdió telefonvonalára… itt vannak az adatok az összes számról, ami felhívta őket, a tavai tanévben…

- Ed… ez nem tőrvénytelen? – néztem fel rá és átvettem tőle az aktát.

- De igen. – mondta sunyin. – lehet hogy az. Minden esetre, elhoztam. Nekem úgyis csak a polcomon porosodott volna.

Haza érve, alig vártam, hogy bele nézhessek a papír halomba. Rengetegen hívták a rádiót. Naponta több tucatnyian. Az adatokat, minden esetben rögzítették. Rengeteg szám volt, és szinte valamennyi ismétlődött rendszertelenül. Kivéve egyet…

Egy New York-i szám. Minden hónap első szerdáján pontosan 16: 57 perckor hívta fel az iskolai rádiót.

Soha egy perccel, sem később, aztán ez a második félévben abba maradt. Mígnem az utolsó tanítási hétbe eső szerdán megint feltűnt. Ez beleillett abba, amit Mach mondott. Nem volt hátra más, mint felhívni a telefon tulajdonosát.

Vezetékes szám volt, elkezdtem bepötyögni a telefonomba: 5. 5. 5… - már ki is csengett. Újra és újra, már azt hittem nem veszik fel… hogy épp senki nincs otthon.

- Igen? – kérdezte egy idegen női hang. Ez teljesen meglepett. Rettenetesen, kevés, női sorozat gyilkost jegyez az emberiség története. Sokkal, nagyobb valószínűséggel lesz egy férfiból gyilkoló gép, mint a másik nem tagjaiból.

- Öm… elnézést!- mondtam, elesett hangon. – ezen a számon kerestek engem… meg tudná mondani, hogy ki tette? – egész testemmel remegtem, végre lesz egy gyanúsítható nevem…

- Sajnálom… - dobbant fel a szívem értetlenül. – ön egy nyilvános telefonfülkét hívott fel! –mondta a kedves női hang. Annyi volt. A szeszélyes Fortuna, ismét elfordította felőlem, gyönyörű és olyannyira áhított arcát. Végül összezuhanva nyomtam ki a hívást. Elvesztettem, pedig olyan közel volt.

A több száz adat közül ez az egy volt az, amiben láttam valamit, és ez is csak újabb csalódást okozott. Áttekintve a végtelen táblázatot felölelő jegyzetet, semmit sem láttam… vagy talán mégis?

Az utolsó oldalakon feltűnt a táblázatokban egy vékony sáv a telefonszámok mögött, mindegyikhez másik kód volt rendelve. D.S.R.H. Sok féle jelentése lehetett volna, ha nem tudtam volna, hogy kik és mit jeleztek vele. D, mint disk, vagy lemez… S, min suli… R, mint rádió… és H, mint hang…

Tudtam, mi a következő lépésem. Alex számát megkeresni a telefonomban, és jelezni, hogy azonnal szükségem van egy fuvarra. Reménykedtem benne, hogy tudni fogja majd Edizon pontos címét. Ahogy a kocsi dudája újra megszólalt, kirobbantam az ajtómon, és már szaladtam is a kocsihoz.

Bevágódva az első ülésbe, a fiú bosszús tekintetébe ütköztem. Furcsálló pillantást vetettem rá.

- Mi a baj? – kérdeztem, értetlenül.

- Holnap, nagy doga lesz! – jelentette ki. Egyértelművé vált, hogy nem érti mekkora lehetőség, van a kezünkben.

- Figyelj, - mondtam miután elindultunk a cél felé. – találtam valamit, ami megválaszol egy-két dolgot Liv ügyének, tisztánlátásához.

- Mit? – arca akkor már nem volt haragos, sokkal inkább hozzám hasonlóan izgatottá vált. Elmondtam neki, mit tudtam meg: Mach elmondásából, az Ed által átadott anyag adataiból, és a telefonszám felhívásáról. Aztán elmondtam neki mit sejtek, hogy megtudhatunk: Ha Ednek valóban vannak felvételei az utolsó telefonbeszélgetésből, akkor talán megtudhatjuk, kivel beszélt Liv és, hogy pontosan mi izgatta fel őt annyira.

