Frida1/6

06

Már egy ideje a szobámban voltam. Az ágyon felkelve pihenni próbáltam, mikor az ajtómon kopogatott valaki. Mivel csak egy rövid topp volt rajtam magamra rántottam egy szürkeatlétát és egy rövidnadrágot, amit mások általában bokszernek néztek… és kinyitottam az ajtót. Mire észbe kaptam Rigidnek már csak a menetszelét, éreztem, amint az ajtómtól a bőrfotelomig sétál. Belehuppanva, csendben egy kézzel megdörzsölte homlokát. Tudtam, hogy baj van. Az ebédlőmbe bekanyarodva egy üvegsört húztam elő a hűtőből.

Leülve elé a dohányzó asztalra átnyújtottam a sört, és nagyszemeket meresztve ránéztem. Ideges volt. Haját már kócosra tépkedte, és szakállát sem rakta rendbe egy ideje. Szemei ide-oda járkáltak a szoba falain. Gondolkodni próbált. Talán épp azon, hogy azt a dolgot, amit mondani akart, miként tálalja. Segítettem neki, hogy könnyebben haladjon.

- Ne kímélj! – mondtam nyugodtan. Mire összeszedte magát és kifújta a levegőt.

- Ed és Mithc halott. – ahogy azt ki mondta, először meg sem akartam érteni. Csak néztem rá értetlenül a fejemet csóválva, mintha nem tudtam volna pontosan kikről, van szó. - Edvard Doolt és Mithc Higyns meghalt. – a második nekirugaszkodással, már szemernyi kapaszkodót sem hagyott az esetleg bennem felbukkanó remény számára. Az összes érzelem elhagyott. Nem éreztem fájdalmat, nem éreztem semmit. Az a két férfi hónapokig volt az életem része. Szívesen láttam volna őket újra. Megmutattam volna nekik mennyire vittem nekik köszönhetően. Azóta, hogy befejezték a képzésem összesen tizenkét ügyem volt, és mindet megoldottam. Értelmet nyert az életem, a hiányosságaim ellenére. Embereken segítettem, és ezért nekik is köszönetet kellett volna mondanom. Mindketten családos emberek voltak, és mindent megtettek volna azért, hogy az igazság legyen érvényes törvény az életükben. Helyes útra vezettek. Úgy volt, hogy Mr. Tomsont meglepjük majd, egy triptiz show-t előadó nővel a közelgő születésnapján. Jó poén lett volna.

- Sajnálom. – mondtam őszintén. Habár tudtam, hogy arcom ezúttal sem fog tükrözni semmit.

A temetés mind kettőjüknek három nappal később volt.

A temető egy hatalmas füves terület volt, tele sírkövekkel. Fák vették körül az oda érkező halott testeket. Három méterrel a talpunk alatt pihentek az örökkévalóságig. Azon a napon az ősz előjárója ként megérkeztek az első esőfelhők. A napfény nélkül maradt város, csendesen, beletörődve várta az eső eleredtét. Ahogy félre húzta a sötétellőket egy végtelenségig szomorú festő városképét, láttam magam előtt. A színek mintha elbújtak volna, az egész világ feketébe öltözött. Azon a napon öltöztem talán először talpig feketébe. Az ajtóhoz lépve, még utoljára végignéztem a lakáson, majd szövetkabátomat magamra öltve kiléptem az ajtón. Ahogy a folyosón végig haladtam, egy hangot sem hallottam. A folyosókon sétálva csatlakozott hozzám Charlos, majd a lift előtt találkoztunk Mr. Tomsonnal. Mindannyian elegánsan feketében öltöztünk, és a csendbe burkolóztunk. A lift ajtó akkor kinyílt és Rigid rendbe szedett komoly arcába ütközött tekintetünk.

