1/7

07

A tanév első napja már közeledett. Livnek és nekem ez lenne az utolsó előtti évünk. Eli már kijárta a sulit és nem ment tovább tanulni. Az öreg Metal megtartotta az ígéretét és felvette állandó munkára őt. Carolnak azonban még volt egy éve hátra, és riporterként akart tovább tanulni egy közeli főiskolán. Alex is visszatér majd a padok mögé. Ő egy évvel Liv alatt járt. Sosem beszélgettek, még csak nem is köszöntek egymásnak a lánnyal. Így mikor a körülményekről kérdeztem, amik Liv társas életét jellemezték nem tudott sokat mondani.

Csak hosszas beszélgetés után derült ki, hogy Livet Eli találta meg a házuk előtt. A fiú elmondta, hogy a húgát egy éjszakai mulatozásból várta haza. Mikor már aggódni kezdett a távolléte miatt, kiment a verandára és akkor pillantotta meg az udvar kellős közepén a fűben fekve. Mikor oda rohant hozzá már nem volt magánál. Eli próbálta felültetni, és megméri a pulzusát. Aztán mikor látta, hogy hiába, telefonált a mentőknek. Néhány perc múltán már hallotta a szirénát. A mentő kevesebb, mint hét perc alatt oda ért. Ennek ellenére a lányon már nem tudtak segíteni. Negyed órával rátalálása után már nem élt.

Miközben a konyha asztalnál mesélte egy csésze teát szorongatott a kezei között. Carol mellette ült és kezeit szorította. Összenéztem vele, és láttam rajta, hogy szeretné, ha egyelőre leállnék a faggatózással. Végül Elit bekísérve a hálószobájába, pihenni hagyta és visszajött hozzám, a konyhába.

Williem egy tündéri kisfiú volt. Nyugodt, jó kedélyű, csendes gyermek volt. Ahogy az ágyába fektettem már fordult is az oldalára és csendben elaludt. Egyelőre az édes anyját sem kereste.

Végül ketten maradtunk Carollal. Pontosan emlékeztem rá még az iskolás éveimből. Trecy Hellin egyik barátnője volt. Az előtt gyakran kerültem vele összetűzésbe, mikor őt védte tőlem. Trecy gyakran ment hozzá miután elintéztem. Megjegyzem sosem bántottam, és még csak nem is én kezdtem. Csupán Livet védtem meg a kis gyerekes csínyei elől. Mindig sikerül túljárnom a lány eszén és ellene fordítani a csínyeit. Ennek köszönhetően, gyakran ült bele pizza szeletekbe az óra elején, sőt egyszer-kétszer még rajzszögbe is.

Ezen alkalmakkor futott Carol oltalmába. Gondolom a helyzet csak akkor változott mikor a lány és Eli összejöttek.

- Hogy van Trecy? – kérdeztem meg miután legalább tíz percet, hallgattunk egymás társaságában. A lány háttal állt nekem, jól láttam amint egy pillanatra lemerevedett, mosogatás közben.

- Nem tudom rég nem beszéltem már vele! – mondta végül. – Liv elmondta, mért ártottál neki régebben annyit. – szögezte le aztán. Mégis éreztem a hangjában némi neheztelést.

- A suli, hogy megy? – kérdeztem végül. Próbáltam közvetlenebbül viselkedni vele szemben, hisz mégiscsak közei barátja lett a testvér párnak. Egyébként is meg akartam ismerni a személyiségét. – a tanárok még mindig olyan érdekfeszítő órát adnak? – semmi válasz, csak mosogatott, tovább. Nem értettem az egészet. Nekem kellene neheztelnem rá, amiért annyi ideig azt a kígyót melengette a tenyerében. – Az igazgató még mindig tanítja a történelem… - és akkor tört meg a jég. Carol kezében eltört egy tányér. Felém fordult. Szemei dühösek voltak és vádlóak.