Ed egy belvárosi bérelt lakásban lakott, Alex csak messzebb a környéken talált parkolót. Ahogy a lépcsőházba értünk egyre izgatottabbak lettünk mind a ketten, és egyre gyorsabban loholtunk fel a lépcsőn.

Végre a szemünk elé került a huszonnégyes számú ajtó.

Alex ér oda először és be is kopogtatott rajta. Egy kis idő elteltével, mocorgást hallottunk, és hangos szavakat. – Megyek már! – Ed meglepett ám de barátságos arccal nézett ránk. - Heló gyertek be!- mondta vendégszerető gesztussal. – most nem tudok nektek adni semmi, harapni valót! – körülnézett a kupis lakásban. – és amint látjátok vendégeket sem vártam…

- Nem akarunk sokáig zavarni…

- Dehogy is, - mondta szinte megalázkodva Alex előtt és előttem is a túlzott odafigyeléssel. – maradjatok csak nyugodtan, nem zavartok!

- Ed, - szólítottam meg az egy évvel öregebb fiút. – a listádról van szó. – a fiú arcáról lelohadt a mosoly.

- Elmondtad Alexnek is?

- Nem akarunk, és nem is fogunk bajba keverni miatta… - szögezte le már az elején a szőke srác. – Sőt azért jöttünk, mert szeretnénk, ha megmutatnál még valamit!

-Én nem tudom, mit mutathatnék még! – mondta elbizonytalanodva a fiú.

- Ed…- szólítottam meg ismét, nyugtató, csendes, kapcsolat teremtő hangon. – mit jelent a D.S.R.H? – néztem rá kíváncsian.

- Nem tudom… - tudtam, hogy attól tartott másnak is kiadjuk a szakőr titkait.

- Segítenénk, vele, kideríteni mi történt Livvel!

- Liv, mármint Eli húgával? – kezdett érdeklődni, a dolog iránt.

- Igen! – Alex bólintott rá, és feszülten a szájába harapott.

- Azt hittem öngyilkos lett!

- De nem tudni az okát! Lehet hogy pont a te tulajdonodban lévő felvétel a kulcs, mindenhez!

Alex szavai sikeresen meggyőzték a félénk fiút, aki egy röpke gondolkodás után már kereste is az emlegetett felvételt.

A lakásban valóságos káosz uralkodott. Azonban úgy tűnt a tulaj kiismeri magát benne. Röpke negyedóra után, már meg is találta, amit kerestünk. Berakva a lemezt a gépházába, már olvasta is a rendszer. Összesen száznegyvenhárom hívást rögzített a csapat. A mi hangunk száma a hetvenötödik volt. A keresőbe beütve ki is adta a gép a két mappát, ami ez alatt a szám alatt futott.

- Ez lesz az! – mondta az egérrel rá klikkelve. A szalag el is indult.

Recsegett és nem volt jól kivehető a másik hang. A nyilvános fülke körül, hangos, fékcsikorgások, zúgás, emberi beszéd zavarta be a beszélgetést. Csak Liv hangját lehetett, hallani. Teljesen kivehetően…

- Haló… te vagy az? – kérdezte, sejtelmesen. – azt hittem nem hívsz fel már! – ismét az átkozott zúgás. - talán valami baja eset? – a választ nem hallhattuk – mért? – sistergés. – De azt, mondtad, vigyázol majd rá! Megígérted! – egy átkozott dudaszó. – mi? Mért mondod ezt? – valaki felnevet a háttérben, mint mindig most is hallunk valamit a férfi szájából, se az nem felismerhető. – nem! - Kiáltott fel Liv. - Nem hagyhatsz csak úgy el! Meg tartottam a titkod, nem mondtam el Elinak sem! – megint mondott valamit. – Ne… várj, kérlek! - A vonal meg szakadt. Alex levonta az egyértelmű következtetést.

- Aki beszél az, biztosan Will apja! – mondta elgondolkozva.

- Talán épp szakított vele, és ez borította ki… - mondta Ed, még mindig a gépen pötyögve.

- De kiről beszélhetett? – tettem fel a kérdést, és még annyi minden lett volna, ami fúrta volna az oldalam, de akkor Ed közbe szolt.

- Hé várj! Ez itt a letisztított változat! – mondta kicsattanó örömmel. -A hangszínek szabályozásával, kísérleteztünk, és szűrtük a nemkívánatos zajokat, feljavítva a beszédhangot.