A járművünk is egy fekete limuzin volt. Négyen a belsőtér négy szélébe ültünk be. Senki nem akarta megszakítani a csendet. Ez általában Edd feladata volt. Ahogy a kocsi egyre közeledett a temető felé, az eső is eleredt. Mintha az ég is siratta volna őket. A két mentoromat…

A szertartás közben Tomson mellett ültem, az összegyűlt megemlékezők tömegében. Rigid egy beszédet mondott így Charlosnak is mellette kellett lennie. A két özvegy és családja zokogott, minden más nővel együtt, aki megjelent a szertartáson. Ahogy néztem őket, elöntött a bűntudat. A két férfi hozzám is közel állt, és mégsem éreztem semmit. Csak ültem ott pislogva álszentül, azzal a magyarázattal, hogy gyászolok… hogy fájdalmat érzek a haláluk miatt, hogy érzek egyáltalán valamit… fejemet leszegve néztem az ölemben, gondolataim hatására ökölbe szorult kezeimet. Mindennek lehordtam magam, úgy éreztem, meg kell büntetnem a testem. Így összeszorított kézfejeimet, egyre szorítani kezdtem, de az érzett fájdalommal sem lett jobb. Akkor egy nagyobb, erős férfikéz nyúlt értük és a feléje közelebb eső jobb kezemre nehezedett.

Tomson… felnéztem rá. Szemein az a végtelen türelem és tudás. A professzorok szerint én kiszámíthatatlan vagyok, sőt ő is azt mondta rólam az öreg Rigiddel való első találkozásom alkalmával. Mégis akkor ő pontosan tudta mire gondolok.

Végre visszafekhettem az ágyamba. A temetés minden erőmet kivette a testemből. Fáradtan néztem a fölöttem lebegő plafont. Azon gondolkodtam, most mi lehet azokkal, akiket már régen nem láttam. „Vajon jól vannak-e? Vajon holnap is jól lesznek majd? Egyáltalán felkelnek holnap reggel?”

A nyomozás, amit a cég Ed és Mithc ügyében indított nagy erőkkel fojt. Engem fel függesztett, mondván ki kell pihennem a történteket. Azután Rigid elutazott családjával egy egész hétre. A céget akkor Tomson vette át. A gyász keserű szaga, csak lassan szellőzött ki az egész épületből. Az egy hét csak nehezen akart letelni, és csak vártuk a nyomozás végeredményét.

Semmi… a nyomok kihűltek. Nem értettem… a legjobbak voltak rá állítva az ügyre. Minden segítséget megkaptak a cég összes ügyökétől. A nyomokat és a nyomozás adatait, én is megkaptam. A nyomozók mindent pontosan átvizsgáltak. Mindent átnéztek, tényleg szó szerint… ahogy olvastam a jegyzeteiket, semmit nem találtam, amit másképp tettem volna. Egyértelműen gyilkosság volt. A testeket elmozdították, és úgy állították be, mintha csakúgy kiterültek volna a földön. Mind a kettő ugyan úgy feküdt a földön. Mind kettőre nyomozás közben támadtak rá, (igaz Mithc épp egy sérüléssel került be a korházba). Egy és ugyan az a személy volt az elkövető. Mindkét testen megtaláltunk egy tenyérlenyomatot férfiak szíve felett. Tökéletes egész tenyér, és ujj lenyomta… mégsem találtuk semmilyen nyilvántartásban. Ez azt jelentette, hogy még nem volt büntetve. Idegesített a tehetetlenség. Már a harmadik nap telt el, azzal hogy a szobámban a papírokkal ki plakáttolt falat bámultam, valami átfedést keresve. Már ott tartottam, hogy azt kívántam bár újra ölne. Bár lenne egy újabb áldozata, akit, megvizsgálhatnék, tüzetesen elemezhetném az életkörülményeit, az élet stílusát, a szokásait.

Az ajtón kopogtattak. Sietve kinyitottam, hátha valami fontos… mikor meg pillantottam a folyosón álldogáló Charlost az izgalmam alábbhagyott, és csüggedten húztam összébb magamon a fekete selyem köntösömet.

- Történt valami? – kérdeztem halkan. A férfi erre csak egy gyorséttermes papírzacskót húzott ki a kabátja alól.

