frida1/4

04

Nem tudom mennyi idő múlva egy központi köz korház intenzív osztályán tértem magamhoz. A korteremben egyedül voltam, nem is fért volna meg túl sok ágy mellettem. A helység üveg falai besandító ápolók és betegek elől egy kellemes mandula színű sötétellő takart el. A falak, már ahol voltak, krémes barna színűre voltak meszelve. A barna nem tartozott szerintem a meleg színek közé, de mégis megnyugtató érzés volt végig nézni rajta. Az ablakon nem volt elhúzva a függöny teljesen, csak az egyik felén. Odakint még sötét volt, ami azt jelenti, hogy csak pár órát lehettem eszméletlen. Nagyon gyengének éreztem magam, idegesített, hogy még a szemem nyitva tartása is gondot okozott. A torkom kiszáradt és elég éhes is voltam. Arról nem beszélve, hogy szinte minden porcikám égető fájdalomba merült, leginkább a hátam, lent a vesémnél.

Fáradságom ellenére, nem tudtam volna el aludni. Egyszerre több műszer is pityegett, tőlem karnyújtásnyira. Valamelyik, már nem is tudtam melyik, néha-néha mikor rájött a tombolhatnék, vad rezegésbe kezdett. Legszívesebben hozzá vágtam volna az éjjeli szekrényemen pihenő, csokrokat tartó, üvegvázák egyikét.

Visszatérve a tényre, hogy egyedül voltam a szobában. Nem utolsó sorban a virágok tömkelege is közben játszott a hely szűkében. Ugyanúgy, ahogy a kis hűtőszekrény, a dohányzó asztal és a széles, kényelemes és puha bőrfotel, amiben ott figyelt Mr. Justin Tomson.

Gyenge félhomály volt. Épp a keserédes hangulatomhoz illett, amibe azért estem, mert azt a fickót újra láthattam. Valahogy úgy éreztem, végre van valaki, akire talán egy kicsit hasonlítok. A gyenge, folyosóról beszűrődő fény épp, hogy csak megvilágította nyugodt és fáradt arcát. Szeme sötéten tekintett felém. Kezeivel a szája előtt, előre dőlve malmozott ujjaival. Jó lett volna tudni, min gondolkodik. Érdekelt volna.

Már nem, azaz öltöny volt rajta, amit még délelőtt viselt. Ez már egy szürke gyapjú együttes volt, ugyan úgy mellénnyel és kibokszolt fekete bőrcipővel. Fekete nyakkendője ugyanúgy a mellény aláigazítva. Elegáns és flott megjelenése kifejezetten, bizsergette az idegeimet.

Már majdnem megint elnyomott az álom, mikor észre vettem, hogy Tomson időközben fel állt és az ágyam végéhez lépett. Arcát akkor már jobban láttam. Habár félig még mindig homály fedte. Tekintete vívódást sugallt.

- Jól van? – Már megint egy felnőtt, aki magázódott velem. Pedig nem is ismer. Mi a frászért tart távolságot? Csak nehezen tudtam neki válaszolni. A hangszálaim valahogy nem akartak működni. Normál hangom híján, valami rekedtes susogást voltam kénytelen kierőszakolni, reszelős torkomból.

- Jól vagyok. – a férfi merev volt. Válaszomra, mintha nem is reagált volna. Hűvös egy modora volt.

- Miután elvesztette az eszméletét, korházba került. – ez egy olyan egyértelmű dolog volt, hogy nem hagyhattam szó nélkül. Halvány mosolyt erőltettem arcomra.

- Ha nem mondja…

- Honnan tudta? – a kérdésével közbe vágott a mondandómnak. Mondjuk meg értettem mért tette. A helyében engem is érdekelt volna. Azt hiszem, azt érezhette, amit én is a bankban. – Miből jött rá? – szemei sejtelmesen néztek, nem tudtam hazudni neki.