- Itt hagytad őket! – mondta hangosan. A hangja remegett az arca pedig vörösödni kezdett. – Elit majdnem kirúgták miattad az iskolából, Liv pedig kifordult magából. Tudod mennyit gondoltak, menyit idegeskedtek miattad? Hogy merre vagy… vajon nem esett-e bajod? – megdöbbenve hallgattam a lány beszámolóját. Érzelmeimet azonban nem voltam hajlandó arcomon tudtára adni. Csak néztem a szemébe, mintha egy ártatlan történetet mesélt volna. – szerettek téged, tudod? El se képzelnéd, mennyire! Abból, amit Liv mondott rólad, csak annyit vágtam le, hogy egy érzelmi csőd vagy. Odabent nincsen senki! Már épp kezdtek elfelejtetni. Tudod ezt mennyi időbe, tellett elérniük? Jött a kis Will, egy igazi angyal! Mikor még nem tudták a nemét, tudod Liv mit mondott nekem? – itt szuszogott egyet. – azt mondta, ha lány lesz Susan lesz a neve! Még akkor is boldogan, és szeretettel emlékezett vissza rád! Pedig te faképnél hagytad őket. Elárultad! Először megmentetted őket abban a bankban, aztán ott hagytad őket. Azok után, hogy még a műtétet is vállalta érted! Elmész, és csak akkor jössz vissza mikor késő! Nem sül le a pofádról a bőr? – szavai végére egyre inkább lecsendesedett, a zokogástól. Kezeit az arca elé emelte és sírásba tőrt ki. Nem mondtam egy szót sem. Nem haragudtam a lányra. Sőt örültem hogy végre kimutatta a foga fehérjét. Lassan elmosolyodtam és felálltam. Nem tett semmit, vigasztalhatatlanul hullottak a könnyei. Ezzel elnyerte a bizalmam, és a szimpátiámat. Mellé léptem és egyetlen szó nélkül átöleltem a vállát.

- Ahol voltam, oda okkal kerültem. – mondtam halkan. – Még ott is csak az, járt a fejemben, hogy a sors melléjük vezessen valakit, aki majd szereti őket helyettem is. – lassan csendesedett a zokogása, már fel-felpillantott rám. – Boldog vagyok, mert úgy látom így történt. –végül a zsebembe raktam a kezeimet.- Teljesen igazad van: soha, semmivel nem érdemeltem ki a barátságukat. És abban is igazad van, hogy érzéketlen vagyok… de abban tévedsz, hogy őket, kettőjüket nem szerettem a szívem minden szeretetével! Szerettem… csak épp tőlem ennyire futotta a készletből. – mire befejeztem a mondókámat, már csak szipogott. Úgy láttam, megértette a mondani valómat, végül leültettem az asztal mellé és főztem neki egy kis kávét.

Az azt követő napok csendben, és csakúgy maguktól eseménytelenül teltek. Mintha a világ tudomást se vett volna a közelmúltban tragikus hírtelenséggel elhunyt barátaimról. Nem bírtam ezzel az érzésemmel. Fel nem foghattam, hogy ami az egyik pillanatban még egy biztos pontnak tűnik az életemben, kisidővel később már a legmélyebb űrt hagyja bennem. Barátaim elvesztésének gyászát nem volt egyszerű levetkőznöm. Hangulatom a napok multával nem, hogy javult volna, még a tehetetlenség kínzó köde is ott lebegett a fejem fölött. Mint egy lidércnyomás, ami elhomályosítja az elmém, és az érzékeim, a nap minden egyes percében. Ezzel a gyomorfogató érzéssel keltem és feküdtem.

A legészveszejtőbb azonban az volt, hogy se a Liv boncolása, sem a két előző gyilkosság nyomozásában nem értünk el, semmi eredményt. A Lány teste olyan érintetlen volt, mintha csakúgy összeesett volna az utcán. Ennek azonban nem volt semmi értelme. A háziorvosánál is jártam ez ügyben. Megtudtam, hogy Liv épp azelőtti nap volt, kontrol vizsgálaton. Az állapota kifogástalan volt. A boncolás sem mutatott semmi kézzel fogható eredményt. A vérében, nagymennyiségű nikotint találtak. Kizárólag ez utalt gyilkosságra. Azonban ezt a helyi gyomozók nem tartották elegendő bizonyítéknak. Úgy állították be, mintha Liv magával végzett volna, önkezűleg. A család… Eli, Carol és én ebbe persze nem nyugodtunk bele, de ezzel nem sokat értünk el.

Mikor Rigid a hetedik napon felhívott, közölte, hogy ideje lenne vissza mennem a céghez. Az a valaki, aki megölte Mithc-et és Edet még oda kint kószált. Nem sok humorom volt visszatérni a nagyvárosba, de nem tehettem, mást. Rigid elmondta, hogy egy kolumbiai drogbárót meggyilkoltak Miami városában. Afféle leszámolásnak tűnt első ránézésre, de azért a helyiek a biztonság érdekében külsősöket is be akartak vonni.

Mikor a telefonhívást kaptam rajtam Kívül csak a kis Will volt a házban. Eli, csak valamikor délután négy körül volt várható. Addig még legalább hétóra hossza volt hátra.

