1/13

13

Mielőtt elutaztam volna New Yorkból, szerettem volna még beszélni az öreggel néhány szót. Csak abban voltam biztos, hogy némiképp félre ismertem. Charlosnak megmondtam, hogy lent a taxinál várjon meg. Miután a lelkemre kötötte, hogy nem megyek el nélküle a városból, félórás prédikáció után el is engedett.

Tudtam melyik emeleten volt Mr. Rigid irodája. Csak azt nem miként, lépjek elé. Beszállva a liftbe, az emeletjelző gombokra emeltem a tekintetemet. Elgondolkodtam mi lett volna, ha…

Ha én nem a Frida céghez, hanem az L. Filshez kerülök. Talán alkalmam lett volna megismernem egy kicsit jobba. Talán a szövetségesemmé tehettem volna. Talán most én vezettem volna a Szerv csapatait és nem Otto.

Így azonban az öreg csak akadály volt, amit le kellett gyűrnöm. Minden esetre, azt hiszem jól viseltem, a tegnapi napon az érzéseimet. Az öreg meg valamit javított magán a szememben. Nem mehettem el úgy, hogy ne fogjak vele kezet.

A lift ajtó kinyílt. A nagy találkozás… a férfi épp Ottoval sakkozott. Csak akkor néztek fel rám mikor melléjük álltam az asztal mellé.

- Akkor mennek is? – kérdezte.

- Igen. – mondtam közönyösen. – csak hogy tudja…

- Tudom… - szakított félre az öreg. Otto felállt az asztaltól és az egyik polchoz lépett. – Vigyáznia kéne Elira. Még sosem láttam, de nem akarom, hogy őt is megtalálja! – mondta a szemembe nézve. A tekintetében és az arcán sem láttam, semmi undort, haragot, vagy megvetést. Tisztáztuk az egymás elleni problémánkat. Nem tudom, mikor és mivel, de sikerült új lappal indítanunk. Otto akkor lépett oda hozzám és átnyújtotta Ed rögzítőjét.

- A közeljövőben remélem, lesz alkalmunk összeülni néhány érdekes és összetett stratégia kidolgozására. – kezet fogott velem. Elmosolyodtam és bólintottam neki.

- Majd a főnökeink egyeztetnek. – mondtam csendben. Otto azzal hátrébb lépett és az ablakhoz ment, hogy elhúzza a nehéz, bordó sötétellőket, beengedve a fényt a terembe. Én akkor utoljára az öreghez fordultam.

- Nem ugrik át egyszer. Megnézni a sírját?

- Azt hiszem egyelőre nem, mernék Eli szemébe nézni. – már a liftajtó előtt álltunk. Épp akkor nyílt ki, én pedig beléptem rajta. – Ha esetleg, megmondaná neki, hogy nem akartam…

A pupilláim kitágultak, ahogy az öreggel kezet fogtam. Ablak üvegcsörrenést hallottam, és egy golyó a mögöttem lévő lift üvegébe csapódott. Csak akkor vettem észre, hogy ugyan az a golyó súrolta a nyakamat, és vérezni kezdtem. Újabb üvegcsörömpölést hallottam és nyögéseket. A golyók füttyögtek a levegőben. Amint az ablakhoz néztem, láttam, ahogy Otto a földre rogy. Nem élt. A következő golyó az arcomat súrolta, és a lift tükör falát törte össze. Olyan közel repesztettek el mellettem a golyók, hogy szinte meg süketített a zajuk. Az öreg keze akkor elernyedt, és ő maga is előre bukott a székben. A lift ajtó végre záródni kezdett, és én még utolsó erőmből berántottam rajta a férfit.