- Ezt logikának hívják! – mondtam meg erőltetve magam. – ha valamit látok, akkor azt jól meg figyelem… ez amolyan hobbi.

- Vagy inkább, kényszer betegség! – kulcsolta össze kezeit mellkasa előtt szigorú tekintettel. Valamiért egy kellemetlen gondolatom támadt a fickóról miközben az arcát figyeltem.

- Maga haragszik rám? – laposakat pislogva, vártam kisebb fajta bosszúsággal a válaszát. Ő összeráncolta homlokát és haragos komorsággal, a szobát díszítő virágokra nézett.

- Nem… Közben járt egy kislány megmentésében, egy bankrablót leállított, további hármat megakadályozott, hogy elmeneküljenek. – ekkor visszanézett rám. – elég agaztó, hogy csak a kíváncsisága enyhítése miatt tette mindezt. – elhallgatott. Talán arra várt, hogy mondjak valami ellenvetést, de úgyse lett volna értelme. Teljesen igaza volt. – Magát komolyan nem érdekelte a többi túsz, a két barátját leszámítva? Teljesen hidegen hagyta, hogy mi lesz, majd velük? Hogy lehet, hogy mikor magára néztem tényleg csak a kíváncsiságot, láttam? Mintha valami ösztönlény lenne!- a szó, amit használt tetszett nekem. Mindent elmondott, ami, és aki vagyok. Tehát úgy döntöttem elmondom neki, hogy hogyan is látom a világot.

- Pontosan úgy van, ahogy maga lefestette! – kezdtem lassan. – azok az emberek teljesen hidegen hagytak, és a kislány helyzete miatt sem éreztem semmilyen késztetést! Egyszerűen nem tartoztam érte felelősséggel, mert nem ismertem. Ez van! – Tomson résnyire nyitott szájáról leolvastam a meg rökönyödést. – Tudom, hogy ami bennem zajlik… a fejemben, az nem egészen normális emberi tudatra vall. Az a helyzet, hogy erről már tájékoztattak. Életem minden egyes napján, egészen a közelmúltig. – elhallgattam, valahogy már lelohadt a lelkesedésem Tomsonnal kapcsolatban. Nem akartam vele tovább cseverészni.

- Mind a ketten segíteni akartak, hogy túléld! – tegezett… mégis ez a sejtető mondtat. Érezni lehetett, hogy nem fejezte be, így rá néztem, és vártam, hogy lesz tovább. – Az a két fiatal, intelligens, és szociálisan teljesen rendben van. És mégis mind a ketten felajánlották a veséjüket neked!

Erre a kijelentésre kivert a jeges veríték. Mintha hideg zuhany alá állítottak volna. Cselekednem kellett, látni akartam őket, akkor, azonnal!

Kitéptem a tűt a kézfejemből a mi az infúziót, továbbította a szervezetembe. Leszedtem a balkezem középső ujjára csíptetett szürke érzékelőt, és egy pillanat alatt, lent termettem a korházi ágyról. Ahogy a lábam földet ért hasító fájdalom, nyilallt végig a hátamból az egész testemen végig szaladva. Olyan fajta fájdalmat az előtt sosem éreztem. Nem bírtam tovább állni így összerogytam, mivel az ágyam épp az ellenkező irányban volt a „vetődésem” dűlési szögének, egyenes út vezetett a padlóra. Azt azonban már nem vártam meg… elájultam. Ismét.

Szombat volt mikor magamhoz tértem, tehát ismét kimaradt pár óra az életemből. Az ablakon besütött a nap, s mivel nyitva volt a közlekedési zajok is beszivárogtak rajta. Az agyam csak akkor kezdett magához térni… valóban szombatot mutatott a falinaptár. Ami Mr. Tomson feje felett függeszkedett, valószínűleg este is. Csak épp én akkor nem vettem észre. Az pedig azt jelenti, hogy nem aznap este tértem magamhoz, hanem pontosan négy napot aludtam végig.