Nem sokat beszéltem neki a munkámról. Csak nagyon felületesen említettem neki a cégnél betöltött feladatomat. Azt, hogy pontosan mikor akartam visszatérni, még meg sem beszéltük… szóba sem került. Nem akartam csak úgy egy cetlire írt üzenetet, hagyni magam után. Végül arra jutottam, hogy csak az után megyek el, hogy ő hazaért a munkából.

Ahogy pakolni kezdtem a cuccaimat vissza a táskámba, arra figyeltem fel, hogy Williem totyog felém, legörbül szájjal. Hamar rájöttem, mi nyomaszthatja a kis szívét. Egy gyors pelenka csere után, máris kivirult az arca. Mikor észre vette, hogy a táskámba teszem a dolgaimat ő is segíteni akart. Egy fekete papucsommal, ami már az első nap eltűnt a párja mellől, a kis kezében lépett mellém. Elmosolyodva a dolgon megkértem, hogy egy-két könnyebb tárgyat is hozzon oda nekem. Tündéri vigyorral az arcán meg is tette. A végére, annyira belejött, hogy egy ruhacsipeszt, néhány rágót, és egy tucatnyi plüssállatot is magammal kellet, volna vinnem. Csak az után szabadultam meg a nem a táskámba illő tárgyaktól miután visszavittem az ágyába és elaltattam. Közben persze rám is rám jött az aludhatnék. Így hát körülbelül négy órán keresztül vele együtt szundítottam az ágyban.

Mikor felébredtem, Eli már bármelyik pillanatban hazaérkezhetett így már csak az utolsó simításokat, végeztem. Az egész házban körülnéztem nem hagytam-e ott valamit az egyik polcon, vagy sarokban.

Végül maradt egy kisfelesleges időm, amíg a fiú hazaért. Táskámból előhúztam az aktákat, miket, még a lakásomból hoztam magammal. Egy lista azokról a tárgyakról, ami Ed és Mithc holtteste körül találtak, és a testükről készült képek. Szemeik nyitva voltak, és egy kicsit a szájuk is úgy maradt. A képek még akkor is sokkoltak, így nyugtatás ként egy csésze krémes, meleg, vaníliás tejjel ültem le eléjük.

Az agyamban ismét cikázni kezdtek a gondolatok. „Kitehette? Mi lehetett az indítéka? Talán szándékosan vette, pont őket célba? Talán a cég embereire vadászik? Szánt szándékkal választotta ki őket, vagy csak a véletlenek összejátszása volt az egész? Ha nem, akkor mért pont őket? Ha igen, kell-e még tartanunk az újabb támadástól? Na és a testhelyzetükkel? Ha valóban direkt állította be azokat egy bizonyos helyzetbe, akkor azzal csak a maga kedvére akart tenni, vagy jelezni akar valakinek? De kinek? És mit? Ismerte őket? Előtte találkozott már velük? Ez a két férfi igazi kemény fiú volt. Hogy tudta megölni őket? Vagy lehet hogy a látszat ellenére, mégis többen voltak? A dolog miértje, akkor is túlságosan homályos! Túl kevés az információ, és túl sok rést kell logikával kitölteni. Minél kevesebbet tudunk a rizikófaktor… a lehetőség, hogy tévedünk annál nagyobb!” – ahogy ott ültem, bármerre próbáltam elindulni, a végén mindig csak ugyan oda jutottam… „Ki? Mért?”

Annyira elgondolkoztam, hogy az elmém által elhomályosított, világ jelzéseit már csak akkor vettem észre, mikor Eli megdermedten a holttestek képeire, meredt. Meglepetten felnéztem rá, majd gyorsan megpróbáltam elterelni a témát.

- Máris itthon? – kérdeztem, becsapva a dossziék fedelét. De a fiú nem tágított. Továbbra is összezavartan állt, aztán lassan felemelte kezét és a papírokra mutatott.

- Kik voltak azok a képeken? Te mért hordasz magadnál ilyen képeket? – kérdezte, ellentmondást nem tűrő hangon, de én nem tehettem meg, hogy elárulom neki.

- Ezt nem mondhatom el! – próbáltam megmagyarázni neki a helyzetet, de nem engedett.

- Susan, tudnom kell…

- Nem lehet, - emeltem fel a hangom idegesen. – Értsd meg nem, tehetem…

- Nem érdekelnek a kifogásaid, tudnia karom. – nem értettem mi ütött belé. Hírtelen feldúlttá és rémülté vált, mintha szellemet látott volna. A dolog annyira meglepett hogy rá kellett kérdeznem.

