1/24

24

Ed és én ezután bementünk a házba.

- Zárd be az ajtót jó? – kértem a fiút. Kissé furcsállva nézett vissza rám a kérésem miatt.

- Mért? Hisz már nincs veszély! – mosolyodott el. Annyira szerettem mikor elmosolyodott. Végül szégyenlősen lesütöttem a szemem.

- Csak a megszokás. – mondtam aztán kacéran, felnéztem rá és megrebegtettem a szemem. – amúgy sem akarom, hogy véletlen épp aközben toppanjon be valaki. – Ed is elvigyorodott, nem is pazarolta az időt több felesleges beszédre. Csak még egy sokat mondó kérdést tett fel.

- Susan Sumers… - fordította el a kulcsot a zárban. – látta valaha azt a James Bond filmet, amiben a lépcsőn szeretkeznek?

Piszkos egy fantáziája volt. Aztán mikor az elméletet átültettük a gyakorlatba be kellett látnom, hogy az extrém körülmények extrém hatást váltanak ki az emberből.

Egy ideje már egymás mellett feküdtünk egy hatalmas lepedőbe csavarodva, akkor már a lépcső alján. Én már teljesen elvesztettem az erőmet, a fiú viszont még mindig simogatott, cirógatott.

Én hozzá bújtam és lehunytam a szemem. Olyan jó volt érezni a közelségét. Megnyugtatott, és biztonságérzetet oltott belém. Annyira szerettem a karjaiba bújni. Ed mindig a fejem alá tette a kezét, hogy nekem kényelmesebb legyen, én pedig mindig azért aggódtam, hogy majd elzsibbad tőlem az egész karja. Éreztem, hogy most azon a napon már valahogy másképp történt minden. Céltudatosabb volt, magabiztosabb, ugyan akkor még mindig oda adó és előzékeny. Bizonyára, az, hogy a rettegésnek vége, őt is megkönnyebbültebbé tette.

Végül csókot nyomott az arcomra és a szemembe nézett. Mintha készült volna valamire. Kíváncsian néztem fel rá, ő pedig elmosolyodott. Sugárzott belőle az elégedettség, reméltem, hogy rám, annyira büszke, illetve ránk, kettőnkre. Végül szabad kezével végig simította az arcom, és csillogó szemekkel fürkészte a tekintetem.

- Szeretlek Susan… ugye tudod, hogy szeretlek? - a szívemet elöntötte a melegség, olyan boldogan dobogott tovább, mint még soha. Láttam és éreztem, hogy komolyan mondja.

Tudtam, hogy a mai napot már semmi nem fogja elrontani…

Két óra múlva öltöztünk fel előtte, persze még dolgoztunk, a pár kapcsoltunkon.

Ettünk egy keveset, hogy feltöltődjünk, úgy terveztük együtt léttel, fogjuk eltölteni az egész napot. Volt mit bepótolni…

Miután megettük az elkészített szendvicseimet a nappaliban, Alex hívott fel. Elég rossz volt a vétel. Talán egy repülőgépen ülhetett, mert a vonal furcsán sípolt. Furcsálltam, mert azt mondta még mindig, van hátra egy-két napja a távollétéből. Az tovább képzései mindig elhúzódtak…

- Szia Alex. – intettem Ednek hogy egy perc és lerázom, csak pár szót beszélek vele.

- Susan van egy kis probléma…

- Charlossal? – gondoltam egyből a legrosszabbra a kedvem azonnal elment.

- Nem… a gyanúsított halott, nem élte túl az éjszakát! – megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy vége van. Ed kiment a konyhába, hogy hozzon nekem egy kávét, és felkészüljön az estére.

- Na és Charlos…

- Még nem végeztem! – szakított félbe a fiú. - Ahogy mondtad, utána néztem az ujjlenyomatoknak Ed lakásán. –hadarta az információt. Zaklatott volt és hallottam, hogy épp szedelőzködik. – két különböző lenyomatot találtam a tieden és az enyémen kívül. – hangja remegett a feszültségtől. Tudtam, hogy valami nagydologba ütközött. – Az egyik Tedé! A másik pedig egy Hugh Hensly nevű srácé. – mondta Alex. Lemerevedve hallgattam a hangját. - Ő is abba az árvaházba járt, persze csak pár hétig, amibe te. Betegesen imádja a tüzet. Eddig már több tucat gyújtogatás volt a számláján. A kormány emberei azonban nem tudták rá varrni. Az apja sorozat gyilkos volt Tomasnak hívták, és a bűnösségét te leplezted le. – eszembe jutott az eset még annyi idő után is emlékeztem az ügyre. - Végül kivégezték. Egyébként Hugh akkor épp egy fiatalkorúak börtönében ülte a büntetése idejét egy kisseb tűz miatt, mikor Liv meg hallt. – nem hittem a fülemnek. Remegni kezdtem. – Susan…

- Melyik minta egyezik a gyilkosságoknál talált tenyér mintával? – kérdeztem meg, pedig tudtam a választ.