- Emlékszel még rá? – nézett őszinte kíváncsisággal. – úgy hívják kaja.

- Tudom mi ez. – vontam össze szemöldökömet. Kezeimet mellkasom előtt összekulcsoltam.

- Valóban? – kérdezett vissza. – Csak, mert ő téged már kezd elfelejteni…

- És ezt ő mondta neked? – kérdeztem elhúzott szájjal.

- Ő hát. – mondta és felém, nyújtotta. – úgy hogy kapd be. – parancsolt rám. Az igazat megvallva nem volt túl sok kedvem kihűlt mikrós kaját enni.

- Bocs, de nem eszek, olyan ételt, ami beszél… - abban a pillanatban, megszólalt mind kettőnk csipogója. Fel húztam a lábamra egy papucsot és már indultunk is Tomsonhoz az irodába.

Az ajtaján berobbanva megálltunk az asztal előtt és vártuk az előttünk ülő gondterhelt férfi bejelentését. Ő még épp akkor is beszélt valakivel telefonon. Arcán aggodalmat és haragot fedeztem fel. Miután lerakta a telefont másodpercekre elhallgatott. Még csak fel sem nézett.

- Megint lecsapott valakire a cégtől? – kérdeztem. Szégyellem, de magamban reménykedtem, hogy a válasza igen lesz. Zavartan figyeltem, ahogy megcsóválja a fejét. És mintha még jobban elkenődött volna. Mintha valami nagyon nehezen akarna meg fogalmazódni benne. – De hát mi volt olyan fontos? – kérdeztem értetlenül felháborodva. Akkor már sejtettem. Ugyan ezt láttam Rigid arcán is mikor Edröl és Mithcöl elmondta az igazat. Tomson végül felnézett a szemembe, és mintha megfagyott volna bennem a vér. Mintha a gondolatait a fejemben hallottam volna. A szemeiben láttam a részvétet. Nagyot nyeltem. A férfi akkor felállt és hajába túrva beszélni kezdett.

- Alex Baker… az a fiú, aki visszatért az iskolátokba… - „Nem!” hallottam a fejemben „Ezt már most hagyd abba! Nem hallgatlak tovább.” - ő hívott fel most. – magamban ordítottam, de abból a külvilágba egy hang sem jutott el. – egy áldozatra lelt… - vezette tovább a gondolatsort. - a lány, akitől a vesét is kaptad… - nem mondta tovább. Tudta, hogy felesleges. A testem akkor mintha összezavarodott volna. Csak nyeltem egyet aztán a szemeim égni kezdtek. Kapkodtam a levegőt, és lábaim egyre hátrálni kezdtek Tomson közeléből. Charlos csak nézett bennünket. Visszanéztem rá reménykedve, hogy mond valamit. Megcáfolja, és elmondja, hogy az informátor téved, vagy hogy Tomson rosszul értelmezte az üzenetet… de semmi. Az ő szemében is csak a részvétet láttam. Az irántam érzett együtt érzést. – Nagyon sajnálom. – mondta végül ki Tomson az utolsó szavakat. Akkor egy meleg csepp gördült végig az arcomon, és azt követte a többi. Ahogy a férfi közelebb lépet, lassan hátráltam, de nem engedte, hogy elhagyjam a termet. Szótlanul belém karolt és magához szorított. Nem akartam a közelében maradi. Ki akartam feszíteni magam az öléből, de nem tudtam. Aztán egy érzés az első, amit igazán fájdalmasnak éreztem, meg törte az akaratomat.

Liv arca jutott eszembe, de már, nem tudtam felidézni. Mintha a könnyeim az arcát is elmosták volna. Épp ahogy a két tanítóm arcát is. Egész testemben megremegtem, akkor már zokogva markoltam bele a mellény, fekete selyemanyagába Tomson hátán. Charlos akkor magunkra hagyott bennünket. Sosem kezelte jól az érzelmes pillanatokat. Miután becsukta az ajtót, mintha órákig álltunk volna ott.