- Eli ez a cég egyik gyilkossági ügye, nem értem mért érdekel ez annyira… - még mondani akartam néhány szót, de a fiú válasza tokomba fojtotta őket.

- Mert… Épp ilyen testhelyzetben, és pont ilyen arccal feküdt Liv is mikor rá találtam! – ordította. – azért! – arca már vörösleni kezdett a benne felgyülemlett hírtelen feszültségtől, és jobb kezével hajába túrt. Én pedig csak álltam a szememet forgatva értetlen tekintettel. Nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Csak két dolgot tudtam, biztosan. Az egyik az volt, hogy újabb nyomom van az üggyel kapcsolatban… a másik az volt, hogy Rigid és Tomson nem tudhat róla, mert akkor azonnal elveszik tőlem lehetőséget a felderítésre.

Végül elgondolkozva visszaereszkedtem a székembe. Ki kellett találnom egy jó indokot, hogy a városban maradhassak. Végül Rigidnek azt a mesét adtam be, hogy nem érzem késznek magam egy újabb gyilkosság, kivizsgálására. Viszont annál nagyobb késztetést érzek arra, hogy befejezzem az iskolát, hátha meg tudom, Liv életének önkezével való kioltásának, okait, részleteit. Végül legalább másfél órányi győzködés után bele ment az iskolába való beírattatásomba.

Ahogy leraktam a telefont, Eli aggódó pillantásokkal nézett rám az asztal másik oldalán ülve.

- Most mihez kezdesz? – hangjában minden tükröződött, amit arca elárult.

- Sohasem mondtam el Livnek mennyire hálás, vagyok azért a mit tett értem. – mondtam, majd visszanézem rá. - Ha most figyel bennünket nem, akarom, hogy azt lássa, hogy feladom. Mivel már semmivel nem hozhatom vissza őt, csak annyit tehetek érte, hogy megtalálom azt, aki elragadta őt! Bízz bennem… az elmúlt években erre képeztek ki. Láttam már egy, s mást. Nem engedem, hogy büntetlenül ússza meg! – ahogy beszéltem, szememből egy könnycsepp gördült végig az arcomon, és már észre sem vettem. Azonban Eli elcsendesedve nézte, ahogy az arcomról a kézfejemre csöppen. Egy ideig némán néztünk egymásra, végül megszólalt.

- Ha most valóban itt lenne, akkor már megbizonyosodott volna, arról, hogy ezt komolyan gondolod! – arcán, akkor már lágy mosoly húzódott…

Már csak négy nap volt az iskolakezdésig. Volt egy-két elintézni valóm. Jó pár telefont le kellett folytatnom, mire visszakaptam a régi személyazonosságomat… legalább is egy részét. Mikor három nappal később megkaptam az iskolai lapok fénymásolatát, arra a részre, ahol a szülő és gondviselő neve állt, elmosolyodva láttam, hogy a Charlos R. Tomson név állt.

Egy szélviharos éjszaka után úgy döntöttem, mi előtt mindebbe belevágok, meglátogatom újra Liv sírját.

A nap sugarai kora reggel éppen csak felmelegítették a levegőt. Elég volt egy inget és egy toppot felvennem. Mikor eljöttem a cégbéli otthonomból csak sötét ruhadarabokat, hoztam magammal. Többnyire selyem, csipke, és farmer anyagok képezték az öltözékem. Akkor nap reggel egy sötét bordó selyem inget vettem fel, és egy fekete szoknyát, csipkézett rojtokkal az alján.

Miután magamhoz vettem annyi pénzt, hogy egy virágcsokrot vehessek útközben, felhívtam Alexet. Ő velem ellentétben már tudott autót vezetni. Meglepettnek hallottam a hangját a telefonban, de mikor közöltem vele, hogy Rigid meghagyta, hogy kell valaki, aki engem kocsival, hoz-visz, beadta a derekát.

Tudott egy közeli virágboltot, ahol, sokféle árú, jóféle áron volt. Eredetileg fehérrózsát akartam vásárolni, de mikor megpillantottam a kéknefelejcseket az üzlet másik oldalán, elhatároztam, hogy inkább azzal indulok tovább.

Kilépve az üzletből Alex furcsálló tekintetébe ütköztem.

- Kék ne felejts? – vonta fel szemöldökét. – nem rózsát szokás vinni…

- Ez volt a kedvenc virága. – zártam le a témát, mosolyogva.