- Tedé! – mondta végül a fiú. – Figyelj Susan a Ted ujjlenyomatát megtaláltuk a ház minden részén. A másik srácét pedig csak egykét tárgyon. –felkavarodott a gyomrom. Összeraktam a képet, de az, valami sokkal borzalmasabb képet mutatott, mint, amivel valaha dolgom volt. Ted legalább is, akit én addig Ted ként ismertem Everest temetőjében nem beszélt talányokban.

-Ed az…

Valóban két különböző apáról beszélt. És valóban az ő apját az én nyomozásom alapján ítélték el. Az esküdt szék halálra ítélte őt, mert lelepleztem a gyilkosságokkal való összefüggését. Nem volt őrült még csak nem is volt jogtalan és zavarodott a dühe. Ahogy testvéri szál sem volt közöttünk…

Pislogva tátogtam, mint egy hal. Ed akkor meg jelent a konyha ajtajában, a másik vezetékes telefon ott volt a kezében. Tudtam, hogy mindent hallott. Fejét csóválva mintha könyörgött volna nekem, hogy ne higgyek a fiúnak. – Susan ha esetleg megjelenne nálad, semmiképp engedd be! – akkor már könnyező szemmel remegve álltam a nappali túloldaláról figyelve a fiút, a szerelmemet amint higgadtan a telefon zsinórhoz lép.

- Itt van… - mondta de a telefon elnémult. Ed, jobban mondva Ted, akkorra már kitépte a falból a zsinórt. Kihasználva az alkalmat, hogy nem figyel rám, tudatában annak, hogy a bejáratit, ajtót én magam zárattam be vele, jobb híján a fürdőszobába sétáltam. Nem szaladtam, és erre három okom is volt. Az első az, hogy az idegállapotom és a remegő lábaim miatt úgy sem tudtam volna. A Második az volt, hogy mivel egyik ablakot sem lehetett csak bukóra kinyitni, nem tudtam volna menekülni előle. A harmadik az volt, hogy láttam a fiú arcát. Szomorú volt és tanácstalan, én pedig nem akartam cselekvésre siettetni egy értelmetlen menekülési kísérlettel.

Miután behajtottam a fürdőszoba ajtaját a földre rogytam, és remegni kezdtem. Mindenemet ráztam a sokk és a félelem, hogy azaz ember odakint a nappalimban a testvérem, és most már gond nélkül megölhet. Az hogy a lakásban mindenütt Ted újlenyomata volt levehető, az azt jelentette, hogy mindvégig, ő élt abban a lakásban Ed személy azonosságát felvéve. Egyszerre minden kérdés és hézag, amit a történtek után felmerült bennem eltűnt minden értelmet nyert. Átláthatóvá vált.

Charlos azért karambolozott ilyen közel a városban, mert Edet csak itt érte utol. Ed mindvégig állarc mögé bújt, hogy megtévesszen, és a közelembe férkőzzön.

Az sem volt véletlen, hogy pont ő találta meg a hangfelvételt, amin Liv és az öreg beszélt. Ezek után csak követnie kellett. Mikor közvetlenül az öreg halála után szétszereltem a fiú diktafonját meg találtam benne az általam akkor még a cég megfigyelő egységének tulajdonított apró poloskát. Nem azért kerestem benne, mert a fiút gyanúsítottam valamivel. Azért kerestem, mert azt gondoltam az öreg talán még mindig nem bízik bennem annyira, mint ahogy mutatta, és az embereivel mialatt a birtokában volt a szerkezet bepoloskáztatta. Akkor ott a fürdőszobában rájöttem, hogy a poloska valójában már akkor benne volt a szerkezetben mikor Ed… Ted átadta nekem bizonyítékként. Nem is volt semmi féle infós szakkör az egész csak hazugság volt.