- Indítsd el!- uszította megszállott tekintettel Alex. – hallanunk kell, most már… - Ednek nem kellett kétszer mondani, már indította is a szalagot.

- Haló… te vagy az?

- Szia kicsim. – döbbent csend ült a szobára, a hang, amit hallottunk öreg és fáradt volt.

- Azt hittem nem hívsz fel már!

- Meg ígértem, hogy szólok, ha történi vele valami!

- Talán baja eset?

- Nem… immár azonban nem felelek érte!

- Mért?

- Mert így alakult. Ezt a döntést hoztam.

- De azt, mondtad, vigyázol majd rá! Megígérted!

- Azzal a lánnyal csak a baj volt mindig is, téged is belekevert, abba a bankrablásba. Hálát adhat annak az ostoba Tomsonnak, hogy átíratta őt még a kezdet kezdetén! Megmentette az utcára kerüléstől! És ezzel már az ígéretem sem fűz hozzád!

- Mi? Mért mondod ezt?

- Ha ezt tovább folytatnánk, előbb vagy utóbb lebuknék, veled! Felejtsd el, hogy valaha beszéltünk és azt is, hogy egyáltalán élek!

- Nem! Nem hagyhatsz csak úgy el! Meg tartottam a titkod, nem mondtam el Elinak sem!

- Ég veled, kislányom, vigyázz a bátyádra.

- Ne… várj, kérlek! - A vonal meg szakadt.

Alex döbbenten és összezavarodva levonta az egyértelmű, ám képtelen következtetést.

- Liv és Eli apja az öreg Rigid! – Ed nem tudta mi akkora dolog számunkra. Még én sem hittem el, pedig a saját fülemmel hallottam. És ha belegondolok, valóban sok hasonlóság van az ifjú Rigid és a testvér pár között. Eli állán is volt egy kis függőleges bemélyedés, ha bár nem volt olyan mély, mint a két Rigidnek, akikkel eddig találkoztam.

Még nem tudtam, jelent-e ez valamit, az ügynek… de azt tudtam, hova kell mennem innen. „Fel kell keresnem az öreget, beszélnem kell vele. Meg kell tudnom tudott-e Liv haláláról. Az is lehet, hogy pont ő ölette meg, hogy ne legyen elvarratlan szál utána. Vagy ha nem, akkor talán tudja ki volt, talán a nyomozás is azért nem hozott eredményt, mert ő megejtett néhány telefont. Ha viszont ő bérelt fel valakit Liv meggyilkolására, akkor, megeshet, hogy az öreg kifejezetten az előző két gyilkosság elkövetőjére akarta rágyanúsítani a dolgot.”

A fejemben ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg. Összeesküvést láttam minden teóriámban. Nem tudtam pontosan, hogy fogok eljutni a New York-i főcéghez, ahogy azt sem, hogy fogom elintézni, hogy az öreg fogadjon, vagy beszélhessek vele. Gondoltam rá, hogy talán Charlos segítene, de őt sem akartam bajba sodorni.

- Köszönök mindent Ed! Az iskolában találkozunk! – mondtam és merengő arccal az ajtó felé vettem az irányt.

- Irány? – lépett mellém már a lépcsőházban Alex.

- Eli háza! – mondtam és kiléptem a szabadba.

Mintha az út sosem akart volna véget érni, és míg mi fenn voltunk Ednél, addig a kétszeresére nyúlt volna. A nagy betondzsungel egyszeribe nem akart véget érni. Csak lassan akarta átadni a teret a kertvárosi résznek.

Megállva végre a háznál, még lesem ált a motor már szaladtam is be a ház ajtaján. Akkor csak Eli volt otthon, a kis Willt épp sétálni vitte Carol a közeli parkba. A fiú a kanapén feküdt az előszobában. Mikor leültem mellé, csak akkor vette észre, hogy ott vagyunk. Fel akart ülni az ágyon, de én szelíden visszanyomtam a párnák közé. Ahogy látta arcunkon a tanácstalanságot, azonnal a legrosszabbra gondolhatott. Pánikba esve elsápadt.

- Ugye nem esett baja senkinek? – nézett ránk nagy könyörgő szemekkel.

- Nem erről van szó! – mondtam, valamennyire elmosolyodva.