Rigid csak másnap tért haza. Vissza a céghez. Utólag részvétet nyilvánított nekem mikor értesült a tragédiáról. Megtudtam, hogy kedves barátnőm, temetése pontosan az azt követő nap délelőttjén lesz. Akkor döntöttem, hogy három év után visszatérek abba a városba. Szembe kell néznem a hellyel, azokkal az emberekkel, aki megbántottak, és azokkal is, akiket én bántottam meg. Liv gyászában, talán csak Elial osztozhattam igazán. Emlékeztem az elválásra. Sosem felejtettem el azt a dühöt, ami a fiú szemében égett. Fogalmam sem volt, arról hogyan fogad majd. Talán ajtót sem nyit majd. Vagy kinyitja, és ordítozni kezd. Az is lehet, hogy csak úgy elküld. Az sem biztos, hogy a temetésen szívesen látna. Azt a régi csalódást, most a gyász talán még fájdalmasabbá tette. Féltem… valóban féltem a találkozástól. Mégsem maradhattam tovább távol.

Ezekkel a gondolatokkal fejemben beléptem Rigid és Tomson irodájának ajtaján. Mindketten ott voltak. Érkezésemkor felálltak és aggódó tekintettel várták, hogy megszólaljak. A guruló batyumat magam mellé húztam, és leszegtem fejemet.

- Elfogok, menni a temetésére! – jelentettem ki. Nem néztem fel rájuk, nem láttam az arcukra kiülő érzelmeket. Egy szót sem szóltak. – Ha most elindulok talán estére már Fresnoban lehetek. Még ma Elial is beszélni szeretnék…

- Biztosan van a cégnél egy szabad gép, ami elvisz! – gondolkodott el Tomson. Nem reméltem, hogy támogatni fogják az ötletemet. Örültem, hogy végül így lett. Felsóhajtva végül rájuk néztem. Liv és Eli után ők jelentettek nekem a legtöbbet. Ha bele gondolok, hogy eleinte azt gondoltam utálatosak és megbízhatatlanok lesznek.

- Adok melléd egy kísérőt…

- Nem. – utasítottam vissza azonnal Rigid ajánlatát. – Ismerem azt a várrost. Nincs szükségem testőrre. – indultam meg feléjük. Rigid az asztala mögött állt és a széke melletti két táskáért nyúlt, és fel rakta őket az íróasztala tetejére. Egy barna és egy szürke aktatáska volt. Mindkettő kopottas, de jól karbantartott állapotú. Ezek után átszellemült arccal felém, fordította őket, és kinyitotta. Az egyikben, Ed kedvenc revolverét pillantottam meg, négy hozzá való tele tárral. A másikban Mithc hatlövetű coltja volt. A töltények abban a készletben is hiánytalanul megvoltak.

- Ezeket mindketten neked szánták. A hozzá való engedélyek a gépen várnak rád. – „igen tudták” gondoltam magamban „kiismertek, már minden gondolatomat előre látják” elmosolyodva néztem a makulátlan fegyvereket.

A kis fehér magángép már a felhők fölött repült. Az előtt sosem néztem ki az ablakán a kilátást csodálva. Elgondolkozva az előttem álló találkozásokon, néhány emléket idéztem fel magamban.

Egy alkalommal az iskola első éveiben Joe Kemp, Eli egyik idősebb csapat társa, véletlenül fellökte a fiút gyakorlás közben. Én is kimentem arra az edzésre, és mikor láttam a balesetet elképedtem, hogy mennyi mindent kibírnak a játékosok. Eli még szaltózott egyet mielőtt földet ért fejjel lefelé. Aztán csupán egy fél perc múlva már vigyorogva állt fel a földről és folytatta a gyakorlást. Joe legalább jó pár számmal nagyobb volt Elinál és teljes erővel szaladt bele oldalról…

