1/15

15

Mi után Eli elment csöppet megütközve, én végig dőltem az ágyamon és a mennyezetet bámulva gondolataim homályát próbáltam kibogozni. A tetőtéri mennyezet úgy borult fölém, mint a rémhírek, amik mostanában szinte mindennap sokkolnak engem. Úgy emlékeztem három nap múlva lesz tizenegy éve annak a napnak. Talán utána járhatnék, merre temették el a nyomorult apámat, hátha Ted is elmegy. Bár nem nagy a valószínűsége, annak, hogy pont akkor jár ott ő is mikorra én oda, érek.

Azonban ha valóban rám és a cég embereire utazik, akkor talán ott lesz. Temetőbe azonban nem hiszem, hogy vinne fegyvert. Főleg nem oda, ahol azt a férget is elföldelték. Rigid felkarolta őt! Mi az istennek akarta megölni, mért tette meg? Vajon nekem is ezt a sorsot szánja? Meglehet hogy haragszik rám, amiért úgy elbántam vele még annak idején… sőt talán azt is elképzelném róla, hogy a valódi célpontja épp én magam vagyok.

Rigid elmondta, hogy az elméje teljesen elborult. Nem lenne meglepő, ha elvesztette volna a realitását, és téveszméi sokaságában valahogy egem hibáztatna, amiért az apánk önmagát fejbe lőtte azon az éjszakán. Az, az érzésem, hogy szerette, vagy legalább is tisztelte az apánkat…

„Az apánkat” vízhangzott a fejemben már megint ez az átkozott szó. Ahányszor kimondtam egyre nehezebben hittem el. Már tényleg sorsszerűnek tűnt, ez az egész. Ez és az összes többi egybe esés nem lehet véletlen! Talán valami szörnyű bűnt követtem el az életem során, és a karmámnak köszönhetően most visszakapom… de akkor Ed? Hisz ő nem sors csapása. Ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem!

A tegnapeste, képei végül szépen lassan bekúsztak a fejembe, és édesen átszőtték keserű gondolataimat. Mióta eljöttem tőle még csak nem is telefonált. Ez egy kicsit aggaztott…

Kopogtattak az ajtón. Felkeltem lesétáltam a lépcsőn aztán ajtót nyitottam.

- Szia. – mintha csak a gondolataimból lépett volna ki.

- Ed… - elcsodálkozva néztem fel rá miután megcsókolt és belépett az ajtón. – valami baj van? – néztem rá aggódva.

- Zaklatottnak tűnsz! – mondta. – Te jól vagy?- szemein láttam az aggodalmat.

- Nincs semmi bajom. – hazudtam neki. Erre ő kissé lehajtotta fejét, és mint aki bűnét akarja megvallani, ajkait harapdálta. Végül nem tudtam kivárni… - Ed…

- Miután elmentél, én leugrottam a boltba, hogy vegyek egykét, dolgot, kajának. – kezdte szorongva. Végre felnézett a szemembe. – mikor visszaértem az ajtóm résnyire nyitva volt. Belépve rajta aztán valaki hátulról, fejbe vágott.

- Ed! – rémültem meg. Kezeimmel azonnal a tarkóját simogattam.

- Csak egy kis időre vesztettem el az eszméletem, - csitított le. – mikor magamhoz tértem egy levelet találtam magam mellett a földön. Neked van címezve. – meginogtam. „Istenem, ha Ted ártott volna neki… a nyomomban volt, bárhová mentem ő követett. Talán Rigidre is miattam talált rá? De hát az, lehetetlen! Nem követhetett végig az egész a tíz napom alatt. Az lehetetlen! Nem… képtelenség! – Susan… valami bajba keverted magad? – nem tudtam mit mondani neki. Tudtam, hogy aggódna, vagy kiborulna, és veszélybe sodorná maggát.

Ted bizonyára csak azért hagyta őt életben, hogy elküldje nekem az üzenetet. Nem tudom, mit kezdtem, volna, ha nekem kellett volna meg találnom a lakásán Ed holtteste mellett.

- Nem akarom, hogy bele keveredj! – szólaltam meg alig hallhatóan. Végül Ed elővette a levelet a táskájából.