A férfi akkor is a fotelben ült, viszont akkor már nem rám figyelt. A teremben nekem háttal állt egy másik személy is. Szürke korházi köpenyén, akkor is egy hosszú kötött pulóvert viselt.

- L… Liv. – nyöszörögtem. Nem hittem el hogy képes volt vállalni értem a műtétet és az egyik veséje elvesztését.

De ha már itt tartottam, a gondolatmenetemben felvetődött a kérdés: mi van az én fél vesémmel? Ha az egyiket kiveszik, akkor a másik még ott van, az elbírta volna a vértisztítást.

- Susan… - lépett mellém és hajolt közelebb a szőke lány. Arca vidám volt és boldog. Valószínűleg sokat aggódott értem…

- Jól vagy? – ezt már az ugyan csak szöszke báty kérdezte, vigyorogva. Tomson semmit nem mondott, csak figyelt bennünket. Minden képpen okkal volt még mindig a szobámban. Az volt az érzésem, hogy a barátaim is sejtenek valamit. Liv ugyanis mikor észre vettem, hogy a férfit figyelem, egy cseppet elkeseredett. Küszködött hogy eltakarja előlem, az indulatait és az aggodalmát. Sosem volt benne jó, mindig is nyitott könyv volt az emberek szemében. A hangulat váltás testvérére is átragadt, a mosolyból hamar lekonyult grimasz bontakozott ki. Csak sandítva nézett a háta mögött csendben üldögélő férfira.

- Jól. – törtem meg végül a kínos csendet. – valaki elmondja vége mért volt szükségem egy harmadik vesére? – Liv és Eli meglepve összenézett és értetlenül magasodtak fölém.

- Mi azt hittük, hogy csak nekünk nem mondtad el…- a dolgok kezdtek összekuszálódni, mikor Liv a mondata végére ért.

- Mit nem mondtam el? – teljes képzavar volt…

- Az egyik vesédet, már korábban eltávolították! – ez egy olyan élmény volt, amit jó esetben hangos nevetéssel lereagálnék, azonban nem voltam abban az esetben.

- Miről beszéltek? – elvoltam képedve.

- Nem kizárt, hogy nem emlékszik rá. – szol közbe Tomson, még akkor is a fotelben ülve. – a sebész szerint régen, talán kisgyerek korában történt. A heg is alig látszik… - végül feltápászkodott és az ágyamhoz… közvetlenül mellém lépett. – azonban ez, amit most szerzett, már nem lesz olyan észrevehetetlen. – a hasamról egyenesen a testvérekre nézett. Mintha valamire utalni akart volna szürkés szemeivel.

- Na jó… -tekinteteik kíséretével kezdtem bele a mondókámba, bár ne kezdtem volna. – tudni akarom, mit titkoltok előlem még! – a három titokzatos szempár ismét összenézett. Egyik sem futamodott meg a nagyhorderejű farkasszemezés elől. Engem azonban sürgetett az idő. Jobbommal megragadtam Tomson balzsebében nyugvó karját és rászorítottam. – Bökje már ki! – teketóriázott még egy pillanatot, aztán belefogott.

- Az ügynökség, ahol dolgozom, egy új programba kezdett bele nagyjából egy éve. – Eli arcán már láttam az elfojtott dühét, Liv pedig egyre inkább elpityeredett. – fiatalkorúakat keresünk, akiknek különleges, kiemelkedő képességeik vannak!

- Én, hogy jövök a képbe? – úgy éreztem meg kellett kérdeznem. Pedig pontosan tudtam mi lesz rá a válasz.

- Maga lesz a L. Fils szervezet egyik újprojektje.

- Gondolom a főnökei arra is gondoltak mi lesz, ha nemet mondok.

- Igen gondoltak rá… amennyiben maga úgy dönt, hogy nem támogatja a szervezetet, rávesznek néhány túszt a bankból, hogy indítsanak maga ellen eljárás. Gondatlan veszélyeztetés címszó alatt például el tudnám képzelni, hogy nyerjenek is maga ellen.

