1/20

20

Abból, amit Alex mondott, és ahogy viselkedett, arra következtettem ez a kis titkom csak Tomson és Charlos füléig jutott el. Habár nem tudhatom, hogy ők Alex tudta nélkül kinek adhatták tovább. Már nem tudtam semmit. Mindenben a jó öreg összeesküvést láttam. Már senkiben sem tudtam megbízni. Elővett a pánik. Mégis ahogy párnát ért a fejem, elnyomott az álom.

Nem is vettem észre mennyire ki vagyok merülve. A legjobb barátom karjaiba találtam magam ismét. A bársonyos feketeség ismét körülzárt, kiszűrve minden hangot és minden gondolatot az elmémből. Mintha egy hatalmas polip nyúlványaival fogta volna körül az agyam.

A tompa agyzsibbasztó sötétség igazi áldásként érkezett és csapott le rám. Már nem fájt a fejem és pihenni is tudtam. Semmit nem álmodtam, csupán lebegtem a semmiben. Mintha a világvégére értem volna… vagy épp a végtelen űrben. Megszűnt a nyomás, a testem könnyűvé vált. Lebegtem haszon nélkül, mint egy űrhajó roncsa…

Végül egy menydörgő hang szakította félbe a lebegésemet, aztán hírtelen fél méterről egy vasúti alagút bejárata előtt landoltam. Ismerős volt a hely még régen láttam a tévében, egy vígjátékban. Ahogy az egyik mellékszereplő ugyan csak leesik erre az elhagyatottnak tűnő vasúti sínre, amin aztán elüti egy expressz. Alig hogy ezt végig gondoltam már jött is a vakító fény az alagúton és elgázolt.

- Susan. – riadtam fel. Alex rázta a vállamat, mielőtt fel keltem. Át akartam lökni az emeleti korláton, aztán észre vettem, hogy több mint kilenc órát aludtam végig. Dög fáradt volta. Az ablakokon már halványan bederengett a fény. Azt hittem elaludtam, és azért keltegetett. Az órámra néztem. Csak öt óra volt. Nem értettem mi ütött a fiúba. Arca ijedt volt és zaklatott. Komolyan azt hittem először, hogy elkéstünk és azért vágott ilyen arcot.

Rigid hangját sehol sem hallottam. Az is átfutott az agyamon, hogy Eliékhoz egyedül ment át és valamint hajba kaptak. Carol pedig átküldte Alexet, hogy szóljon nekem, és én állítsam le a verekedés.

Egy pillanat alatt elutasítottam agyamból ezt a gondolatot. Carol meg mondta, hogy csak reggel tíz körül menjek át hozzá, mert addig talán nem is megy haza. Megrázva a fejem már majdnem magamhoz is tértem, de még mindig nem tudtam megszólalni.

Aztán észre vettem, hogy mögötte Ed a cuccaim között matat. Elég furcsa látványvolt amint néhány kabát között vacillált. Pislogva néztem fel rá, és próbáltam összeszedni a hangszálaimat. Végül sikerült meg szólalnom.

- Mire készültök? – köszörültem meg a torkom. Fájdalmas érzés volt.

- Susan indulnunk kell!- mondta Alex kapkodva rám adva a kabátomat, a barátom által választott ruhadarabot.

- Vedd a cipődet és menjünk, kicsim, jó? – kérdezte felrántva engem az ágyamról Ed és egy gyors puszit nyomott a számra. Meg lepett a siettetése.

- Mi az? – kérdeztem hebegve. A két fiú levezetett a lépcsőn, de nem mondott semmit. – Történt valami? Rigid összeverekedett Elial? – kérdeztem rá, mégis erre a merész gondolatra. Alex és Ed egy értetlen tekintet váltás után tovább folytatta a rendbe szedésemet.

- Siess Rigid már ott, van! – mondta Alex végül mire én, felkaptam a vizet.

- De hol? Mi történt? – toporzékoltam végül a nappali közepén az ajtó felé menet. Alex akkor végre meg állta és a szemembe nézett. Ed pedig zavarában lesütötte a szemét.

Alex tekintetében láttam valami émelyítően ismerőset. Kezdtem komolyan aggódni. Végül Ed megszorította a kezem és kisietett az ajtón. – Beindítom a kocsid! – mondta Alexnek, aztán aggódva visszanézve rám kilépett a bejáraton.