Egy közönséges fehér boríték volt, rajta a nevemmel. „Susan Sumers” majd utána zárójelben „Vorryk”. Mióta csak az eszemet tudom, az apám nevét sosem hordtam. Anya összeköltözött Charsal és az ő nevét vezették be az anyakönyvembe is. Ezt az óta sem akartam megváltoztatni. Semmi értelme nem lett volna. Sosem tudtam volna meg szokni, és soha nem is akartam volna.

Az igazi apám félrelépett és elhagyta a családját egy másik nőért. Éveken át úgy éltem, hogy egy percre sem gondoltam rá. Felém sem nézett! Az atyai kötelességeit tökéletesen elhanyagolta. Kilenc éves koromig négy vagy öt éven át azt se tudtam, hogy él-e. Talán azokban az időkben végig Ted mellett volt, és mindent elkövetett, hogy rendes családi és pénzügyi helyzetet teremtsen meg neki.

Eli szavaiból arra következtettem, hogy az anyja Ted árvaházába adásakor is már elég rossz állapotban lehetett. Nem tudom milyen rákja volt, azt sem, hogy kezeltette-e a betegségét. Azt azonban el tudtam képzelni, hogy Adam épp a betegsége előre haladtával vesztette el a józan eszét. Talán attól a ténytől próbált menekülni, hogy elveszíti a nőt a családi idillből. Lehet arra gondolt, hogy majd velem fogja pótolni a szeretett nő utáni űrt.

Ez után jött el értem, hogy magával vigyen, és újra kerekké tegye a családot. Mint valami fogasra akasztott kellék, amit szükség esetén elővesznek és leporolnak… máshogy nem tudom elképzelni az ügyet. Az hogy mit is gondolt magában egészen pontosan, már sosem tudhatom meg. Esetleg… ha Ted ad néhány információt a levéllel kapcsolatban.

Ed láthatta rajtam, hogy kavarognak a gondolatok a fejemben, és hogy kezdek émelyegni az izgalomtól, így óvatosan és gyengéden, leültetett a kanapéra. Mellém ült átölelt és megpuszilta a fejemet. Aztán újra felállt és elindult nekem teát készíteni, vagy valami mást, amit talált.

Nem is bántam, hogy ott hagyott. Nem akartam, hogy mellettem, maradjon, ahogy kinyitom a levelet. Nem tudtam, lesz-e benne olyan dolog, ami esetleg Edet is felzaklatná, ha esetleg olvasna a levélből.

Nehezen, kaptam levegőt, végül erőt vettem magamon, és fellélegezve, feltéptem a levél tetejét és kihalásztam belőle az a/4 – es nyomtatott levelet.

A levél Arial formájú betűkkel íródott. Nem volt annyira hosszú:

Susan Sumers… szóval ismét így hívnak. Elég régen hallottam már a neved, ahhoz hogy emlékezzek rá. Gondolom, emlékszel rám az árvaházból. Én nem felejtettelek ám el! Nyomoztam utánad, sőt egy ideje mindenhova követlek, Lásd a mellékelt fényképeket…

Nagyon örülnék a találkozásnak! Személyesen is végre… Ha jól sejtem, sosem jártál még az apád sírjánál… utáltad őt! Pedig ő érted ontotta ki az életét… milyen megható! Az apai szeretet… ugyan ezt az apai szeretetet vetted el tőlem is! Így úgy gondolom ironikus, lenne, ha most megejtenéd az első alkalmat! Szerezz nekem örömet, Susan, és legyél ott! Úgyis évforduló lesz a közeljövőben.

Emellett szeretném, ha a kis találkánk nem menne tönkre néhány nem kívánatos személy társaságával… kicsit szégyenlős vagyok. Emellett gondolom te sem szeretnéd, ha még több számodra kedves személyt elfelejtene levegőt venni…

Isten veled Susan Sumers… Vorryk.

A levél elolvasása után, a borítékba nyúltam a további fényképekért. Összesen négy darabot leltem.