Mind ez alig pár másodperc alatt megtörtént. Aztán a lift ajtó becsukódott. Lihegtem, pánikoltam, talán még sokkot is kaptam. Az öreget az ölemben tartva talán épp imádkoztam, hogy ne haljon meg. Ne ott és ne akkor. Nem akartam látni. Őt is lelőtték. Kezeimet, próbáltam, rászorítani a vérző hátára, de nem egy és nem is két golyó fúródott belé. Nem adhattam fel… csak most kezdtem megismerni. Már nem hallottam, hogy a levegőért küzd. Hasával a lábamon feküdt rajtam. Én a hátamat a lift falának vetettem. Csak félve mertem lenézni a férfi testére. Mikor megtettem, rázni kezdett a zokogás. Láttam a sebeit, a legtöbb a tüdejébe ment. Egy sem volt a gerincében, vagy a fejében, hogy lerövidítse a fájdalmát. Belefulladt a saját vérébe. A vérébe, amiből akkor már rajtam is volt bőven! A padlón elszóródó tükördarabok vágták mindenemet, de a rettegéstől egyszerűen nem tudtam megmozdulni. A hangszóróból, még akkor is szólt a zene, csak akkor jutott el az agyamig a szövege… jól ismertem azt a számot. Guns N' Roses - Knockin' on Heaven's Door (kopogni a menny ajtaján). Annyira közhelyes volt, pont ezt hallani. Azonban a sornak haláli humorérzéke van.

Mikor a lift meg állt összerezzentem. Nem mertem pislogni, nehogy egy golyó épp akkor találjon homlokon. Mikor végre kinyílt az ajtó és megpillantottam, a felfelé induló fegyvereseket, élükön Charlossal már tudtam, hogy én megúsztam.

A következő nap ment Seattlebe a gépem. Ellátták a nyakamat. Csupán felszíni seb volt. Az üvegdarabok is csak karcolásokat ejtettek, rajtam. Ennyivel meg úsztam.

Mire az erősítés, fel ért az emeletre, a támadó… Ted eltűnt. Gyűlöltem őt, tiszta teljes szívemből utáltam. „minek, hagyott életben? Lehet hogy nem is érdekelte, hogy ott vagyok? Annyiba se néz, hogy lepuffantson, mint egy kutyát. Vagy talán akar valamit? Nekem is tartogat meglepetést, és puszta könyörületből nem lőtt fejbe?” nem igazán tudtam kikászálódni az elmém talányaiból. Végül Charlos néhány ló nyugtatót adott, amivel azonnal kiütött.

Charlos volt az is, aki, közölte Rigiddel hogy az apja sajnálatos módon… meghalt. Nem irigyeltem érte. Csak fél füllel, vagy fél aggyal hallottam a beszélgetésüket. Olyan kóvályogva láttam, repülés közben a világot, a sok gyógyszertől, hogy azt hittem, rosszul leszek.

- Beszélni akarok veled. - Fordult hozzám Tomson. Ez volt az első tiszta pillanatom a cégbe lépve. Reméltem, hogy ő megkeres engem, és nem nekem kell érte tűvé tenni az egész épületet. Végül a kísérőim és Charlos tekintetével kísérve beléptünk a liftbe és a szobám felé indultunk. Kinyitotta előttem az ajtót, és be is csukta, csak a fülemmel hallottam, ahogy a zár kattant egyet. Bezárta az ajtót, hogy senki ne zavarjon.

- Gondolom, vannak kérdéseid! – dőlt neki háttal a falnak velem szembe. Képén megint a pókerarcot égette fel.

- Mért nem mondtad el Liv és Eli rokonságát nekem, vagy Rigidnek?

- Neked nem láttam értelmét, Rigidnek pedig az apja tiltotta meg!

- Tájékoztass már, kérlek. – mondtam szúrós tekintettel. – Pontosan mióta is, parancsol neked bárki is?

- Ezt kellett tennem. – mondta. – Tudod én nem, tűnhetek el csak úgy kéthétre, hogy suttyomban a feletteseimet kikerülve elintézzek ezt azt!

- Ó ezek szerint, bizonyára Rigid, engedélyével avatkoztál be egy Fresnoi gyilkossági ügybe! – vontam fel szemöldököm a válaszára várva. Tomson csak elhúzta a száját. – vagy nem te voltál az, aki közben járt, hogy Liv ügyét eltusolják?

- Eltusolni? – próbálkozott a férfi.

- Mondjuk, figyelmezteted a nyomozókat, hogy van egy-két befolyásos ismerősöd, akiknek nem tenne jót a hír, hogy a lányt meg gyilkolták… alakítsák inkább úgy az ügyet, hogy az illető önmagát mérgezte meg! Nem kell a botrány, meg a tömeghisztéria…

- Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor sem hiszem, hogy tudom, miről beszélsz.