Liv egy alkalommal vívódva állt egy ruhabolt kirakata előtt. Egy erősen Punk stílusú üzlet volt. Már csak azzal is, hogy ott volt előtte, nagy feltűnést kellett a járókelők között. Félve, kissé szégyenkezve nézett az emberek arcára. Egy fekete papucsot, egy barna hosszú szoknyát és azon, a megszokott hosszú kötött feketepulóvert viselve, igazán gyámoltalan kisugárzása volt. Érdekes látványt nyújtott a gyanútlan bámészkodók szemében. A kirakatban bőr felsők, sapkák, sőt még szöges övek is voltak. Már-már tűkön ült a várakozástól, mikor észre vett egy nagy létszámú gúnyosan nevető punk bandát a bolt felé haladni. Valószínűleg ők is észre vették, mert felé mutogatva nagy ujjongásba kezdtek. Már csak tíz méterrel lehettek, mikor egy bőrsimléderes sapkával a fejemen, boldogan kiléptem az üzletből. Mivel a csapat néhány tagja a sulinkba járt, és megismert lecsendesedett a társaság. Aztán Liv fogta a karomat és sietve elrángatott onnan. Többet nem is ment annak a boltnak a közelébe…

Mithc épp egy gyorsbüfés töltött csokoládés muffinba harapott bele mikor, Ed nagyot fékezett a piros lámpánál. A krémes töltelék egészen szétkenődött a komor férfi arcán, társa pedig csak felszabadultan nevette…

A visszavágó hadművelet csak akkor érkezett el mikor Ed negyvenedik születésnapján Mithc egy görényt rejtett a férfinak szánt dobozba. Az Afro férfi, hangja szinte altba mentát, mikor a kis jószág a kezére mászott a dobozából. Ugrálva szó szerint sikítozni kezdett mikor a kis prémes állat felszaladt a karján. A család és a barátok nevetésbe törtek ki a jelenet láttán. Végül a férfi legkisebb fiának adta a kis állatot… azóta is megvan.

Végül a gépen elnyomott az álom, és már csak a landolás előtt tértem magamhoz. A Fresno Yosemite International Airport repterén értünk földet.

Az ég már sötétedett, és a cím, amit Baker adott meg, a város nyugati oldalán, a kertvárosi körzetben volt. Az út a taxisofőr szerint legalább húsz perc volt. Egy hosszabb úton vitt, kikerülve a forgalmasabb utakat, ahol egy karambol miatt, még mindig nagy volt a dugó. A végét azonban így is sikerült elkapnunk, így egy negyed órával nőtt az útidő hossza. Amit egyáltalán nem bántam. Sőt, örültem minden egyes menedéket nyújtó percnek, ami Eli eléállásom pillanatáig hátra maradt. Végül a taxi lelassított, majd csendesen meg is állt. A fehér, családi ház, ami a cím helyén állt magányosan, és élettelenül szomorkodott az úttól húsz méterre.

Kifizettem a taxit és megálltam a járda szélén. Nagy levegőt vettem és bizonytalan léptekkel lassan megindultam. A hosszú fekete szövetkabátom alja mögöttem szállt. A szellő is bele-bele kapott. Abban az évben, az ősz már szokatlanul korán köszöntött be az ország keleti részén. Annak ellenére, hogy az óceán csupán százötven mérföldre volt a várostól. Az utca kihalt volt. Az út mindkét oldalán nagy ég felé ágaskodó pálmafák hajlongtak. Már éjszakai sötét borult a környékre. A közvilágítás és a házak verandáin égőlámpák valamit javítottak a látásviszonyokon.

Végül felléptem a négy lépcső legfelsőbb fokára, majd arról a verandára. A kis előtetős rész végigért a ház elejének hosszán. A barna faajtó jól illett a főként fehér és faszínnel kialakított ház jelleméhez. A bejárati ajtón akkor megpillantottam a kiskopogtató kallantyút. Bronzszínű volt, és díszes. Fölötte helyezkedett el egy apró ablakkerettel körülvett kukucskáló lyuk. Ahogy közelebb hajoltam az ajtóhoz, meghallottam a bentről kiszűrődő esti tv-műsor zaját. Utoljára összeszedtem a bátorságomat, és nehéz szívvel megkopogtattam az ajtót.