Edizon Gerjén csak egy kitalált fiú volt… uram, atyám a neve… Gerjén: görög- német-magyar eredetű név; jelentése: legidősebb fiútestvér; legidősebb elöljáró. Az Edizon pedig Ádám fia… Az apánk neve pedig Adam volt. Végig nyíltan játszott, de én nem vettem a lapokat…

A gyomrom felkavarodott, ahogy bevillantak az együtt léteink. Öklendezve botorkáltam a WC-hez és bele hajolva adtam ki mindent magamból.

„Ez beteg… már biztosan elmebeteg. Ha tudtam volna… sosem tudtam volna hozzá érni. Ő viszont tudta. Testvérek vagyunk és ennek pontos tudatában, mégis azt tette velem…” az öklendezés nem hagyott alább. Elsápadva legyengülve ültem a csésze előtt, várva, hogy Alex talán ideér, mielőtt…

Aztán a fiú megállt az ajtóban. Szomorkásan nézett le rám, a fürdőszoba kövére. Bizonyára ugyan olyan tanácstalan volt, mint én.

- Liv gyereke a tiéd… - mondtam reszelős hangon. – nekem fel sem tűnt, hogy te megismerted Elit, viszont ő még azután, kért meg engem, hogy mutassalak be neki, mert a nevedet sem tudta… - idéztem fel neki a telefon beszélgetést. – Onnan ismerted Elit, hogy Liv mesélt róla és talán messziről meg mutatta neked, valamikor! – Ted keserédesen elmosolyodott, még mindig ott lebegett a szemében a büszkeség.

- Még mindig nincsenek előtted tikok ugye? – az ajtófélfának támaszkodva nézett tovább.

- Mért ölted meg? – néztem fel rá végül értetlenül. – csak ezt mond el…

- Tudtam, hogy ezt már nem fogod reakció nélkül hagyni. – sütötte le a szemét. – Miután a két mestered halála után nem jelentél meg, rájöttem, hogy drasztikus módszerek kellenek. – elkerekedett szemmel néztem fel rá.

- Livet csalinak használtad? - fordultam felé a földön ülve. – Hiszen gyereketek volt.

- Will csak egy ajándék volt tőlem…

- Na és mit akarsz tőlem? – szakítottam félbe a szavát, undorodva néztem fel rá.

- Az apám azért hallt, meg mert össze akarta hozni a családot… - fejemet erre csóválni kezdtem.

- Elment az eszed?

- Tartoztam neki azzal, hogy befejezem, amit elkezdett. – mondta átszellemülten mosolyogva.

- Elég lett volna csak egyszerűen felhívnod engem, vagy küldhettél volna egy gyümölcskosarat… - Ted nagyot nevetett szemei csillogtak.

- Ez jó volt. Örülök hogy meg maradt a humorérzéked!

- Akkor nem nevettem ekkorát, mikor majdnem lelőttél Rigid irodájában. – ismét fejcsóválásba kezdett.

- Pontosan tudtam, hogy mekkora kárt teszek benned… a golyót eleve úgy lőttem ki, hogy csak súroljon. Feltűnőlett volna, ha pont csak te maradsz teljesen sértetlen. Élveztem hogy a kezemben volt az életed!

- Élvezed, hogy embereket ölsz? – Ted kaján vigyort húzott arcára, de még mindig nem tett semmit. Nagyot nyeltem, aztán újabb öklendezés kerített hatalmába. Ismét a WC-be rogytam.

Hugh csak egy szerencsétlen pali madár volt. Csak azért nem ölte meg már ott a lakásán, mert időközben világossá vált számára, hogy könnyen rátudná, terelni, a gyanút. Ted tehát egy intelligens agyafúrt és kegyetlen szociopata volt. Én pedig beleszerettem.

Az agyamban akkor átgondoltam mért is történhetett ez velem. Különféle szaklapok és pszichológiai szakirodalom által leírt tények idéződtek fel a gondolataimban.

A sorozatgyilkos onnan ismerszik meg, hogy egykönnyen nem ismerszik meg - állítják szakemberek, noha valamiféle definíciót mégiscsak alkalmaznak rájuk. Steven Egger amerikai kriminológus meghatározása szerint egy sorozatgyilkos legalább három vagy négy embert öl meg, szadisztikusan dominálja gyenge, érzékeny, kiszolgáltatott áldozatait, akiket egyébként nem ismer (ezért úgy tűnhet, véletlenszerűen gyilkol), de akik számára szimbolikus jelentőséggel bírnak. Legtöbbször gyermekkori traumák érték, társadalmi igazságtalanság elszenvedője volt, de a gyilkos hajlam mögött neurofiziológiás betegség vagy agyi sérülés is állhat.