Volt egy Eliról, amint épp kilép a háza ajtaján. Egy másikon Ed ugyan annál a sarki büfésnél rendel egy, hot-dogot ahol velem is evett egyszer. A harmadikon Alex a kocsijában ült talán épp engem várt, az egyik fuvarja előtt. A negyedik pedig Carolt és a kis Willt mutatta meg…

Ahogy gondoltam. Ted valóban követett. Én pedig nem vettem észre… mér, gyűlöl ennyire? Hisz nem én húztam meg a ravaszt az apánk feje mellett.

Soha nem öltem meg még egy embert sem. Nem is szeretnék. Én nem leszek olyan, mint ők. Az apám és Ted is szörnyű dolgokat tett, puszta elmebaj hatására. Nem akarok hozzájuk hasonlítani, még csak tudomást sem vennék az egykori létezésükről. Sajnos ez azonban nem olyan könnyű…

Az apám arca beleégett a tudatomba, és az emlékeimbe. Őt láttam az összes gyilkosságban, amit kinyomoztam. Az ő arcképe vigyorgott rám az összes gyanúsított fényképéről. Az ő iránta érzett düh és harag táplálta az akaratomat, hogy ne adjam fel. Talán érzéketlenségemet ellensúlyozta a tény, miszerint arra törekedtem minden esetben, hogy az apámhoz hasonlóak ne tudjanak még több életet kioltani, és megnyomorítani.

Ted… az ő arcára már nem nagyon emlékeztem. Ő nem volt rám akkora hatással, mint gondolja. Mikor rá gondolok, csak az áldozatai arcvonásai ugranak be. Liv ahogy elképzeltem ugyan abban a testhelyzetben, amilyet a társaim is formáltak. Ed és Mithc, mintha kivetették volna őket egy magas házból…

Egy régi emlék ugrott be állandóan, mikor néztem a róluk készült fényképeket. : Az előtt nem is törődtem vele, hisz nem is gondoltam, hogy köze lehet az ügyhöz. Csak lebegett a fejemben, mint egy áttetsző jelentéktelen bárányfelhő. Az a fajta mit már egy gyenge és alig érezhető légáramlat is szétterel… azon a régi nyári napon mikor még az, az élet, amit ma is élek távolinak és álomszerűnek tűnt. Mikor még mindenem abban az átkozott árvaház falai között volt. Mikor még nem is sejtettem mikre vagyok képes egyszerű agymunkával.

Azon a füllett nyári napon, amit szokás szerint a szobámba zárva töltöttem, egy újabb büntetésnek köszönhetően. A padlás szintről, ami már közvetlen az én emeletem felett volt, léptek hangja szűrődött le… csak lassan figyeltem fel rá. Aztán, ahogy egyre erősödött, gyanakvóan figyeltem a szobám plafonját. Hallottam, ahogy valaki kicsapja a padlás ablakát. Aztán néma csend. Mintha vártam volna valamit, az ablakom párkányára ültem és bambultam kifele rajta. Aztán egy halk suhanás. Marko arca az enyémre meredt.

Sosem láttam még olyan rémületet, senkit tekintetében. Mégsem kiabált. Még csak nem is hadonászott végtagjaival. Mintha egyszerre, rettegett volna és fogadta, volna el a rövidúton bekövetkező halált, ami rátalált abban a pillanatban. Talán segítséget kért tőlem, utolsó lehetőségként. Mintha percekig lebegett volna előttem. Annyi mindent sugárzott magából az arca. Látszott rajta, hogy nem akart meghalni. De akkor már késő volt. Végül lassan tovább zuhant.

Észre sem vettem, hogy már nem néz a szemembe. Az volt a legközelebbi emlékem, hogy egy tompa puffanást hallok, amint a teste a földre zuhan. Nem tudom, mi késztethetett, de az ablakpárkányon, ülve tekintetem önkénytelenül is az alattam elterülő avarra meredt. Tizenöt méterrel alattam heverő test a hátán feküdt. Az ég felé meredt tekintete. Szája résnyire nyitva volt. Végtagjai kicsavarodtak. Mint egy rogy baba, amit egy trehány gyerek meguntan kidobott a szobája ajtaján a folyosóra, hogy valaki más felvegye, és újra használni kezdjen.