- Te is saját nyomozásba kezdtél! – mondtam céltudatosan. – ennyire veszélyes ez az alak? Csak a saját bőrödet mered kockára tenni érte?

- Még most sem tudom, miről beszélsz! – arca meg sem mozdult.

- El akartad terelni a figyelmemet Liv valódi gyilkosáról! Te is tudod hogy ki az igazi gyilkos! – emeltem fel a hangom.

- Ameddig nem találjuk úgyis mindegy. Az a srác olyan, mint egy árnyék. Fel-felbukkan, és teljesen kiszámíthatatlan! – lépett el a faltól. – nem akarom, hogy ezzel az ügyel, foglalkozz.

- Mért? – vontam össze szemöldökömet értetlenül.

- Mert a nyomozást én vezetem, és nem engedem, hogy a minden lében kanál beosztottjaim elrontsanak mindent!

- Meg ölte Livet! – magyaráztam neki. - Ez az én ügyem is!

- Livet nem azért ölte meg, mert te ismered! – vetette közbe a férfi. – Azért ölte meg, mert az öreg lánya… az öreget akarta kiugrasztani a bokorból!

- Ezért nem szóltál neki mikor meghalt a lány? – kérdeztem hüledező arccal.

- Rá is gondolnom kellett, és így láttam a legjobbnak! – mondta olyan elhivatottsággal az arcán, ami már, már az őrületbe kergetett.

- Ehhez nincs jogod! – pattantam fel a székemből. – mások életébe avatkoztál bele, hogy jössz te ehhez?

- Erről nem veled fogok vitát nyitni! – emelte fel akkor már ő is a hangját. – És ha már itt tartunk… Holnap visszatérsz az iskolába, és úgy teszel, mintha semmi nem történt volna. Magyarán szólva megmaradsz a seggeden! Meg értetted?

- Nem parancsolsz nekem! – kezeim ökölbe szorultak és harciasan néztem fel a férfire.

- Én a főnököd vagyok! Azt teszed, amit mondok! – kezdett harag ébredni a szemében. Nem tett semmit, hozzám sem ért, de legszívesebben lekevert volna nekem egy pofont.

- Elfelejted, hogy nem vagy az apám! – mondtam elszorult torokkal.

- Most hogy mondod… - sötétült el a tekintete. – még tényleg nem lőttem fejbe magam miattad!

Elkerekedett a szemem, nem is hittem el hogy ezt mondta. Aljas húzás volt, nem számítottam ilyen húzásra tőle. Ő is, már csak akkor kezdett elgondolkodni mit is mondott.

- Nem úgy értettem… - pofon vágtam. Nem bírtam megállni, pedig komolyan próbáltam.

- Kifelé. – emeltem fel a kezem az ajtó felé mutatva. Semmit nem mondott, engedelmesen és higgadtan kilépett az ajtómon.

Rigidet ezek után nem tudtam meglátogatni. A történtek után le kellett higgadnom. Sokáig gondolkodtam Tomson szavain. Az apám arca ugrott az agyamba. Egyszerre olyan élesen és pontosan mintha csak tegnap láttam volna utoljára. Ezzel szemben, se Debrára, se Charsra se az édes anyámra nem emlékszem. Minduntalan próbáltam fel idézni az utolsó napokat. Minden meg volt. Az összes emlék. Minden cselekedetük, az illatuk, a hangjuk, kivéve az arcuk…

Órák múlva beléptem a férfi elegáns irodájába, Rigid az asztalánál ült, és egy képet nézett. Nem mondott semmit, csak bámulta. Halkan mellé léptem, és vártam.

- Mi van a hajaddal? – kérdezte nem vettem észre, hogy akár egyszer is felnézett volna.

- Mit akarsz most tenni? – kérdezetem rosszat sejtve.

- Úgy érted, miután az apámat eltemettem? – semmit nem mondtam erre. – Ez a Ted csávó… még azt a kevés atyai áldást is elvette tőlem, ami eddig meg volt nekem.

- Sok mindent meg tett érted! És a családjáért. – néztem fel sejtetően Tomson arcára az asztal másik végén. A férfi nem tett semmit.