Nem tetszett a dolog. Alex önmarcangoló tekintettel nézett rám. Biztos voltam benne, hogy így néz mindig, amikor valakivel szörnyűséget közöl. Remegni kezdtem, pedig még bele sem kezdett. Nem is kellett sokat mondania. Végül résnyire nyitotta a száját.

- Charlos… - Meg ált bennem az ütő. Megmerevedtem és remegve tovább indultam az ajtó felé. A motor akkor panaszosan felbőgött.

Kiderült, hogy Charlos, karambolozott, a bekötőúton. Valahogy elvesztette az uralmát a gépe fölött és megpördülve az úton egy busz elé került. A kocsija totálkáros lett. Az ütközés után lesodródott az útról és a kocsi a tetején ált meg. A tűzoltók alig öt perc múlva már a helyszínen voltak a mentőkkel együtt. Azonban a jármű állapota miatt csak majdnem félórás művelettel tudták kiszabadítani a testét a romból. A mentőben újra kellett éleszteni. Súlyos belső vérzése volt. Eltört mindkét lába, a jobb alkarja és kificamodott a jobb válla. Továbbá eltört a ball kulcs csontja, legalább hat bordája, és súlyos fejsérüléseket is szerzett.

Ahogy haladtunk a korház felé, minden olyan bizarrnak tűnt. A város kezdett ébredezni. A korai munka kezdők épp bepattantak a kocsijukba és felvették a napi rítusukat. Figyeltem őket… minden erőmmel figyeltem őket. Nem mertem még csak gondolatban sem elszakadni tőlük. Ha meg tettem volna azonnal Charlos ugrott, volna az eszembe. Mi lesz, ha az ő arcára sem fogok emlékezni? Ha a hangja az idővel neki is elhalványodik, és elmosódik az emlékezetemben? Annyi mindent köszönhetek neki. Ő ismert engem a legjobban. Mi lesz, ha, már nem lesz nekem? Annyira szerettem… őt igazán. Tisztán és feltételek nélkül szerettem. Bátyámként néztem fel rá.

A zord és komor állarc mögé bújó, csupa szív testőr! Minden egyes ebéd kellemes emlék volt nekem. Ő volt a legkedvesebb barátom. Az életem alkotóelem volt. Annyi mindenben segített nekem. Vele sosem éreztem magam egyedül. Tudtam, hogy vigyáz rám, és alig pár hét után éreztem a szeretetét. Egy ilyen ember nem érdemel halált. Mindig tudta mire gondolok. Még azt is tudta, hogy Tomson iránt hogyan érzek, pedig sosem mondtam el neki. Bármit megtennék, hogy én feküdjek ott helyette a műtőben. Most is, épp abban a pillanatban is harcolt az életéért. Idegölő volt érezni, szinte már, fájt is, hogy nem tehettem érte semmit. Pedig meg tudtam volna előzni a bajt…

Én voltam, aki ebbe a helyzetbe keverte őt. Az én saram és én is hozom rendbe, hogy mikor felépül, (mert arra nem is mertem gondolni, hogy nem fog) elmondhassam neki, hogy végeztem. Amint végzek a korházban, levadászom azt a nyavalyás tetvet! Az apja elvesztése még kellemes emlék lesz ahhoz képest, amit ezért tőlem kap. Vagy talán csak lelövöm, mint egy kutyát. Eddig mindig azt mondtam, hogy sosem leszek olyan, mint az apám! Ez az elképzelés azonban megdőlt.

Az agyamban már egy elszánt agresszív és brutális terv készülődött. „el fogom kapni. Sarokba szorítom, és csapdába ejtem. Lekötözöm és megkínzom. Mindegyik főbb izületbe egy-egy golyót eresztek. A bokába, a térdbe, a vállba és a könyökbe. A gerincét épen hagyom. Mert másképp talán nem érezné a fájdalmat. Ügyelek majd arra, hogy ne veszítse el az eszméletét. Aztán hagyom a szenvedéstől ordibálva elpatkolni”.

A korházba érve, beszálltunk a liftbe és felmentünk az intenzív osztályra. Ed végig szorította a kezem és nyugtatgatott. Én azonban nem akartam lenyugodni. Látni akartam végre Charlost!

A folyosó sarkán befordulva megláttam Rigidet, amint kezeibe temetett arccal ül egy beteg szoba előtt. Ingjének felső gombja ki volt gombolva, nyakkendőjét is meglazította. Zakója ott hevert a mellette álló széken.

