1/17

17

A keddi nap iskola vége végre elérkezett. Az igazgatónak még az előtti nap, ismét hamis kikérőt nyújtottam be. Bár kissé ferdeszemmel nézett rám a hamari eltávozásom miatt elfogadta és leigazolta a hiányzásomat. Megjegyezte, hogy az osztályfőnököm péntekre nagydolgozatot készített be. Sikerült meg nyugtatnom, hogy arról a napról nem hozok neki újabb levelet az „apáimtól”.

Eddel kedden délután háromtól, az iskola kapujától indultunk. Egy fekete musztángot szerzett valamelyik barátjától. Vele csak egyszer álltunk meg útközben. Igaz akkor legalább másfél órát töltöttünk el egy Portlandi gyorsétteremben. Rendeltünk egy hamburgert és egy extra habos tejeskávét. Miután kiszellőztettük és kinyújtóztattuk magunkat indultunk is tovább.

Everett városa már nem volt messze Seattletől, szerda hajnalban öt órára értünk oda. Egy kis panzióban szálltunk meg. Mivel tudtam, hogy Ted talán épp akkor is figyelt, nem engedtem magamhoz „úgy” közel Edet. Utáltam a kukkollókat és nem akartam ingyen mozival szolgálni annak a rohadéknak.

Mikorra reggel… illetve nappal felébredtünk már délre járt az idő. Kértem Edet, hogy keressen valami jó éttermet a környéken, én addig a dolgomat intézem. Nem mondtam el neki, hogy pontosan mért kellett elhoznia ilyen messzire. Csak azt mondtam neki, hogy egy régi ismerősömet kell meglátogatnom.

Biztos voltam benne, hogy tudta, nem mondtam el neki mindet. Azonban, talán az én kedvemért, talán félelemből, nem kérdezett többet. Még az eseménytelenül telt éjszaka után sem változott a hangulata. Nyugodt, higgadt és gyengéd maradt. Mint egy kedves báty, aki a türelmesen hagyja, hogy a kishúga ugráljon rajta.

A temetőbe taxival mentem. Egy vaskapus öreg temető volt. Elég régen nem temethettek oda senkit. Talán az apámat is az utolsók között ásták el a föld alá. Ahogy közeledtem a helyhez, ahol azt a szörnyeteget öröknyugalomra helyezték, egy ősi hitvallás hangzott a fejemben. „Mindenkit, akit az ember meg öl, élete folyamán, az a másvilágon szolgájának tudhatja az örökké valóságig! ”

Hitvány egy sors, hogy valakit még a halál után is az, fog irányítani, aki elvette az életét. Elég morbid, hogy valaki ilyeneket találjon ki. Ha azon az estén az apám másképp döntött volna, talán most nekem is a talpát kellene nyalnom a többiekkel együtt a pokolban. Mert az apám biztosan a pokolba került, és a családomat is íj módon magával rántotta.

Nem vagyok egy istenhívő ember. Nem hiszek a menyben sem, az angyalokban. Egyedül a pokol sötétjében reménykedem. Reménykedem, mert az apámnak a puszta halál, az egyszerű elmúlás, nem elég büntetés. A sötétség és a lángok napról napra falják fel, ismételten a mocskos lelkét. Ha már csak régi énje undorító, elkorcsosult, csökött énje marad a pokol és a semmi peremén, pillantsa meg magát. Legyen annyi tudata, felfogni kiből mivé vált. És lágyuljon meg az agya tőle…

A temetőben akkor megpillantottam az egyetlen embert. Egy fiú volt. Közel velem egy idős, magas alak. Haja vörösesbarna, szemei talán barnák. Szerencséje volt. Neki megadatott, hogy ne az apánkat lássa, ahogy nap, mint nap tükörbe néz. Vékony testalkata volt, de nem mondtam volna rá, hogy sovány. Megtévesztő volt a külseje. Valóban nem látszott rajta, hogy legalább hat embert ölt meg élete alatt.

Biztos voltam benne hogy már észrevett. Egy fekete kopott márványkő előtt álldogált. Mikor öt méterre értem tőle megálltam. Se, hozzá se apánkhoz nem akartam közelebb lépni.

- Mikor megtudtam, hogy megölte magát, elkeseredtem. – mondta mániákusan mosolygó arccal.

- Sajnos nem tehetek róla, hogy halott. – fordultam felé. Eszem ágában sem volt a férfit alattunk az én apámként is említeni így próbáltam el is, kerülni a szó kiejtését. – Nem én vagyok az oka, hogy szörnyűségeket tett! A halált pedig megérdemelte…

- Az én apám nem! – mondta összevont szemöldökkel. - jó apa volt… - akkor már világossá vált előttem, hogy ő sosem látta az apánk igazi őrült énjét.