A fejemben, abban a pillanatban, többtucatnyi lehetőség játszódott le egymás után. El fog küldeni… Megvetően fog rám nézni és megmondja, hogy nem volt értelme ide jönnöm… elmondja, hogy csalódott bennem… Azt fogja mondani, hogy már késő… vége mindennek… mikor ajtót nyit, megkérdezi, hogy kerülök ide, majd dühödten nekem esik… vagy talán ajtót sem nyit… úgy tesz majd, mint aki nincs is itthon…

A kis kukucskáló lyukon fény szűrődik ki, majd néhány másodperc után elsötétül. Semmit nem hallok. Valóban nem akar találkozni velem, még csak arra sem méltat, hogy a házában fogadjon. Mintha valaki a gyomromat szorongatta volna.

Aztán mégis… matatást hallottam meg, kulcsok zörgését és az ajtó lassan kinyílt. A fiú akkor már igazi férfi volt. Csupán három év alatt, még legalább egy fejjel magasabb lett. Arcán harmadnapos szőkés borosta. Száját a döbbenet résnyire nyitotta. Barna szemei fáradtak és összezavarodottak voltnak. Végignézett rajtam és kérdően megállt az ajtóban, leeresztve kezét a kilincsről.

- Te? – nem volt undor a hangjában, még mindig a döbbenet hatása alatt volt. Nagyot nyeltem és szégyenkezve végignéztem magamon. Akkor hírtelen feltűnt mekkora a változás. Már nem hordok idióta cuccokat, nem viselek feltűnő, kirívó színű szoknyát, vagy kalapot. Ő azonban még mindig ugyan az-az ember volt. Egy kopott fekete-bordócsíkos pólót viselt, és egy kék mackóalsót. A gyomromat még mindig, kegyetlenül szorongatta az a hideg láthatatlan kéz. Végül alig hallhatóan megszólaltam.

- Én… engem, utólag értesítettek. – mondtam, és félve felnéztem rá. – veled akarok lenni… - eredt meg végül a nyelvem, szinte könyörgő hangnemben a fiú felé. – Már sokkal hamarabb vissza kellett volna jönnöm. Annyiszor gondoltam rá, hogy meg is teszem, de féltem. – jól látszott Eli arcán hogy vívódott, szavaimat hallgatva. – féltem, mit fogsz mondani, azok után, ahogy elváltunk… de most szembenéztem a félelmemmel és eljöttem. Most itt vagyok… - szemeimet éreztem, hogy újra könnyek lepik el. – Melletted akarok lenni, amint elengeded őt! – mondtam a másnapi temetésre gondolva. Eli nem mondott semmit. Hosszú másodpercekig álltunk úgy, mire bele törődtem. Szemeimet leengedve arcáról lenyúltam a táskám fogójáért. És akkor végre lépett. Hozzám ért és átölelt. Szorosan tartott magához húzva. Mintha el sem akart volna engedni. Erre nem számítottam. Pillanatokig, csak álltam és értelmeztem mi is történt, aztán önkéntelenül is széles hátára tettem a kezem. Éreztem, ahogy mellkasa remegni kezd. Tudtam, hogy elérzékenyült. A gyászt talán még nem adta ki magából. Neki is kellett valaki, aki támaszt nyújthat. Ahogy nekem is ott volt Tomson. Eli legalább egy fejjel volt magasabb nálam. Fejté fejemre hajtva csendben tartott.

A táskáimat már ő vitte be a lakás előszobájába. Kedves, hangulatos kis családi ház volt. A falak kellemes krémszínűek voltak. Az ablakokon is barack színű átlátszó függönyök lógtak. Az egész ház rendezett és tiszta volt. Valahogy, mégsem stimmelt valami. Szemeim egyre több kisebb kacatot, prüst és gyerek holmit fedezetek fel. Elira néztem, aki már akkor néhányat el is tett az útból. Észre vette, a figyelmem tárgyát és száját már beszédre nyitva megdermedt. Akárcsak én. Egy kisfiú hangja ütötte meg a fülem, a hátam mögül. Szinte ugorva a hang irányába fordultam.