A dolog kissé túl nőtt rajtam. Utáltam azt az embert, akivé Tomson átalakult, de valahogy azt is tudtam, hogy csak a parancsot teljesítette. Én tizenhat éves fejjel nem sokat tudtam a jogról, és barátaim sem voltak a jogipájában. Tudtam, ha bele vágok a pereskedésbe, elsüllyedek és talán Elit és Livet is magammal, rántom… ez nem történhetett meg. Összeráncolt homlokkal a barátaimra néztem, és magamban elengedtem őket.

Azt hiszem… mármint reménykedtem benne, hogy megértik, és nem gondolják, hogy csak úgy feladtam, mert nem érnek nekem annyit… értük tettem, nagyrészt. Bár akkor nehéz volt győzködni őket, mikor Eli dühödt tekintettel vezette ki, zokogó húgát a korterem üveg ajtaján. Ahogy eltűntek szemeim elől Mr. Tomson egy papírlapokkal teli dossziét nyomott a kezembe. Minden papír alján egy kipontozott hosszú sor állt. Ott kellett alá írni…

Ahogy a dossziéban talált töltőtollat a sima fehér felülethez érintettem, meghallottam a jó öreg Musthang kipufogója hangját. Elképzeltem a kocsi ezüstös kék színét, benne Elit, aki talán még vacakabbul érezte magát, mint én. A toll hegye egyszerűen nem akart tovább siklani a papíron, meg se tudtam mozdítani. Tomson talán észrevette a küszködésemet, mert épp abban a pillanatban mondta nekem az első kedves mondatát.

- Ahova most indul, az a jók védelmére lett létre hozva. Azzal hogy ott végre hajtja a parancsot őket is védeni, fogja. Ezt bizonyára, majd idővel ők is belátják. – később talán épp a második együtt leszolgált évünkben meg kérdezte mit gondoltam róla ebben a bizonyos pillanatban. Nem árultam el neki, de ő volt az első és utolsó, akit optimizmusa miatt fogadtam a barátaim, közé.

Másnapkéső délután indultunk is New York –ba… a cég egyik kisrepülőjével utaztunk. A pilótán kívül csak egy légi kísérő volt a fedélzeten. A nő igazán bájos volt, megjelenése, kellemes volt és kiszolgálás közben figyelmes, nem pedig tolakodó gesztusokkal ajánlotta fel a szolgáltatásait. Én inkább csak őszibaracklét kértem tőle. Mr. Tomsonnal nem beszéltem sokat miután utoljára láttam a korházi szobámban.

Csak párperccel a felszállás előtt pillantottam meg újra. Azon a vasárnapi délutánon nagy felhőszakadás volt, de az irányítótorony megadta a pilótának a felszállási engedélyt. Akkor utaztam repülőn életemben először, de nem voltam elragadtatva. A tudat hogy földet éréskor, már egy teljesen más környezetben, szinte egy másik világban, fogok földet érni, egyszerre izgatottá és bosszússá tett.

Izgatott voltam a sok újdonság miatt, ami ott vár rám. Új emberekkel találkozom, új élményekkel gazdagodom, és új személyiségeket vizsgálhatok meg. New York-ot korán sem olyannak képzeltem el, mint Fresnoi-t. Nem tudom, meg mondani miben láttam a különbséget, talán magában a nevek nagyságában. Az új város sokkal energikusabb, és tele van álmokkal. Legalábbis ezt hallottam mindig Liv szájából…