- Akkor?

- Eli, mit gondolsz, van élő rokonod? – kezdte az adagolást Alex.

- Miről beszél… nincs én meg Liv voltiunk ketten… - háborodott fel, de Alex tovább folytatta.

-Mielőtt Liv meghalt beszélt egy Mr. Rigid nevű személlyel…

- Meg hallgattuk az egyik telefon beszélgetést és hallottuk amint a férfi téged és őt a gyerekeként, emleget!

- Ez hazudság, vagy ti értettétek félre! – állt nekünk, de akkor Alex beindította a telefonját.

Amint hallgattuk Ednél a felvételt, Alexnek jeleztem, hogy vegye fel a hangot. A felvétel kristálytiszta volt és minden egyes szót érteni lehetett. Rigid hangját még mindig nem tudtam meg szokni. Sőt a gondolat, hogy annak az embernek, megadatott három remek gyermek, mint emberileg, mint fizikailag. A gyomrom felfordult tőle.

„Ennyire nem lehet kicsi a világ. Nem hiszek a sorsban, de ez véletlen sem lehet! Egyszerűen tanácstalan voltam. Emellett azt sem értettem mi készthette gyermekei elhagyására őt. Mindig is egy nyomorult megkeseredett, önimádó rohadéknak tartottam, és ezek szerint nem is tévedtem semmit.”

Miközben gondolkodtam a szobára ismét gyászos csend borult, mindannyian sajátmagunk mélységébe szálltunk és a hangokat hallva különféle gondolatokat gyúrtunk elménkbe. Eli szemei vörösödni kezdtek. Húga hangja hallatán elérzékenyült. A szalag végére már kezébe temette arcát, és csak ült mellettem egy szó nélkül.

A szöveg tartalma, felzaklatta.

- Ezt most minek kellett? – ugrott nekünk. Nem ezt a reakciót vártam, de aztán már meg tudtam érteni az ő álláspontját is.

- Úgy éreztem tudnod, kell… - mondtam aggódva.

- Nem volt jogunk elhallgatni előled! – állt közelebb Alex. – Végül is a te apádról van szó…

- Igen? Hát ez remek. – Eli felemelt hanggal nézett vissza rá. Szemei elszűkültek a haragtól. – van egy apám, aki egyáltalán nem kíváncsi a fejemre…

- Ez igaz de… - akkor rám emelte szigorú dühös arcát.

- De mi… Susan? – nem tudtam mondani semmit. „Kérjem megbocsátásra? Ha úgy nézem ezt én sem tudnám meg tenni, a helyében.” Végül inkább csak hallgattam, és kezeimbe fogtam az ő kezeit. Ahogy ezt meg tettem összevont szemöldökkel elfordította arcát aztán, kisebb mosollyal megcsóválta fejét. – Tudod mikor, megláttalak az ajtóm előtt, aztán mikor a konyhában Liv ügyéről, beszéltél, komolyan azt gondoltam, hogy megváltoztál. Vagy hogy mégis csak született valaki benned. – kezét kihúzva az enyém alól felállt és arrább lépve beletúrt a hajába, aztán ismét felém fordult. – De az a helyzet Susan, hogy te, beül még mindig üres és számító vagy! Tetteidet, csak a puszta logika és az emberi reakció kiszámítása irányítja. Az agyaddal próbálod pótolni, ami a csökött lelkedből hiányzik.

- Eli… - szólt rá Alex.

- Nem tudtad, hogy így felzaklat, majd amit elém hozol, mert nem tudod átérezni, amit érzek Susan. – a fiú még hangosabban beszélt hozzám, szemei haraggal és gyűlölettel voltak tele. – nem vagy képes együtt érzésre, ahogy semmilyen már érzésre sem.

- Elég legyen Eli… - lépett akkor felé a másik.

- Én nem tudom, mi történhetett veled gyerekkorodban, mert akárhogy próbáltam puhatolózni soha nem bíztál meg bennem. Ahogy számítóan senki másban sem… -Alex akkor elkapta a pólója nyakát és a háta mögötti ajtófélfának, szorította. Eli dulakodva próbálta meglazítani a nála fiatalabb fiú szorítását, de azt jól megtanították a cég emberei az ilyen és ehhez hasonló, önvédelmi technikát alkalmazására.