Bár a sorozatgyilkosok csaknem egytől egyik pszicho-vagy szociopata emberek, ez közvetlen ismerőseinek általában nem, legfeljebb csak szakembernek szúrhat szemet: csak egy szakvizsgálattal lehet kimutatni, hogy az esetleges szótlanság, zárkózottság vagy furcsa hóbort mögött a lelkiismereti és érzelmi szint sorozatgyilkosokra jellemző csökkent volta vagy teljes hiánya húzódik. Sőt, mivel általában személyiségzavarosak és nem elmebetegek, így gyakran normálisnak és kedvesnek tűnnek, jól tudnak alkalmazkodni a környezethez

Tudja, hogy bűnt követ el, de képtelen abbahagyni a számára feszültség levezető gyilkolást. Egyes szakértők szerint az öldöklésnek szexuális vonatkozásai is lehetnek, a fegyver elővétele és elsütése szexuális tartalommal bírhat.

A sorozatgyilkos teljesítménykényszert érezhet az őt üldöző, a hatalmat, a tekintélyt szimbolizáló rendőrséggel szemben is. Kényszeresen bizonyítani akar, ezért öl újra és újra. Jelen esetben nekem is bizonyítani akart a gyilkolásokkal.

A statisztikák szerint a sorozatgyilkosok általában fehér bőrű, középosztálybeli, 20-30 év körüli emberek, akik közül többen egyes területeken professzionálisak és sikeresek, az intelligenciájuk pedig átlagon felüli. Sokan közülük rendőrök, katonák vagy biztonsági őrök szerettek volna lenni, vagy valaha azok voltak. Ted esetében ez majdnem be is jött a Cég segítségével.

A szakirodalom több típusba sorolja a sorozatgyilkosokat: van, aki élvezetből öl (élvhajhász), van, aki hatalmi mámorból, megint más küldetéstudatból. A romák elleni gyilkos, illetve gyilkosok ez utóbbi táborba sorolhatók. A küldetéstudatból gyilkolók meg vannak róla győződve, hogy cselekedeteik nemesek, mert bizonyos emberek (legtöbbször prostituáltak vagy egy bizonyos etnikum tagjai) megölésével a társadalom haladását segítik elő. Ted ebbe a kategóriába tartozott. Meg ölt mindenkit, mert azt hitte ezzel jót, tesz a kapcsolatunknak… még mindig nem tudtam elfogadni, amit művelt velem… átvert és végig játszott velem. Sosem ismertem volna fel benne a gyilkost, precíz volt és pontos, ám ahogy minden ilyen szörnyeteg, ő kezdte túlvállalni magát:

Általában a szervezettség jellemzi a sorozatgyilkosokat, „akcióikat” jó előre, gondosan kitervelik. Jellemző, hogy a bűncselekmény menetét végig az irányításuk alatt tartják, és a törvényszéki tudományokat is ismerve könnyebben tüntetik el maguk után a nyomokat. Igaz, a szervezettség idővel szervezetlenebbé válhat (egyre óvatlanabbak lesznek, hibákat követnek el), ami növeli lebukásuk esélyét, s előbb vagy utóbb, de rendőrkézre kerülhetnek.

Ted is a hatóság kezére került általam. Azonban én nem tudtam semmit tenni vele. Gyengébb voltam és az önvédelmi fogásokon kívül csak pisztollyal tudtam volna őt megállítani.

Mind ezt csupán pár másodperc alatt futtattam végi agyamban, Ted azonban akkor elindult felém. Gyenge voltam még csak talpra sem tudtam állni.

Megragadott a kezeimnél fogva és felrántott, a földről.

- Menjünk most el innen, oké? – kérdezte, mintha nem lett volna teljesen mindegy, mit teszek. Alexre már nem számíthattam és valószínűleg Tomson is épp repülőn ült, hogy Seattlei irodájából intézkedjen az ügy nyilvánosságtól való eltusolásáról.