- Jaa… ha így állunk az én síromat húsevő növény fogja borítani. – mondta és beült a kocsiba. Szavait csak pármásodperc múlva emésztettem meg teljesen. Aztán beülve mellé savanyú képpel közöltem vele, hogy egészen bizarrnak tartom az ízlését.

A temető felé menet, elbeszélgettünk. Alex azon kevesek egyike volt, akik hazatértük után is aktív tagjai voltak a cégnek. Természetesen cég alatt a Frida vállalatot értem. Kiderült, hogy egész tág körű szolgálatot végzett Fresno városában. Ahogy beszéltünk, széleskörű tájékozottságot véltem felfedezni benne. Kétség sem fért hozzá, hogy ha elkezdem a nyomokat követni szükségem lesz a forrásaira.

Már a temető parkolójában voltunk. Alex leállította a kocsit és kiszálltunk. Én előre mentem, miközben ő lezárta. Már a temető bejáratánál észre vettem, hogy állnak Liv sírköve előtt. Hárman voltak. Mindegyik haja bodros volt, félhosszú szokatlan frizurájuk volt. Végül bevártam Alexet, és csak vele mentem tovább.

- Ismered őket? – kérdeztem rá még mielőtt hallótávolságba értünk volna. Alexben most sem kellett csalódnom.

- Magassági sorrendben ők, Jered, Chad és Antoni Russo. – mondta közönnyel hangjában.

- A Russo fuvarozó vállalat, véletlenül nem a családjuk tulajdonában van? – idéztem fel egy újság cikket, ami a közel múltban akadt a kezembe.

- Pontosabban az apjuké. Az elmúlt évben a Times szerint a vállalkozásuk legalább hétszáz gazdaságos üzletet nyitott az országban. – elgondolkozva meredtem magam elé egy percre.

- Milyen kapcsolatuk volt vajon Livvel?

- Nem tudom, de a temetés időpontjában, ők családostul a Svájci hegységekben nyaraltak. – gondolkodva kihúzta jobb kezét a zsebéből. Egy fekete inget viselt és egy fekete farmer nadrágot. Idegesített, hogy a másik kezét nadrágja zsebében hagyta, de végül nem tettem szóvá.

- Elképzelhető, hogy kegyeletüket jöttek le róni? – kérdeztem egyre halkabban.

- Mi másért járna az ember, temetőbe? – na igen, ez valahogy egyértelműen hangzott. – ezek a srácok egyébként is normálisak. Emberként bánnak a másikkal, nem szálltak el az apjuk vagyona miatt. Ha bár Liv úgy tudom, elég gyakran összetűzésbe került a barátaikkal. Eleinte gyakran nevetségessé tették a lányt, és ilyenkor ezek is jót mulattak rajta… habár vegyük számításba, hogy ők valóban sosem tettek neki semmi rosszat.– nem voltam kíváncsi tovább a mentegetőzésre, amibe Alex kezdett. Az örök harci törvény ugrott be a gondolataim közé. „a barátom ellenségének a barátja az én ellenségem”. Habár így visszagondolva adhattam volna nekik egy esélyt. Én mégsem sajnálok semmit, a tetteim közül.

- Alex… - fordult végük felénk az egyikük. A legalacsonyabb tehát, Jered. Legalább két méterre álltak meg a sírtól. Mintha valami miatt nem mertek volna közelebb menni hozzá. – Üdv. – mondta. Alex visszaköszönt neki és kezet fogott a másik kettővel is. Én a szőke fiú mellett álltam, és csak néztem őket, hátha felrémlik az arcuk még régebbről. De nem történt meg.

A kézfogás után Alex már el is kezdte a felvezetésemet.

- Ő itt Liv egy régi barátja… - de nekem nem állt szándékomban közelebbről meg ismerni őket, a mondat felénél, faképnél hagytam a társaságot. Bizonyára viselkedésem eléggé meglepte őket, mert a sofőröm mentegetve terelni kezdte a témát. Elég jó volt benne. – közeli barátja, nézzétek el neki, csak a gyász teszi…

- Ki is ő pontosan? – suttogta valamelyik, azt gondolva, hogy nem fogom meghallani.

- Az ő neve Susan…

- Sumers? – kérdezett rá a hangjából ítélve Jered. – régebben a suliba járt, de csak hírből hallottam a nevét. Abba az osztályba járt, amelyikbe most te, Chad.

- Akkor mostantól újra osztálytársak lesztek. – mondta lezárva a beszélgetést Alex. – ugyanis visszatér ebbe a suliba.