Egy kis totyogó gyermeket láttam, nevetve cumival a szájában felém baktatni. Kis vállai a térdemmel egy szintben voltak. Baba haja világosbarna volt, egy árnyalattal sötétebb, mint Elié. Gombszemei pedig barnán meredtek fel rám. Elképedve néztem, ahogy nevetgélve átölelte a lábaimat. Aztán kérdő csodálkozással, felnéztem barátom arcára.

- Ő a tied? – kérdeztem, miközben felvettem a karjaimba a kisdedet. Ösztönösen cselekedhettem. Balkezemre ültettem, mire ő jobb kezét a vállamra téve kapaszkodott, mi közben óvatosan ringatni kezdtem.

- Ő az unokaöcsém. – nem tudtam mi vár még rám azon a napon. Liv gyermekét a kezemben tartva, akit a lány csupán tizenhét évesen szülhetett. – sosem mondta el ki az apa. – folytatta tovább Eli. – nem akarta elvetetni, így most már nélküle én és Carol neveljük tovább. – mondta egy párnázott kanapé oldalára ülve.

- Liv… de hogy? – hüledeztem még akkor is.

- Megváltozott, miután elmentél. – emlékezett vissza a fiú. – határozottabb, és erősebb lett. Azt mondta te is azt akartad volna, hogy megvédje magát.

- Nem neheztelt rám?

- Néhány nap múlva már én sem. – vallotta, be őszinte arccal. Nem is sejtette menyit jelentett ez nekem, akkor. – Liv egyre több kedvel jött haza a suliól. Szinte kivirágzott… még az iskolai rádióba is bejutott, mint szerkesztő. – mosolygott, miközben visszagondolt azokra a napokra. Nekem azonban még mindig fúrta az oldalam a gyerek apjának kiléte.

- És tényleg, még csak nem is sejted ki lehetett…

- Nem, de már nem is érdekel. Will sokat segít elfogadni… ezt az egészet. – kissé elkalandozva mondta ki a szavakat, így inkább nem feszegettem tovább a témát. Szabad kezemmel egy képet vettem fel a mellettem álló kisszekrényről. Lív egy valóban számomra ismeretlen énje állt Eli baloldalán, és jobbján egy másik.

- Ő lenne Carol? – mutattam fel a képet. Eli csak bólintott.

- Másfél éve vagyunk együtt. Mellettem volt mikor értesültem Liv haláláról. Akkor is kitartott mikor Will is a képbe került.

- Livvel megértették egymást?

- Olyanok voltak, mint két testvér… - a kijelentése végére felnézett rám. – de téged sem felejtett el soha.

- Én sem. – néztem a képet átszellemült arccal. – sokat gondoltam rátok, ott, ahol voltam.

- Ha már itt tartunk, hol voltál? – nézett rám akkor számot kérően, sejtettem, hogy meg fogja kérdezni. A cégnél szigorúan meghagyták, hogy senkinek nem beszélhetünk az ott töltött évekről. Én azon az estén meg szegtem a szabályt. Az éjszakát közös ágyban töltöttük, akárcsak rég. Nem akartunk egymástól semmit, csak beszélgetni.

Másnap már reggeliztünk mikor Carol megérkezett. Az ajtón belépve fekete kabátját a fogasra téve, megláthatta az enyémet, így már nem volt akkora meglepetés mikor a konyhában, a kicsivel a kezemben megpillantott. Vállig érő barna hajvolt, és kék szeme. Barátságos egyszerű, de szép arca volt. Eli épp, ham and eggs-et készített. Még pizsamában volt, én pedig fekete utcai ruhában. Egy topp felette pedig vászon ing. A rakott szoknyám pedig a térdem alá ért, épp ahogy a lapos csizmám is.

- Heló. – mondta zavarában, és segélykérően nézett rólam Eli felé. A fiú ártatlan tekintettel, gyorsan az asztalra rakta a tojásokat és a barátnője mellé lépve megcsókolta. Én is felálltam és hozzájuk léptem.