Annyira szerettem volna utoljára látni őt. Akár csak Alexet, ahogy fontoskodva elém, gurul a kocsijával és elpanaszolja mennyit tanult a matematika dolgozatára. Charlost is szerettem volna látni, amint újra rám mosolyog a busa fejével. Eli és Carol az esküvőjét tervezte mikor legutóbb személyesen beszéltem velük a költözködés során. William, az a kis tündér… remélem sokkal jobb sorsa lesz, mint ami az anyjának jutott. Rigid pedig… na jó elég az önsajnálatból. „Rohadjanak meg a pesszimisták!” hírtelen bedühödtem. A kezem és a lábaim önálló akaratra ébredtek és egy jól irányzott össze hangolt mozdulat sorral, lágyékon vágtam fogva tartómat. Kiszabadulva a kezeiből a fotelben heverő fegyver tartó aktatáskák felé futottam.

- Azokban… semmit nem találsz! – támaszkodott térdére a fiú. Hangja fájdalmat sugárzott.

- Hova raktad őket? – emeltem fel a hangomat. Túltengett bennem az adrenalin, kapkodva szedtem a levegőt és próbáltam tiszta fejjel gondolkozni.

- Nem akartam, hogy kárt tegyél magadban, fontos vagy nekem! – elutasítottam a szívem akaratát. Olyan őszintén mondta, talán tényleg komolyan gondolta, de ez akkor sem volt mentség a tetteire.

- Marko is fontos volt neked? A barátjának tartott te meg megölted! – fortyantam fel.

- Nem állhatott kettőnk közé… - magyarázkodott Ted.

- Hisz akkor még nem így ismertél!

- De kerestelek! – Nem jutott több kifogás az eszembe. Ted azonban tovább folytatta. – tudtam, hogy odakint vagy valahol. Mind végig csak téged akartalak megtalálni. Marko csak pótlék volt!

- Egy emberről beszélsz nem egy ruhadarabról…

- Te sosem értettél meg! – csóválta meg fejét meg adóan. – mindig is az ellenségednek tartottál.

- Ezért nem mertél személyesen megjelenni előttem? – kérdeztem rá, még mindig rettegtem, attól hogy talán közelebb jön hozzám így próbáltam úgy helyezkedni, hogy a kanapé és a nappali bútorai közöttünk legyenek. – Féltél, hogy felismerlek?

- Az óta sokat változtam. – mosolygott eszelősen. – az orrom is betörték néhányszor, az államról nem is beszélve. Szerencsémre, forradásnak nincs nyoma. – simította végi arcát.

- Na persze… - mondtam a hátrálva tőle. – mért nem mondod inkább el az igazat? – rémült voltam, próbáltam beszéltetni. Húzni az időt, amíg Alex vagy bárki más oda nem ér. – Saját magad veretted szét az arcod! – lekezelő tekintettel megcsóválta a fejét, még mindig mosolygott.

- De hát Susi az azt jelentené, hogy őrült vagyok! – és meg indult felém.

- Maradj ott! – kiáltottam fel.

- Mért félsz tőlem?

- Mert egy pszichopata sorozat gyilkos vagy! – nem tudtam halkabban beszélni a rémülettől.

- De szeretlek… - elkeseredem. A szívemet mintha valaki körmeivel tépni kezdte volna. Annyira akartam, hogy igaz legyen. Szerettem volna ismét Edhez bújni. Ed hangját hallottam Ted száján kijönni, de tudtam, hogy az egész valójában már a múlté. Ed soha sem volt és már soha nem is lehet igazi…

- Hát pont ez az! – fakadtak ki a könnyeim. – Nem helyes, amit teszel! Nem szerethetsz, úgy ahogy eddig tetted! Ez beteg…

- Nem érdekel. – összerezzentem mikor hangját ő is felemelve, levert egy vázát a mellette álló szekrényről. – nem érdekelnek mások! Ezek az én érzéseim, csak az enyémek. Senkinek nincs joga, meg mondani mit érezzek!

Pont én vitatkozzak vele mikor egykor én is ilyen problémákkal küzdöttem? Szocializáció úgy tűnt egyikünknél sem volt maradéktalanul kielégítő.

Végül kővé dermedve láttam, amint a bátyám előveszi a farzsebéből Ed revolverét. Rájöttem, hogy az örök együttlétet válassza, a helyet hogy hosszas éveket töltsön egy gumiszobába, várva a „beolvasztást”.

Felsóhajtottam. Túl kevés volt az idő arra, hogy bármelyik barátom időben oda érhessen, csupán tizennyolc perc telt el. Az alatt senki nem érhetett oda, hogy meg mentsen. Ted arcán nem láttam bizonytalanságot, vagy félelmet. Határozott volt, és elszántan emelte rám a pisztoly csövét.