A bosszúságom igazán csak a gondolatmenetem végén tőrtelő belőlem. Eli és Liv hiánya meg viselt. Minden igyekezetem ellenére, egyre gyakrabban gondoltam rájuk. Nem tudtam, hogy a lány miként fog boldogulni, mialatt én távol leszek tőle. Reméltem, hogy a többi barátjával majd elboldogul valahogy. Arra azonban gondolni sem mertem, hogy elfelejt. Az agyamban újra és újra lejátszottam, ahogy döntésem hallatán elöntik a könnyek. Magamban vele együtt sírtam. Úgy éreztem ő egy rész belőlem. Az a rész, ami talán a múltam miatt, vagy valami születési rendellenesség miatt, az én szervezetemben nem alakult ki. Benne a kedvességet és a gyengédséget, láttam meg először. Ahogy barátságunk, szorosabbá és egyre mélyebbé vált, lassan, kezdtem elhinni, hogy én is lehetek, átlagos ember. Átlagos emberi érzésekkel, és emberi dobogó szívvel.

Eli arca is gyakran kísértett. A fiú ereje, és mások iránt való tisztelete és figyelmessége eleinte még idegesített is. Az otthonban is a nővérek által legtöbbet dicsért és bizalommal illetett gyermek néha még most is értetlenséggel öntötte el az elmém. Az önzetlenséget és segítőkészséget, a másokkal való törődést és gondviselést, egyszerűen nem tudtam gyermekéveim alatt elsajátítani. A szocializációra való késztetés bennem sosem tört elő. Ameddig a testvérpár nem volt, addig észre sem vettem a hiányát. Csak akkor tűnt fel mikor egy balesetet látva a körülöttem álló emberek arcát figyelve, elgondolkodtam a mimikájuk mögötti érzéseken.

Mikor a testvérpár közelében voltam, képesnek éreztem magam igazi érzőlényé válni. Jó jelnek vettem, hogy egy idő után valami érzés belül inspirálni kezdett a változtatásra. Azon a vasárnapi délutánon, féltem hogy idővel az inspiráció emléke is eltűnik belőlem.

A gép a cég magánpályáján landolt, a város szélén. A pálya mellett méterekkel, már hangárépületek és raktárak magasodtak. Az egészet betonkerítéssel vették körbe, ami majdnem három méterre emelkedett ki a földből. Tetején végig szögesdrót húzódott, szakaszonként egy-egy őrbódéval megszakítva. Első ránézésre inkább börtönnek, mint őrző óvó cég központnak tűnt. A gépről a földre lépve minden olyan nagynak és ridegnek hatott.

Az emberek, már amennyit láttam a raktárak egyikébe lépve, doktori köpenyt, vagy drága öltönyöket viseltek. Tomson mellettem haladt, csak akkor vettem észre mennyivel magasabb nálam. Legalább másfél fej volt a különbség köztünk, habár én még növésben voltam. Út közben, ahogy egyre inkább beljebb hatoltunk az épületben, úgy szaporodtak el mellettünk egyre a dolgozók. Szűk fehér folyosókon haladtunk végig egy ajtót sem, láttam egyiken sem. Csak a keresztező még szűkebb járatok végén pillantottam meg ki és be járatokat, egy-egy baljóslatú terembe. Zavartan vettem észre, hogy mindegyikben fiatalok… velem nagyjából egy korú személyek tartózkodnak. Mintha rejtegették volna őket előttem. Az ajtók sorra bezárultak amint egy, vagy több felnőtt fehér köpenyes alak bement rajtuk.

Végül a folyosó végére értünk. Egy tükör felületű lift ajtó elé. Aggodalommal töltött el, hogy jobb oldalamon álló Tomson arca, akkorra gondterhelté és komorrá vált. A lift ajtó ki nyílt és mi beléptünk rajta.

A kabin falait is tükör borította. A tisztaság makulátlan. Egy árva ujjlenyomat sem, volt egyik üveglapon sem. Mr. Tomson megnyomta a hatodik emelet kerek gombját, az volt a legfelső. Nem tudtam hova visz, de nem akartam egyelőre lelőni a poént. A hatodik emeletig egy ósdi „Regi” zene szolt a lift hangszórójából. Egyáltalán nem éreztem a cégépület hangulatához illőnek, és ahogy elnéztem nem csak én voltam ezzel így… a szőkés férfi idegesen cammogott egyet és megforgatva szemeit kirántotta a hangszóró fekete zsinórját a falból. Akkor már biztos voltam benne, hogy valami nagyon nincs ínyére, azon a napon.