Miután a három fiú az elhangzottakon csámcsogva elment, a szőke társam, kissé szigorú tekintettel állt meg mellettem.

- Ugye nem hallottál semmit abból mikor azt, mondtam: ”Ezek a srácok rendes tagok!”. – elmosolyodva néztem vissza rá.

- Ha mindig adnék más véleményére, most nem itt lennék. Minden esetre jó pont nekik, nálam, hogy idejöttek Liv sírjához egy-egy szál rózsával. – a három vörös rózsa egymás mellett elterítve ízlésesen volt a földre helyezve a sírkő előtt. Bele szagolva a kezemben tartott virágcsokorba, lassan leraktam melléjük. Nem éreztem az illatukat, csak arra a férfi parfümre tudtam koncentrálni, ami alig érezhetően, ott lebegett a levegőben.

- Részvétem. – mondta a férfi akkor már a hátam mögött volt. Nem néztem vissza rá, nem kellett. Az illatából már a nélkül is pontosan tudtam ki ő.

- Mondtam, hogy nem megyek, vissza. Úgyhogy ne próbálj meg rá beszélni! – háttal álltam neki, nem mertem megfordulni. Valahogy az volt az érzésem, ha belenézek a szemeibe, elgyengül az akaratom. Alex akkor már a parkoló felé tartott, talán úgy döntött a kocsiban várt.

- Rigid, hisz neked. Nem gondol, bele mire készülhetsz.

- Neked sem kellene! – mondtam. Hírtelen düh ébredt bennem. Nem mehettem, vissza. Annyi mindenen mentem már át, a cégért. Ennek ellenére, épp az, akinek valójában mindig is bizonyítani akartam, talpra esetségemet, és tudásomat, még mindig gyerekként bánt velem. Nem akartam, hogy megvédjen magamtól. Épp tőle vártam volna a legnagyobb támogatást.

- Nem vall rád, hogy csak úgy belekezdesz valamibe, ok nélkül…

- Ugyan mi bajod van ezzel? – kezeim ökölbe szorultak, azt akartam, hogy otthagyjon. Ez az ügy, amibe készültem belevágni, nem tartozott rá, sem a cégre, csak rám.

- Meg akarod öletni magad? Szüksége van rád a cégnek…

- Ó hát mért nem ezzel kezdted? – fordultam felé végül. Tomson tekintete akkor is olyan volt mintha az emberbe látna. – Te is csak azt a marhát látod bennem, akit kihasználhatsz, a kis céged érdekében! – ahogy ott álltam előtte, hírtelen tudatosult bennem egy elfojtott érzés, ami már az óta nyomasztott mióta visszatértem a cégtől.

- Összezavarodtál, megértem…

- Ne merj elemezni. Semmit nem tudsz rólam! – kikeltem magamból, úgy ahogy még soha az előtt.

- Freda… - próbált lenyugtatni. Kezeit vállamra rakta, de én szinte azonnal hátrébb léptem és letoltam azokat.

- A nevem Susan. Susan Sumers. És itt fekszik a legjobb barátom. – vádlón és kérdőn néztem a szemeibe. – emlékszel, mit mondtál, abban a korteremben, mikor elhagytam őt? – Tomson lesütötte a szemeit, de csak jobban felbőszített vele. – Emlékszel? – emeltem fel a hangom. – azt mondtad, megvédhetem őt! Hogy azért kell veled tartanom, mert azzal meg védhetem őt!

- Nem tudhattam…

- Elhittem, amit mondtál. Én hülye! Komolyan hittem neked! Érted? Mikor a cég alkalmazott, meg kértelek, téged és Rigidet, hogy figyeljétek őt…- a sírkőre mutattam. – és a bátyját. Azt hittem ér valamit a megadott szavatok… azt hittem érek nektek valamit. Elhittem, hogy többet jelentek nektek, de tudod tévedtem! Bazira nagyot! Elhittem hogy megvéditek őt, és most itt fekszik három méter mélyen a föld alatt…

- Igen is látunk téged! – vette fel a harcot a férfi. - A kemény páncél mögött, amit magadra erőltettél, igen is mindvégig, láttunk téged! Ugyan azt a könnyező lányt, aki most is előttem áll. – Tomson szemeiben nem láttam mást, csak bűntudatot. Elegem lett. Úgy döntöttem részemről lezárom a beszélgetést.