Végül feladtam, szomorúan néztem szembe vele, szemeim még mindig könnyesek voltak de a zokogás már nem kerülgetett. Csak azt sajnáltam, hogy nem Tomsont választottam. Róla legalább pontosan tudtam, hogy nem egészen komplett.

Végül Ted kibiztosította a fegyvert és lövés dördült.

Fel lélegeztem, és ismét a földre rogytam. Kapkodva levegőt akartam préselni a tüdőmbe. A szívem hevesen dörömbölve a mellkasomban próbálta feldolgozni az eseményeket. Kezeim reszkettek és egyre gyengébbé váltak. A szám, és a torkom kiszáradt, nem tudtam beszélni. Szemeim magam elé meredtek és pislogva bámulták a vérben úszó padlót. Lassan sápadni kezdtem, és úgy éreztem, mintha én is haldokoltam volna Teddel együtt.

A fiú a földön fekve rázkódva nézett felém. Szemei tágra nyílva egyenesen az én szemeimbe néztek. A vér az ő oldalából folyt ki a padlóra, az egyik veséjét érte a lövés. Arca neki is egyre sápadtabb volt… szeme egyre inkább elhomályosult, alig néhány pillanat alatt elüvegesedett. Vége volt… Ted valóban most már tényleg halott volt.

Meg könnyebbülést kellett volna éreznem. Örülnöm kellett volna hogy vége. Mégis az érzelmeim akkor azonnal megjelentek, őrjítő fájdalmat okozva. Győzködtem magam, próbáltam észben tartani mennyi borzalmat tett az a fiú. Még sem vígasztalt. Nem számított, mert ennek ellenére is fájt. Ilyen lehet, ha elvesztjük azt, aki a legtöbbet jelenti nekünk a világon… azt hittem vele, hogy minden jó lehet, hogy van valóban, van a világban mérhetetlen boldogság. A fájdalom akkor mégsem ezt mutatta. A szívembe vájva mérhetetlen fájdalmat okozott. Ted halott volt. A könnyek akkor már teljesen beborították az arcom. Megint a sírás rohamot éreztem a tokomban, ismét remegni kezdtem.

Tomson erős karjai akkor végre körém fonódtak, végre ott volt velem. Annyira féltem, hogy már sosem hallottam a hangját, vagy nem érezhettem az illatát. Szívem akkor még keservesebben dobbant fel és az a lüktető fájdalom kitört belőlem.

Fájdalmamba ki kellve, magamból ordítani kezdtem, aztán bele zokogtam a férfi mellkasába.

Akkor meg fogadtam, hogy ha egy mód van rá soha többet nem, térek vissza abba a házba.

Három nappal később a gépem indulása előtt Alex Eli és Carol a reptéren búcsúzott el tőlem. Egy spéci magángéppel indultunk vissza Tomsonnal Seattle városába. Kellett biztosítani egy nővért is az útra, mert Charlos magához tért, és már szállítható állapotban volt, így az ő kényelme volt a legfontosabb. Ahogy mondtam a kis nővért a korházban azonnal meg is, fűzte. Nem is ő lett volna, ha nem így tesz… Az orvosok megállapították, hogy agyi károsodás nem keletkezett, és a gerince sem sérült. A teljes felépülés persze még hónapokig eltart majd, de nem bántuk.

Alex megígérte, hogy nap, mint nap benéz majd Eliék portájára. Azt is elmondta, hogy ő hívta fel Tomsont a repülőről, hogy elmondja neki a dolgot. Tomson épp akkor szállt fel a magán repülőjén, így szinte azonnali leszállási parancsot adott ki a pilótájának, hogy visszaérhessen. Eli pedig átadta nekem az esküvői meghívókat. Két szeméjre szolt és Rigid már kapott sajátot, mivel ő lett a tanú Eli részéről.

Fel szállva a repülőre Charlos egy kényelmes fektetett ülésben foglalt helyet, és kubai módra udvarolt a nővérkének, ami kacér mosollyal leste minden szavát. Kellemes volt nézni őket. Boldogan láttam, hogy a testőr életkedve nem veszett el az ütközés és a halál közeli élmény hatására. Végig vigyorogta az egész repülő utat.

Tomson és én kissé messzebb ültünk a gép utasterében. Egy egymással szembe fordított négyes ülésben foglaltunk helyet. Ahogy utaztunk, egyikőnk sem, mondott egy szót sem. Hálás voltam neki a türelméért, és a megértéséért. Azt pedig hogy meg mentette az életemet, sosem felejtettem el neki.

Folyt. Köv.