- Tudnod, kell, hogy melletted vagyok…

- Nem gondoltam, hogy egyszer egyedüli örököse ként temetem el.

- Rigid… - szólalt meg akkor Tomson. – Susan mondani akar valamit…

- Arról, hogy az öregem félre kúrt? – ez már több volt, mint sok arra a napra. Itt mindenki mindent tud? – ezt már akkor hallottam, mikor egy alkalommal kihallgattalak téged és a fatert. – mondta Tomsonnak.

- Mért nem kérdeztél soha rá? – a férfi nyugodtan nézett le társára.

- Mert nem akartam, hogy állandóan hazudnod kelljen! – mondtam Rigid. – és már úgy is mindegy…

- Eli Fresnoban van. Ugyan úgy egyedül, mint te… - próbálkoztam a lelkére beszélni.

- És mégis mit mondhatnék neki ennyi év után Susan? – nézett rám. – szia tesó? –erre egyikünk sem válaszolt, végül Rigid visszanézett az apja képére. – elvesztette az apám miatt a húgát, nem is beszélve Tabitáról. Ő volt az apám szeretője… az ő anyja. – megint felnézett rám. – tudod, hogy, hogyan ölték meg azt az asszonyt?

- Nem… - néztem körbe gyámoltalanul.

- Meg kínozták! Mert egy spanyol drogbáró beszélni szeretett volna apuval. – hangsúlyozta cinikusan az utolsó szót. – de egy szót sem mondott nekik. Meghalt, mert az apám közelében akart lenni, szerette őt.

- Ez már a múlté! – próbálkoztam, mire a férfi az egyik sarokba dobta a képet, és támadóan elém ugrott.

- Eli is így végezné, ha az én közelembe kerülne Susan! – mondta hangosan. – vita lezárva…

- Valld be, hogy csak félsz eléállni! – vontam össze szemöldököm.

- Mi?

- Nem mered megismerni őt, mert bűntudatod van, hogy eddig nem tetted meg! – Rigid megcsóválva a fejét visszaült az asztala mellé.

- Képzelődsz…

- Egy fenét!

- Susan! – szólt rám Alex. Végül is leállítottam magam, habár a fiúnak semmilyen beleszólása nem volt a beszélgetésbe. Aztán kisétáltam az ajtón.

Azon a napon senkivel nem akartam már beszélgetni. Csak Alex ugrott be egy kis időre elmondani, hogy holnap ő visz vissza kocsival Fresnoba. Az után az álom ismét elnyomott…

Teddel álmodtam, az agyam magából a tudatalattimból küldte a képeket. Lejátszotta, amint a fiú végez Eddel és Mithcel, aztán láttam amint Livet követi az éjszakában. Aztán semmi… azt hiszem.

Mielőtt Alexel elindultunk volna, haza elbúcsúztam mindenkitől, kivéve Tomsont. Beülve a kocsiba arra az aktára gondoltam, ami Rigidet várja majd az asztalán. Eli életét mesélte el, jellemzésekkel, évszámokkal, és képekkel.

Alex egy szót sem szólt hozzám, az indulásunk óta. Úgy láttam, rajta, hogy van valami baja. Nem tudtam mi az, pedig eléggé érdekelt. Az eső halkan kopogtatta az ablaküvegeket. Az út egyes szakaszán, olyan erősen esett, hogy a látótávolság, majdnem a nullával volt egyenlő. Mintha köd borult volna a sztrádára. Végül még egy unalmas és hallgatásban eltöltött félóra után rákérdeztem a fiú hallgatásának okára.

- Valami baj van? – néztem rá kíváncsian. Ahogy felé fordultam a nyakamon lévő kötés meghúzta a bőrömet és felszisszentem.

- Jó nagy bajt okoztál! – mondta komor arccal az utat figyelve.

- Már te is kezded? – dőltem hátra az ülésemben elkenődve, mire Alex egyből mentegetőzött.

- Nem, nem a céges dolgok miatt mondom! – összevont szemöldökkel néztem rá vissza. – Én azokban amúgy sem oktathatnálak ki…

- Akkor? – kezdtem összezavarodni.