- Egy jó apa nem öl embereket!

- Mit tudsz te? – kérdezte lekezelően. – Hisz apa nélkül, nőttél fel…

- Az apám meg ölte a családomat, aztán kiloccsantotta az agyát a szemem láttára.

- Két külön emberről beszéltünk! – mondta. Talányokban beszélt. Úgy akarta fűzni a szót, mintha két különböző apánk lett volna. Ami nem is csoda… ő láthatta az apánk azon arcát, amelyik talán még szeretetre méltóan tudott bánni az emberrel. Meglehet, hogy valóban szerette őt, és a halálát valóban tragédiaként élte meg. Én viszont csak azt az oldalát ismertem, amelyik megölt három embert. Ezt végig gondolva magam is jobbnak láttam átvenni a beszédje módozatát. – az én apámat te ölted meg, ha közvetetten is, de így volt. És én mindent elkövetek, hogy meg bosszuljam rajtad! – már értettem. Azt hogy az apánk eljött értem azon az estén, és nem tért haza, Ted leegyszerűsítette, és úgy fogta fel, hogy a felelősség csakis engem terhel kiontott vére miatt.

- Akkor én is teszek egy ígéretet. – mondtam elhivatottan. – ha még egyszer bántani mered, a szeretteimet, megöllek! – Edre gondoltam, és arra, hogy mit tehetett volna vele…

A fiú gyilkos tekintetett váltott velem aztán, mintha misem történt volna elsétált. Nem tudtam utána menni. Igazából sehova sem tudtam menni. A lábaim mintha gyökeret ereztettek volna az apám réglebomló hullája által táplált, gazdag talajba. Csak néztem, ahogy távolodik a testvérem, és elképzeltem lelki szemeim előtt, hogy végzek vele. Csak az, tartott vissza, hogy vele ellentétben én sosem akarok olyan ember lenni, mint az apánk.

Mialatt beszéltem vele észre sem vettem, mennyi erő hagyja el a testem. Mintha valami rémlett volna… egy vámpír, aki az emberek energiáját csapolja le. Kezem ökölbe görcsölt alig tudtam ki engedni.

Végül szemem könnyezni kezdett. Lábam pedig önkénytelen lépteket téve az apámhoz vitt engem. Mikor a már idők során meg rongált sírkő előtt megálltam, térdeim nem bírták tovább, és összecsuklottak. Levegőért kapkodtam, és talán az eszméletemnél maradásomért küzdöttem. A hideg rázott és a meleg émelyített egyszerre. Olyan ez, mint mikor az embernek egyszerre fáj a háta és a hasa, nem tudja, merre hajoljon. Én még sosem voltam az apám sírjánál. Az arcát láttam, miközben a sírkövet néztem. A belevésett betűk már egyáltalán nem látszottak. Csak a neve és a halála éve látszott rajta.

Remegve szinte félálomba ültem, ott kitudja meddig. Talán órákon át, de az is lehet, hogy csak néhány perc telt el…

Lehunyt szememet, már csak akkor nyitottam fel, mikor Ed mögém lépett és átölelve felsegített. Meglepett a felbukkanása, aztán csak később jutott eszembe, hogy épp vele kerestettem meg az apám sírjának pontos helyét.

Miközben újra elaludtam visszavitt a panzióba, ahol megszálltunk. Ismét elaludtam. Visszaérve csak végig fektetett az ágyon, és levette a cipőimet. Egy kicsit ott maradt velem, hogy megnyugtasson. Mellém feküdt és magához szorított. Mintha lételemem lett volna úgy öleltem magamhoz. Indulásunk előtt aztán ismét magamra hagyott. Az egynapos bért ment kifizetni a tulajnak.

Miközben vártam őt már kint voltam a kocsiban. A mobilom nálam volt, és hogy véletlen se tűnjön fel senkinek semmi, bekapcsolva hagytam. Csak a harmadik rezgésre vettem észre, hogy valaki keres. Ránéztem a kijelzőre, de nem láttam jól a kiírást.

- Igen? – kérdeztem bágyadtan.

- Susan én vagyok az Rigid. – a szemem egyből felpattant. Fogalmam sem volt arról mért keresne pont ő a telefonomon.

- Ugye nincs baj? – kérdeztem aggódva. A férfi zavartan válaszolt, éreztem rajta, hogy vacillál valamin.