Nem számítottam semmi jóra. Mikor mellé értem, felnézett rám és szinte azonnal felállt. Mintha mondani akart volna valamit, aztán mégsem. Szemei elkalandoztak az enyéimről, és a mellettünk álló el sötételt ablakra pillantottak. Végül semmit sem kellett mondania…

Ed elengedte a kezem, és bólintott, hogy menjek csak be hozzá egyedül. Nem akart zavarni, örültem, hogy ennyire egy hullámhosszon forgott az agyunk. Hálás voltam neki a megértéséért. Végül beléptem a korterembe.

A falak lehangolóan vettek körbe. Koporsó szürkék voltak. Egy virág sem díszítette a helyet, még csak díszes, kényelmes bőrfotel sem. Kegyetlenül egyszerű berendezése volt. Csupán fa szék szolgált ülőhelyként, és abból is csak egy darab. Mint, ha azt gondolnák egy embernél több nem, jön el hozzá. Hogy képzeltek ilyent. A legnagyobb fényűzésben kellett volna gyógyulnia ennek az embernek.

Az óra a szobában keservesen kattogott. Mintha visszafele számolt volna. Elnyomta a műszerek zaját is. Felnéztem rá a szemben lévő falra. Akkor már tudtam, hogy aznap sem megyek iskolába. Tudtam, hogy Ducsay talán majd megérti… de az sem érdekelt, ha nem. Másfél óra múlva kellett volna indulnom a suliba…

Végül lassan és megszeppenve odaléptem Charlos ágya mellé és kezembe vettem a balkézfejét. Mindene a felismerhetetlenségig be volt bugyolálva. Még csak az arcát sem láttam teljes egészében. Szájából egy csőlógott ki. Arcán zúzódások és sebek voltak. Talán még az orra is eltörött. Ahogy ott feküdt, olyan nyugodtnak tűnt, mintha nem is fájna neki semelyik sérülése sem. Mintha meg békélt volna a fájdalommal. Mindig is boldog embernek ismertem, aki nem mutatja ki a fájdalmát, csak az öröm sugárzott belőle. De ott akkor mellette állva, ebből már nem láttam semmit. Nem bírtam, rázkódni kezdtem, és elkapott a sírógörcs. Sokkolt, ahogy ott feküdt előttem, és nem mosolygott rám. Nem bírtam magammal.

Azt akartam, hogy magához térjen, ott azonnal. Azt akartam, hogy felnyissa a szemét, és egyenesen rám nézzen. Azt akartam, hogy keljen fel…

- Charlos… - bukott ki belőlem a szó. Kezét szorongatva az arcomhoz szorítottam, és simogatni kezdtem. – Fel kell kelned… - zokogtam, és görcsösen vettem a levegőt. – el kell mennünk innen, könyörgöm neked, hogy kelj fel… - nem reagált. Akkor gondoltam először arra, hogy elveszíthetem. – Charlos kérlek, menjünk haza! – hangom egyre hangosabban tódult ki a külvilágba, könyörögtem neki. – mindent meg teszek neked, csak ne feküdj itt tovább! Annyi dolgod van még! Charlos ne tedd ezt velem… - kiabáltam vele, eszembe sem jutott, hogy nem halja. Akkorra már a valóság nem jutott át az agyamba. – ne tégy úgy, mintha nem hallanál! Charlos… kérlek… - Rigid akkor már könnyes szemmel lépett mögém, és csitítva megfogta a vállam. Felé fordultam kétségbe esve, aztán őt is győzködtem, hogy segítsen nekem. – Haza kell mennünk, nem hagyhatjuk itt. – mondtam. – valahogy segítenünk kell neki, nem veszíthetjük el! Rigid!

- Kérte, ha ez történne, hívjunk hozzá papot… - döbbent tekintettel, hallgattam el.

- Neki, nem kell pap! – jelentettem ki makacsul, nem voltam hajlandó elfogadni, hogy az esélye az életben maradásra kevés.

- Ezzel számolnunk kell…

- Elég, Charlos csak pihen! – ordítottam, a férfin látszott, hogy már ő sem bírja sokáig ilyen idegi állapotban. – Charlos nem fog meghalni! Felkel mindjárt, és aztán elmond egy nevetséges történetet a gyermek korából. Aztán hazamegyünk mindannyian a céghez, és levadásszuk azt, aki idejuttatta őt! Meg fogjuk ölni Ted Vorrykot.

Őrjöngtem, és nem fogadtam el, hogy máshogy is lehet. Végül a kimerültségtől és a soktól összeestem…