Megálltunk. Már felértünk célunk emeletére. Kilépve a liftből, meglepve tapasztaltam, hogy nem egy újabb fehér folyosókkal teli labirintus fogadott bennünket, hanem egy igazi fényűző lakosztály. Számomra igazán ellenszenves elrendezés volt, a lenti állapotokhoz képest. Sejtésem szerint a szobák, ahova, belátást engedtek, korán sem voltak olyan kellemesek és modernek, mint ez a tágas tér. A padlót mindenütt puha szőnyeg borította. A bútorok borítása bőr, és bársony anyagú volt. A széles ablakokat drága és nehéz selyem függönyök takarták. Az egész emeleten, a bordó és az arany színe dominált. A plafonon nem neon, hanem kicsicsázott függő lámpák, szolgáltatták a fényt. Szinte kiszúrta a szememet a rikító különbség.

Velem szemben egy jó pár méterre volt az egyetlen ember, akit akkor észrevettem a nagy csillogásban.

Egy széles fekete íróasztal mögött ült, akkor épp írt valamit. Fekete öltöny és fekete inget viselt, hófehér nyakkendővel. Úgy nézett ki, mint valami pap. Haja már szürkésé vált kora miatt, kék szeme és körszakálla volt. Valahogy a szakállal számomra lágyabbá tette az arcát. Mellesleg, Tomson arcáról már sajátja el is tűnt tegnap óta. Ahogy észre vette, hogy mi is ott vagyunk, felnézett és félre tolta a jegyzeteit.

- Tomson… - a nevet nem úgy mondta, mintha köszöntötte volna a férfit. Sokkal inkább úgy hangzott mintha a fejében lebegő egyik leltárból kereste volna meg és pipálta, volna ki. Ezek után rám nézett. A tekintete nem nagyon foglalt le. Miközben végig mért, én már mindet következtetést levontam róla, amit tudtam és figyelmem tovább siklott a teremben tartózkodó többi személyre.

Tőlem jobbra, a hátam mögött, volt három ember. Épp akkor foglaltak helyet, mikor feléjük fordultam. Két színes bőrű és egy fehér. Mind három mintha ikertestvér lett volna; kopasz, talpig tiszta fekete ruhás, nagydarab, gorilla. Velük nem is törődtem tovább.

A másik oldalamon a terem másik végén is volt két személy. Egy világos barna hajú barnaszemű férfi. Neki is kör szakálla volt, mint a „főnöknek”. Egy világosszürke öltönyben volt és egy fekete bőrfotelben foglalt helyet. A másik; hosszú fekete ballonkabátban volt, izgatottan vettem észre hogy fegyvert viselt alatta. Talán kubai lehetett arcvonása, bőre, haja színe és sötét barna szeme alapján.

A férfi az asztal mögött akkor megszólított. De mivel akkor még nem akaródzott befejeznem a terepszemlét nem reagáltam a szólongatásra. Úgy döntöttem nem fogok úgy ugrálni, ahogy az öreg fütyül. Épp elég nagy gesztus volt a részemről, hogy egyáltalán igejöttem. Vártam, hogy a jobb oldalamon álló Tomson szólítson meg, addig nem is néztem a főnöknek még az irányába sem. Végül a férfi jobb vállamra téve a kezét, szó nélkül az öreg felé fordította figyelmemet. Közben nem nézett le rám…

- Most próbálja Mr. Rigid (magyarul: merev-távolságtartó). – az arcomba meredő tekintet, kissé haragos volt. Látszott rajta, hogy magában legbelül elbagatellizál engem, talán a megjelenésem, vagy épp a viselkedésem miatt.