- Mach megtudta Chadtól, hogy Ed a befutó nálad! – elkerekedett a szemem. Miről beszél egyáltalán?

- Ez nem is igaz… köztem és Ed között semmi sincs! – keltem ki magamból, és teljes erővel belevágtam a kesztyűtartó ajtajába, ami az ütés hatására kinyílt. Tele volt parkoló bírságokkal, egy tucat óvszerrel, és egy negyvenötös kaliberű revolverrel. Alex felvont szemöldökkel, oda nyúlt és visszazárta.

- Visszatérve a témához, az a helyzet, hogy rá is támadt Edre.

- Mach? – néztem vissza rá, döbbenten. Eszembe jutott Chad önelégült arca, ahogy először találkoztam vele a temetőben. Hírtelen elkapott a hév legszívesebben tökön lőttem volna.

- Igen… habár Edet se kellett félteni. – mondta még mindig higgadtan, és az utat pásztázó szemmel.

- Tényleg? – változott meg hírtelen a hangulatom, nem néztem ki Edből, hogy képes megvédeni magát. Olyan jámbor volt mindig, az iskolában.

- Neki ugyan kicsattant a szemöldöke és az alsó ajka, azonban Mach korházba került! – elvoltam képedve. – Most épp felfüggesztését, tölti mind a kettő.

- Az igazgató fel függesztette őket?

- Ezzel akadályozta meg, hogy mindkettőt kirúgják a suliból. – fellélegeztem, Ducsay még sosem volt ilyen közel a szívemhez, mint abban a pillanatban.

- Chad nem kapott büntetést? – gondolkodtam el.

- Chad? – vigyorodott el a fiú. – ő mossa kezeit! – ujjaim ökölbe szorultak. Nem hittem el, hogy ilyen pont velem esik meg. Már nem is haragudtam Machre, csak Chad járt az eszemben. Elgondolkodtam rajta, hogy, hogy adhatnám neki vissza a kölcsönt. Az út többmint fél napon áttartott, reggel hétkor indultunk, és majdnem tizenöt óra múlva értünk el Fresnoba. Út közben tartottunk pár pihenőt, mert Alex nem bírta volna végig vezetni a távot, amit persze meg is értettem. Megálltunk Portlanben, Eugeneban, Reddingben és Sacramentoban is. Ezeken a helyeken többnyire csak betértük egy gyorsétterembe, aztán hajtottunk is tovább.

Mikor az I-5 N úton behajtottunk Fresnoba mondtam Alexnek, hogy ne haza vigyen. Másnap nem volt iskola, épp szombat volt. Nem kellett korán kellett. Úgy döntöttem, betérek valakihez.

Ed lakóháza előtt kiszállva Alex kiszólt nekem az ablakon, miután már becsuktam a kocsiajtót.

- Meg várjalak? – elgondolkodtam, hogy elmondjam-e neki, aztán visszafordultam, hozzá és mosolyogva válaszoltam.

- Nem köszönöm, ez lehet, hogy eltart egy darabig. – néztem, ahogy elhajt, és integettem neki.

Végül elindultam a lépcsőházban felfelé. Az ajtajában megállva, az eszembe ötlött, hogy talán butaságra készülök. Mégis úgy éreztem, jobb, ha inkább most túl leszek a bocsánatkérésen. Végül is miattam került bajba.

Bekopogtam. Az ajtó hangosan kongott a kezem alatt. Ha a fiú otthon volt, biztosan meg hallotta. Nagyot nyeltem, mikor a közeledő tompa léptek zaját meg hallottam. Végül nyikorogva kinyílt az ajtó.

A fiú is legalább akkora zavarban volt, mint én. Látszott az arcán, hogy nem számít a jövetelemre. Végül, hogy enyhüljön a feszültség, mosolyt erőltettem az arcomra.

- Szia. – nyögtem, ki nagy nehezen.

- Heló. – mondta ő is. Mintha kicsit hűvös lett volna a hangja. Talán mégis kár volt oda mennem. Félre simítva egy tincset az arcomból megszeppenve felnéztem rá.

- Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom… - mondtam, aztán hirtelen észrevettem hogy a nadrágzsebemben maradt a tőlekapott lejátszó. Előrántva kinyújtottam felé, és bocsánatkérő arccal folytattam. – És gondoltam erre is szükséged lesz még. – a fiú akkor kissé összevonta a szemét és felsóhajtott.