- Talán, mélyen magadban, lelki szemeid előtt valóban látod azt a lányt, akiről beszélsz. De né számodra akkor is csak a cég egyik Projektje maradok, mindig. – Tomson száját szóra nyitotta, de hang mégsem szólt belőle. Ez volt az utolsó, csepp. Az állításomat, nem tudta megcáfolni. Végérvényesen bebizonyította, hogy gyanúm nem volt alaptalan.

Ahogy elmentem mellette, semmit sem mondott. Nem próbált megállítani, nem mondott egy szót sem, bár mondott volna…

Alex egy szót sem szólt. A vezetésre koncentrálva csendben ült mellettem. Aztán hirtelen meg csörrent a telefonom. Eli hívott. Elmondta, hogy egy barátja emlék bulit tart Liv számára. Azt is mondta, hogy nem sokan lesznek, és ha gondolom, vihetek magammal valakit. Alex épp kapóra jött.

Ahogy bekanyarodtunk a megadott cím udvarára, azonnal láttam a házhoz tartozó, hatalmas külterületet. Egy város széli kétszintes családi ház volt, hatalmas ablakokkal. Az udvaron volt még egy nagy pázsit, ahol a meghívottak egy része, épp lábtengóztak. Volt még ott egy-két kerti grill is, amin a vendégeknek szánt húsok sültek. Kellemes illatukat messzire elhordta a szél. A ház háta mögött volt egy kisebb tó is, amit körül ültettek fűzfákkal. Az egész nagyon jól nézett ki. Mintha egy farmon lettem volna. Amint kiszálltam a kocsiból, Alex már ismerősei körében beszélgetett. Tekintetév jelezte, hogy ha gondolom, vele tarthatok, de úgy gondoltam inkább meg keresem Elit, és meg csóváltam a fejem. Hátat fordítottam a kocsinak és elindultam a vadidegenek között. Fiúk lányok vegyesen, nevetgélve, de csak szolidan. Még sosem hallottam megemlékezési buliról, de tetszett az elképzelés, és a megvalósításban sem találtam kivetni valót.

Tudtam, hogy talán feltűnést keltek majd. Mikor megláttam az első ismerős arcokat, a temetésről valahogy megkönnyebbültem. Sokan eljöttek, ahogy beléptem a házba az előszobában egy nagy széles felirat lógott a szemközti falon: „Örökre velünk maradsz Liv!” Ez köznyelven szólva, nagyon megható volt. Egy férfikéz ért akkor a jobb vállamhoz. Azt gondoltam Eli az, így megfordultam.

- Szia mi tartott eddig… - kérdezte nagy vidáman egy sötétbarna hajú fiú. Bizonyára összekevert valakivel. Meglepetten nézett barnaszemeivel az arcomra. Mire én fürkésző mosollyal megszólaltam.

- Bizonyára nem engem keresel! – elvörösödve végül, ő is elvigyorodott.

- Tényleg nem… de emlékeztetsz a huszonnegyedik barátnőmre. – vakarta meg a fejét még mindig sunyin mosolyogva.

- Számon tartod őket? – kérdeztem meglepettséget színlelve.

- Nos én már csak ilyen vagyok. – húzta ki magát. – Mach O'connor, nagyon örülök. – mondta és felém, nyújtotta a kezét. – Téged hogy hívnak?

- Susan Sumers. – mondtam és megfogtam a kezét, mire ő szájához emelte és megcsókolta a kézfejem. Elég elavult köszöntése volt ez egy lánynak a mai világban, de sok lányt lenyűgöz, ha hercegnőként bánnak vele. – Ha már úgy is szóba hoztad, eddig hány barátnőd volt? – a fiú összehúzott szemekkel próbált utána számolni, majd határozottan felelte:

- Huszonhárom. – mindketten elmosolyodtunk. Végül kihúztam kezemet a kezéből, és körül néztem. A fiú azonban nem indult tovább az eredeti lányt keresni. - Jól láttam, hogy Alex Bakerrel jöttél?

- Ő csak fuvarozott. –mondtam vissza sem nézve rá.

- Akkor kinek a társa ként jöttél?

- Eli hívott. – a fiú akkor egy kissé összezavarodottan összevonta szemöldökét.

- Elinak nem Carol a barátnője?

- Én csak, mint meghívott vendégeként jöttem ide! – válaszoltam türelmesen fürkészve a tömeget az emlegetett fiú vagy Carol után.

- Ja. – megkönnyebbült kifejezés csúszott arcára.

- Mért érdekel ez téged? – nem egészen értettem a dolgot. Habár ez talán annak volt köszönhető, hogy sosem volt dolgom az előtt fiúkkal.