Ed egy ideje már mellettem ült. Nem is nézett a levélre, nem akarta elolvasni, talán nem akarta meg sérteni a levéltitok szabályát. Két teával töltött csuprot tartott a kezében. Én csak akkor vettem őt észre, mikor aggódva kivette a levelet remegő ujjaim közül, és az asztalra helyezte. Elvettem a teát és belekortyoltam.

A fiú eközben végig az arcomat, figyelte. Talán nem tudta eldönteni mit mondjon. Nyugtasson, vagy inkább buzdítson cselekvésre. Csak abban voltam biztos, hogy segítni akar, és hogy bármit teszek mellettem lesz… legalább is reménykedtem, hogy igazam van. Végül nem sok idő kellett, hogy rájöjjek melyik módszert, választja.

- Figyelj? – kezeivel lágyan és gyengéden maga felé fordította az arcom. – Nem lesz semmi baj! Én vigyázok rád! Jó?

- Lehet, hogy nem tudsz… - mondatomat félbe szakítva lágyan meg csókolt.

- Levadászom azokat, akik bántani akarnak téged. – mondta kedvesen szinte suttogva. Hinni akartam neki, sőt, talán el is hittem, hogy képes lenne rá. – nem számít, ha egyszerre akár tízen lesznek ellenem. Esetleg kötök előtte egy nagy összegű életbiztosítást. – mondta el mosolyogva. Valamennyire meg is nyugtatott. Visszamosolyogtam rá.

- Csak egy személyről van szó! – néztem bágyadtan a szemébe.

- Áh. – gondolkodott el. – akkor, egyet kapok el tízszer! – rávigyorodtam. Boldoggá tett bolondozásaival. Nagyon sokat segített. Mióta ismertem csak adott, és nem várt tőlem semmit. Még úgy is, hogy tudta, miattam támadtak rá a lakásában, nem mondott le rólam. Sőt talán még jobban ragaszkodott hozzám. Nem voltam biztos benne, hogy tényleg szeretem. Legalább is nem akartam elhamarkodott kijelentéseket tenni. Azt azonban éreztem, hogy együtt létünk óta sok mindennel szemben meg változott a véleményem, és a nézőpontom… a legjobban azonban az, lepett meg, hogy nem csak események, vagy tárgyak esetében volt ez így.

Mióta először megpillantottam nagyjából három éve Tomsont a bankban, azt hiszem, vonzódtam hozzá. Jobban mondva bele zúgtam… nem, mint apapótlékot láttam, vagy véltem látni benne. Soha sem mondtam el neki, de mindig is szerettem volna közelebb kerülni hozzá. Néha a magányosan töltött éjszakákon róla fantáziáltam, hogy egy napon bejön a kabinomba és viszonozza az érzéseimet. Akár egyetlen szóval, de tudomásomra adja, hogy van esélyem nála.

Igaz az apám is lehetne. Ma márt, tudom, hogy a külvilág ezt nem nézné jó szemmel. Talán még halovány szégyenérzetet is érzek emiatt, de az érzelmeimet, legalább is azt a párat, amit valaha birtokoltam, nem tudtam irányítani. Mikor a cég kivált az L. Fils vállalatból, féltem, őszintén meg ijedtem, hogy az álmaim, amit vele elképzeltem sosem teljesülhetnek. Nyugtalanított a hírtelen felismerés, hogy elveszítem azt a hajszálnyi reménysugarat is arra, hogy egyszer elé állva megmondhassam neki őszintén mit is, érzek iránta…

Ed közelében azonban ez az érzés, teljesen elsorvadt. Még csak a neve sem jutott eszembe a fiú mellett. Azt az érzést, pedig amit iránta éreztem, végre sikerült felismernem… Amit már egy ideje éreztem Tomson iránt az többé nem volt szerelemnek nevezhető. Talán átalakult, az idő múlásával, vagy lelohadt, mert már nem volt akkora hatalma felettem, mint az előtt. Akkorra nem volt több puszta hálánál, és lekötelezett hűségnél…

- Ed… - mondtam végül elgondolkodva a szemeit nézve.

- Mond… - elmosolyodott, és várta a szavaimat.

- Ugye neked van jogosítványod?