- Nem kell, tartsd meg! – kezdtem aggódni. Féltem hogy engem okol, amire persze minden oka meg is volt. Végül mikor látta rajtam az elbizonytalanodást, megenyhülve szólalt meg újra. – Ha már itt vagy, van felesleges adag tejeskávém. – egy kő esett le a szívemről. Félénken rámosolyodtam és beléptem.

- Hova lett a hajad? – kérdezte, mikor becsukta az ajtót mögöttem.

- Mindenki ezt kérdezi. – kaptam a tarkómhoz, szégyenlősen. – ennyire rossz lett?

- Nem… - vágta rá egyből. – egy szóval se mondtam, hogy rosszul áll.

- Értem… - néztem fel rá. Aztán észre vettem, hogy összevont szemöldökkel, fürkészi a nyakam. Aggódó tekintettel lépett hozzám oda és ujjai hegyével finoman átsimította a kötést. – ja, nem kell meg ijedni ez csak egy karcolás.

- Tudtam, hogy bajod esik majd… - mondta idegesen. – ki tette ezt? – szemeiben düh szikrázott.

- Senki, - hazudtam, hogy meg nyugodjon. – csak baleset volt, meg csúsztam…

-… és pont a nyakadat ütötted be! – mondtam sokatmondó arccal. – Aggódtam érted! Minden nap gondoltam rád. – meglepett ezzel a hírtelen kijelentéssel. Hírtelen el akartam terelni a témát.

- Hallottam Alextől, hogy gondod volt Machel! – mondtam lesütve a szemem.

- Ugyan. Csak jártatta a száját! – mondta és közelebb lépett, hozzám, de meg nem érintett. Éreztem benne valami feszültséget, valami bizsergést. Valahogy nem mertem felnézni rá. Egyszeriben annyira megváltozott.

- Miattam ne kerülj bajba. – hang helyett csak suttogni tudtam már. A torkom elszorult és kiszáradt. Olyan erőt éretem Edben amit, még sosem fedeztem fel, senki másban.

- Én Machtől nem félek! – mondta majd jobb kezével állam alá nyúlt és felemelte fejem. Arcunk egymásra nézett. Tekintetünk a másik szeme és ajka között cikázott. Remegni kezdtem. Talán féltem is. Aztán, mindkét karjával átölelt, míg én félve a mellkasára helyeztem a kezeimet. Arca lassan közeledni kezdett az enyémhez. Mikor összeért, valami átjárta egész lényemet, mintha a fiú lángolt volna és az, rám is lassan átterjedne. Nem mozdultam, nem is tudtam volna, hisz olyan erősen tartott.

Azon a napon nála maradtam, nem mentem haza. Ednek ugyanis már más tervei voltnak. Velem akarta tölteni az éjszakát és én nem tudtam nemet, mondani. Mintha ár sodort volna magával. Vacsora közben végig feszült voltam, ő pedig annyira nyugodt. Az a félénk srác, akinek az elején is láttam eltűnt valahová. Kedvesen és nyugtatóan mosolyogott rám. Vacsora után megint megpróbáltam elszakadni tőle. Nem engedte, amint előhozakodtam a témával egyszerűen falnak, ütköztem. Szavaimat belém folytatva újra és újra megcsókolt, egyre hosszabban és forróbban. Az egyik ilyen csóknál véletlen nekidűltünk a pultnak és egy kevés kávé a nadrágomra és a felsőm derekára borult. Így már semmi esélyem nem volt, hogy elengedjen. Talán határozottabbnak kellett volna, lennem, mégis belül én is ott akartam maradni vele. Végül adott egy inget és egy kisgatyát, nem voltam valami nőies. Végül lefeküdtünk a kanapéra nézni a tv-t. A kávé a bőrömön, már amennyit nem vitt le a gyors mosakodásom, zavaróan ragadni kezdett a ruhámhoz. Meg kértem Edet, hogy hagy használjam a zuhanyzóját. Végül együtt zuhanyoztunk ölelkezve, egymást csókolva… Aztán már reggel is lett.