Szólni akartam neki, hogy ne bántsa, hogy fejezze be a szorítást, de nem jött ki hang a számon. Összezavarodva ültem a kanapén és az elhangzottakra gondoltam. Próbáltam magamban rendezni, mint egy hibát, amit később majd ki kell küszöbölnöm, de valami miatt ezt nem tudtam elhatárolni agyamban egy egyszerű, sikertelen akcióként.

Végül felálltam és a két fiúra rá se nézve elindultam a kijárat felé.

- Eresz el Alex, nem látod, hogy nekem van igazam? – nézett félig felém az ajtóhoz szorított testtel. – Csak menekülni tud, ahhoz jól ért, hisz a múltjától még a mai napig is retteg.

- Eli nem akarlak bántani…

- Igaza van…- torpantam meg végül az ajtóban érzéstelen arccal, mint régen. – elengedheted őt Alex. – a fiú engedelmeskedett. Eli már a mellkasát masszírozta, mikor kiléptem az ajtón. – Ha kiderítek valamit Livről tájékoztatlak. – mondtam közönyös hangon. – üdvözlöm Carolt.

Azt hogy válaszolt-e nem tudom. Alex becsukta mögöttünk az ajtót és utánam sétált.

A kocsiban egyetlen szót sem szólt. Gondolom arra várt, hogy én kezdeményezzek. Azonban nem tudtam, mit mondhattam volna. Csak azt tudtam, hogy Elinak teljesen igaza van. Gyáva vagyok. A gyilkosságok felkutatása közben mindenkit kielemezek, mindenki problémáját megtalálom. Meg találom a démonaikat, amiket az összes gyilkos magában hordoz. Ez segít elfeledtetni az én saját démonomtól való rettegésemet. Olyan régen nem fedtem már fel magam előtt, olyan régen nem néztem már szembe vele. Félek, ha megtenném elevenen, falna fel. Viszont menekülni sem tudok előle már sokáig. Egyre inkább érzem, hogy az időmúlásával kezd a részemmé válni. Mi lesz, ha olyanná válok, mint amilyen ő maga is lett. Ha kiengedném eredeti énemet… rettegek, hogy akár a legkisebb azonosságot is felfedezhetem kettőnk között. Eli jól látta a dolgot. Kizárólag az agyam irányítja a tetteimet. Az agyam, aminek segítségével lezártam az érzéseim és az emberi énem ajtaját. Nehogy azokkal együtt a démon is elszabaduljon, és kikelve belőlem rászabaduljon a világra. Ugyan arra a világra, ami régen azon a bizonyos éjszakán, belém is oltotta. Akkor gyermekkén nem voltam elég érett ahhoz, hogy felfogjam, ami velem és a családommal történt. Most már viszont, éretten gyermekként látom a világot. Mindentől félek, ami én vagyok, és ami én lehetnék.

Az otthonomba lépve, egyedül, mint mindig, becsuktam magam mögött az ajtót, és a magam csendességében, térdre rogyva, ott az ajtó előtt vártam. Szemeimet a süllyesztett nappalim közepe felé szegeztem. A két fotel egyikében még mindig ott volt a két kopott aktatáska. Bennük a két fegyverrel, amit Rigid a védelmemre szánt. Annyiszor elképzeltem amint a halántékomhoz emelve meghúzom a ravaszt. Annyiszor láttam már azokat az embereket, akik majd talán eljönnek az egyszerű és szegényes temetésemre. Nem voltak sokan, és biztosan nem is lesznek. Felemelkedve végül a padlóról elindultam a fotel felé. Csupán hét apró lépés, és már a táskák fölé magasodtam. Kinyitva az egyiket Mithc hatjövetű coltja keveredett a kezembe. Töltve volt, és akkorra már a ravasz is kattant egyet. Magam felé fordítottam, olyan egyszerű lett volna. Ott akkor, a világ zajaitól és a figyelő szemektől mindinkább elzárkózva, kioltanom az életemet. Egyedül az ügy volt nekem, utolsó bevégzésre váró feladatként. Egy olyan ügy, ami talán nincs is. Nekem azonban végig kell járnom, biztosan kell tudnom. Tartoztam ezzel, annak az embernek, aki feltétel nélkül szeretett.