- Hogy is nevezik magát? – habár én magamban másokkal szemben nem használtam az alattomos módot, miszerint burkoltan, a szavaim jelentése mögé rejtem valódi érzéseimet… azt észre vettem, ha mások alkalmazták velem szemben. Az öreg frappánsan válogatta ki szavait. Véletlenül sem használt személyi jelzőként a „ki” vagy „kit” kérdőszócskát. Ezzel érzékeltette, hogy semmibe sem nézi személyemet. A „nevezik” megfogalmazás is nagyon tetszett, a szó szoros értelmében tulajdonként látott engem. Az pedig, hogy a „maga” kifejezés használta és nem pedig a kedvesebb, udvariasabb „ön” szócskát, fel rakta az i-re a pontot. Ahogy a bölcs mondás tartja (amit még az otthon főnővére vésett kegyetlenül az agyamba): ha meg dobnak kővel, dobd vissza sziklával! De legalább is a kőnél nagyobb és nehezebb tárgyal. Vagy ha azt sem, akkor az érzékeny testrészét célozd, hogy mindenképp fájjon neki… Rövid gondolkodás után végül illően válaszoltam neki.

- A helyzet az, hogy semmi köze sincs hozzá! – mondtam kedvesen mosolyogva. Hallottam, hogy a háromfős társaság tőlem jobboldalra mocorogni kezd, talán fel álltak. Viszont a másik két férfi a túl oldalt meg se nyikkant. Tomson arcára meg valahogy nem akartam felnézni. Túlságosan nyilván való lett volna, hogy érdekelt a véleménye. Az öreg öklei kissé meg remegtek az idegtől, amit ártatlan mondatom okozott agyában. Kiegyenesedett, és gyilkos tekintetét a szemeimbe vájta. Én pedig hagytam, és tényleg vidáman vigyorogtam rá. Mulatságosnak tartottam a megfélemlítésemre tett erőfeszítéseit. Majd mikor meg értette, semmit sem ért el próbálkozásával visszadőlt a székébe.

- Szóval ez lenne az, akit a felvételeken láttunk? – lépett elő a háttérből a másik szakállas figura. Szemei csintalanul villogtak, miközben fürkészték az arcomat. Nem volt valami szimpatikus ő sem, de úgy éreztem az ő érdeklődését sikerült felkeltenem. Azt ugyan nem tudtam, mit gondol rólam, de legalább nem vett semmibe.

- Úgy látom, mellé fogtál Justin. – az öreg még mindig vizsgált tekintetével. És szigorú arccal csóválni kezdte a fejét. – Ez nem olyan, mint a többi… szemtelen, közönséges, és a jegyei alapján még buta is. – szavait hallgatva, halvány mosoly kúszott az arcomra. Az iskolában ülve olyan tantárgyakat tanítottak, amikben nem láttam értelmet. A matematika és a történelem még valamennyire le is foglalta az agyamat, de a többi…

- Valóban! – mondta akkor Tomson, végre felnézhettem rá és fürkészhettem az arcát. – Kissé öntörvényű, meglehetősen kiszámíthatatlan, de a bankban bizonyította, hogy megéri foglalkoztatnunk.

- Nem tudom. Több százan maguktól jelentkeztek a programra ezt meg szabályszerűen ide kellett rángatni. Engem pedig nem sikerült maradéktalanul meg győznie. Nem tudom érdemes-e erőltetni…

- Ennyiből is megértem azt, hogy le akar rázni. – mondtam őszintén, rezdüléstelen arccal. Félbe szakítottam és iszonyatosan jó volt nézni az ideges arcát. Szemeim kérdően elszűkültek és számat leheletnyire félre, húztam. - Nem tudom melyikünk, szeretné jobban, hogy meg szabaduljon a másiktól! De van egy olyan érzésem, hogy én…

- Ne szaladjunk annyira előre! – fojtotta belém a szót a szürke szöszi. – adhatnánk neki egy esélyt! – szemei végre leereszkedtek rólam Mr. Rigid haragos arcára. Aztán meg szólított. – Például mit tennél, ha Mr. Rigid sétálna be a bankba… - elvigyorodtam a kérdésen… ugyanis, biztos voltam benne hogy beugratós.