- Nincs… figyelj! –kezdett bele tétován. – én nemsoká indulok Fresnoba… - hirtelen döbbenet lett úrrá rajtam. Mért pont most jutott az eszébe ellátogatni hozzám…

- Jelen pillanatban nem vagyok otthon. Mit szeretnél? – próbáltam olyan udvariasan lerázni őt, ahogy az elképzelhető.

- Elial szeretnék találkozni… - nem jutottam szóhoz. Egyszerre örültem meg és rémültem halálra. Ha megtudja, hogy ismét az ő beleegyezése nélkül libbentem át a fél országon kiveri a balhét. Ugyan akkor azt sem hagyhattam, hogy Eli egyetlen esélye kárba vesszen.

- Ha vársz egy órát a cégben, találkozunk! – mondtam feladóan. A telefon túloldalán a férfi időszakos csöndbe burkolózott. Bizonyára nem értette mivel akartam Fresnoból Seattlebe érni egy óra leforgása alatt.

- Elmondanád, hogy hol vagy most? – a hangja egyszeribe hűvös és számon kérő lett. Végül úgy döntöttem elmondom neki az igazság egy részét.

- Az apám sírját jöttem meglátogatni, életemben először…

- Az apádét? – a terv bevált biztosan tudtam, hogy megleptem a dologgal, és minthogy afféle családi ügyet intéztem el, már nem is igazán haragszik hallgatásomért.

- Le kellett rendeznem magamban a dolgokat… az elmúlt hónapokban sok embert elvesztettem. Azt hiszem ez valami tisztázás akart lenni a részemről…

- Jó persze értem! – szakított félbe.

Végül meg beszéltük, hogy meg vár és együtt utazunk vissza Fresnoba. Miután leraktam a telefont, a magam csendességében elgondolkoztam. Nem voltam biztos a következő lépésemben. Nem tudtam, hogy Ted képében mikor ér utol a balsors. Talán ott helyben le kellett volna lőnöm őt. Gyötört egy érzés, amiért nem tettem meg. „Én marha!” hisz ott volt a lehetőség. Azonban mikor ott álltam vele szemben nem tudtam tenni semmit. Az előtt sosem voltam ennyire cselekvő képtelen. Tudtam, mit kell tennem, és azt kétely vagy felesleges kérdések nélkül meg is tettem. Nem öntötték el az agyamat különböző értelmetlen lelki válságok. Nem vezettek ostoba és értelmetlen érzelmek, amik csak arra jók, hogy az ember józan eszét elvegyék.

A szörny, akit mindig is féltem kiengedni, mintha elszunnyadt volna. Mindig féltem tőle. Mindig meg akartam tőle szabadulni, most viszont úgy érzem kár volt. Épp a vele folytatott állandó harc volt az, ami, erőssé tett engem. A folytonos éberség, hogy el ne szabaduljon bennem. Talán furcsán hangzik, de úgy éreztem a személyiségem egy egész. Nélküle talán teljesen más ember leszek. Egy az ezerből.

Ed beült a kocsiba és beindította a motort.

- Akkor irány haza? – nézett rám kíváncsian.

- Be kell ugranunk a… Seattlei otthonomba. – mondtam neki. – egy ismerősömmel találkozom.

- Ott is? – vonta össze szemöldökét. – kivel?

- Úgy hívják, Rigid. Ő segíthet, hogy vége legyen ennek a rémálomnak. – hazudtam. Rigid nem tudhatja, meg hogy találkoztam Teddel. Így tehát segíteni sem tud majd. Edet azonban reméltem, hogy ezzel le tudom nyugtatni.

- Akkor sietnünk kell, mert amire hazaérünk elég kevés időd lesz aludni az iskola előtt.

A barátom szerencsémre épp olyan elnéző volt velem, mint amilyen gyengéd. Miután felajánlottam neki, hogy esetleg velem jöhetne a céghez, hogy Fresnoba repülőgépen utazhasson, és ne keljen ismét több mint fél napot utaznia, csak elmosolyodott. Nem élt a lehetősséggel. Nem akart meg bántani, nem is tudott volna, de közölte, hogy a kocsi nem fog magától visszagurulni a haverja garázsába.

Megértettem, ahogy azt is, hogy mindennek ellenére egy kissé csalódott. Bizonyára velem akarta tölteni az utat. Én sem így terveztem. Megkértem rá, hogy amint hazaér, jöjjön el hozzám, komisz mosollyal megígértem neki, hogy még az éjjel kárpótolni fogom. Végül alig negyven perc alatt Everettből Seattlebe értünk. A belváros utcáján furikázva végre rátaláltunk a központi épületre. Megcsókoltam a fiút és vérző szívvel néztem, ahogy elhajt.