- Semmi, csak felmérem a terepet…

- Susan! – végre meghallottam a lány hangját a közelemben. Carol loholt oda azonnal és csacsogva elvonszolt a fiú közeléből. – mikor Alex mondta, hogy bejöttél a házba, már el is indultam, a keresésedre. Gyere Eli itt, van kint. – valami nem stimmelt vele.

- Carol… van talán valami baj? – néztem rá furcsálló arckifejezéssel.

- Mach egy rendes srác, csak épp jobban szereti a nőket, mint kellene. – mondta lelassítva és elmosolyogva. Az egyik asztalról egy poharat vett le és a kezembe nyomta. – egyébként ő a buli házigazdája. Nagy nőcsábász, és általában a lányok is kedvelik.

- Esetleg, veled…

- Hogy voltunk-e együtt? – nézett rám ravasz mosollyal. – ami azt illeti igen… állandóan.

- Rokonod? – nevettem el magam meglepve. – nem is hasonlítotok!

- Na igen az anyukám bátyjának a fia. Az én unoka öcsém habár csak pár héttel fiatalabb. – aztán bele ivott a poharába. – amúgy nem ismerős neked? – a kérdés furcsán ért. Nem tudtam honnan kellett volna ismernem a fiút, végül Carol felvilágosított. – évfolyamtársad volt. Sőt ha most visszajössz a suliba, akkor megint az lesz.

- Az arca egyáltalán nem rémlik, bizonyára sokat változott. – elsétálva egy büfésasztal mellett, elindultunk a lenti tó felé. A Carol szerint Eli csak ott lehetett. Megérzése bevált, alig közelítettük meg a tavat, már hallottunk a kiáltásait… épp focizott az egykori iskolai csapatával. Jól szórakozott, hetek óta akkor láttam először mosolyogni igazán. Aztán egy hazafutás végrehajtását követően, ujjongva felkiáltott. Csapattársai erre szórakozásból kergetni kezdték, végül magukkal együtt a tó vizébe kényszeríttették. A következő pillanatban, már legalább tucatnyian lubickoltak a kis kerti tóban. Eli csak akkor vett észre minket, mikor már a cölöpökkel körülvett partról figyeltük őt.

- Megyek!- ordította széles mosollyal. – na fiúk én mentem, a parton két hölgy is vár rám. – társai gúnyosan nevetve „hú” – gattak utána.

Felmászva a partra Carol a hátára terített egy plédet, amit az egyik széken talált. Mire Eli megcsókolta őt. Már épp hozzám fordult volna, hogy köszöntsön a bulin, mikor a zsebembe rejtett mobiltelefon, vad rezgésbe kezdett.

- Bárki is az mond meg neki, hogy nem érsz rá. – mondta mosolyogva Carol és Elial el is indultak vissza a ház felé. Felsóhajtva néztem utánuk. Legszívesebben bele hajítottam volna a telefont a tóba.

- Igen? – szóltam bele, távolabb húzódva a tömegtől.

- Meg vagyok döbbenve, hogy Tomson nélküled, indul vissza! – Charlos hangja aggódó volt.

- El kell intéznem valamit. – magyarázkodtam neki is. – azt hittem ezt már megbeszéltük.

- Meg is… csak aggódunk miattad! Biztos ne menjek le? – Charlosban, valahogy mindig is jobban meg bíztam. Sokkal közvetlenebb és egyszerűbb volt, mint Rigid, vagy Tomson. Elmosolyodva utasítottam vissza az ajánlatát.

- Nem, és ne aggódj miattam. – mondtam csendesen. – nyugalom itt biztonságban vagyok.

- Hát nem is tudom…

- Megígérem, hogy vigyázok magamra! – végül csak hümmögéseket hallottam a vonal túloldalán. – majd hordok magamnál fegyvert.

- Jobban tetszene egy helyett egy egész arzenál fegyver. Meg talán egykét gránátvető. – elvigyorodtam az eltúlzott aggodalmán.

- Azt szeretném, ha a beszélgetésünk…

- Senkinek nem szólok, hogy tartjuk a kapcsolatot. – fejezte be a mondatomat. Mire Eli hangját hallottam, amint a nevemet kántálva felém halad, két üvegsörrel a kezében.

- LE kell tennem, majd kereslek!

- Oké, én is pá! – aztán egy pillanatra már csak a vonalzúgást hallottam.

Az utolsó iskola szüneti napon úgy éreztem egészen kellemesen telt.