- Mi olyan vicces? – morgott az öreg.

- Azt hiszem az önérzetére, és az egoizmusára kellene csapást mérnem. De lehet gyorsabb, lenne, ha egyszerűen kilökném a székéből. – Tomson alig észrevehetően megkönnyebbülten kifújta a levegőt, a szöszi pedig jobban elmosolyodott, mint addig bármikor az ott létünk alatt. Elég egyszerű volt kitapintani a gyengepontját. Mikor beléptünk mindenki felállt csak ő nem, emellett, mikor fenyegetően akart hatni rám sem kelt ki a székéből pedig a bizonyára sokat nyomott volna hitelességén. – habár egy tolószékes embert megütni szégyen!

- Ez engem meggyőzött. – csapta össze kezeit a vigyori, de az öreg leintette.

- Még várj! – tudtam mire kíváncsi még… van az arcon, egy pont, pontosabban az állon, amelyen, ha kisebb fajta árok alakul ki az apánál, azt a genetika miatt fia mindenképpen örökölni fogja. Hát nem várattam tovább.

- Az Apjának igaza van! – szólaltam meg ismét. Nem akartam bizonyítani neki, de azt sem engedhettem, hogy végleg leírjon. – Kíváncsi, mit tudok még? – folytattam sejtelmesen az asztalára támaszkodva, szemeim eszelősen meredtek a főnök arcába. – akkor kénytelenek leszünk elviselni egymást egy ideig…

Pár óra múlva át vittek egy másik épületbe. Tomson Mr. Rigid irodájában maradt. Nem örültem az elválásnak, annak meg pláne nem, hogy a szöszivel kellett tartanom. Mint az út közben kiderült már csak az ő csoportjában maradt hely. Így a kelleténél biztosan többször fogok vele összefutni.

Az ő lakosztálya tökéletesen meg egyezett az apjáéval. Mindenben… de tényleg. Mikor leült az asztalához, testőre; a kubai fazon épp úgy állt meg vele szemben a jobb oldalamon, mint előtte a másik irodában Tomson. Desavu-m volt.

Ifjabb Mr. Rigid akkor előhúzott az asztal legfelsőbb fiókjából egy listát és átfutotta szemeivel, majd cinikusan meg szólalt.

- Szerencséd van. – tegezett… én mégsem repestem az örömtől. – egy előző kísérleti alany szerencsétlen okok miatt kilépett a projektből. Az ő helyére kerülsz be, te. – mondta. Már csak akkor nézett fel rám mikor egy belépőkártya szerűséget adott át nekem. – az én részlegemen a helyszínelésre, az utólagos terület átvilágításra és feltárásra képezzük ki a hozzád hasonló kölyköket. Ehhez párosulhat még az emberek megfigyelése, és cselekedeteinek megjósolása, ha misztikusan akarunk fogalmazni. Én az apám egyik leány vállalatát vezetem, a nevünk pedig épp ezért is; Frida. (német eredetű női név; jelentése: béke, védelem, körülkerített terület) mivel te az E-jelű kísérlet helyett ugrassz be, és lány nemű vagy a neved, amíg cégünknél dolgozol Freda. Minden kapcsolatod meg kell szakítanod eddigi életeddel. Susan Sumers mától halott. A személyazonosságod már minden nyilvántartásból töröltük.

- Azt mondta előttem már valaki volt a listáján, amit most is bámul. – mondta elgondolkozva a kártyámat nézve. – vele mi történt? – Rigid csak fancsali arccal végig siklott rajtam tekintetével. És egy három szavas mondattal válaszolt.

- Elment az esze.