- Ő Susan Sumers. – mondta végül Eli. A lány arcán egyszerre jelent meg a meglepetés és a felismerés. Ennek ellenére kezet nyújtott felém.

- Carol Bing. Liv igazán sokat mesélt rólad. – mondta, és kezet fogtunk. – az igazat megvallva, kicsit én is emlékszem rád az iskolából!

- Akkor minden bizonnyal, meg is van rólam a véleményed! –mosolyodtam el, és visszaültem a kisfiúmellé az asztalhoz. Nem állhattam meg a csipkelődést. Most is csak azért fogtam vissza magam, mert Eli tegnap este meg kért rá. Annak ellenére, hogy valószínűleg a két testvérhez közel állt az én elismerésemet, és szimpátiámat még nem nyerte el. Így hát úgy döntöttem tartom a három lépés távolságot.

- Óhh. Nem dehogy, nem ezt mondtam… - elnevetve a dolgon felemeltem a kezem és intettem neki, hogy semmi baj üljön le nyugodtan.

A városi temetőben tartották, a megemlékezést. Csupán a barátok a szomszédok és az iskola néhány diákja jött el. Eli és Carol az első sorban állt. Csupán pártucatnyian jöttek el. Ahogy a pap elkezdte a beszédet, a kis Will nyűgösködni kezdett. Mindenki felfigyelt, a gyermek szomorú hangulatára. Egy ideig ott állt Eli mellett és kis kezével fogta a nagybátyja kezét, de ahogy a koporsót lefelé engedték, mintha tudatosult volna benne, hogy az anyját akarják a föld alá temetni. Motyogva bizonytalan lépteket tett a sírásók felé. Eli utána akart nyúlni, de én megelőztem. Kilépve a sorból, rátéve kezem a gyermek kisfejére, felnéztem barátom arcára és bólintottam, hogy rám bízhatja. Leguggoltam és a kis arcra néztem. Szomorkás mosollyal arcomon, végül felvettem és távolabb mentem vele a tömegtől. A teljesen sík terű temetőben messzebbről is tökéletesen látni lehetett az összes megjelenő arcát. A szél akkor lassan lecsendesedett. Közeledett az eső. Ismét. Lassan természetesnek találtam, temetések közben megázni. A ceremónia derekán láttam, ahogy Eli és kedvese összébb fogódzkodik. Carol zokogva omlott a fiú karjaiba. Valóban nagyon megszerethette Livet. Nem is csodáltam…

Egy öreg fűzfa ágai alatt álltam meg. Will akkorra már ráfeküdt a vállamra és elpisszent. Az eső meg is érkezett, mintha nem várhatta volna meg, hogy a temetés véget érje. Mindenképpen el akarta rontani a már amúgy is kellemetlen eseményt.

Egy temetést sokkal rosszabb végignézni, ha érzéseink, emlékeink, kötődnek ahhoz a személyhez, akit búcsúztatunk. Szomorúan és elkeseredve álltam a tömegtől távol. Az emberek elvétve egy pillantás erejéig felém fordították tekintetüket, aztán vissza maguk elé. Elnézve őket elég magányosnak éreztem magam. „Bárcsak Tomson is itt lenne!” Nehezemre esett, hogy nem támaszkodhattam rá. Erős jelleme bizonyára nekem is erőt adott volna. Azonban az, hogy csak gondolataimba lehetett ott velem, mintha még nehezebbé tette volna… Egy fekete esernyő kúszott a fejem fölé, és egy férfi kölni illata csapta meg az orrom. Valaki megállt mellettem. Nálam magasabb volt, de Tomsonnál alacsonyabb.

Oldalra néztem. A szőkés hajú fiút pillantottam meg. Barna szemeivel álmosan tekintett az összegyűlt tömegre.

- Részvétem. – mondta végül, akkor már tudtam, ki lehet és visszanéztem Eliék felé.

- Köszönöm. – Alex Baker. A fiú, akiről Rigid beszélt.