1/14

14

Fáradtan és kimerültem nyitottam fel a szemeimet. A nap elsősugarai áttörtek az üvegfal ablakain és betöltötték a kék háló falait. Percekig a valóság és az álmaim között lebegtem. Újra abban az édes agyzsibbasztó állapotban találtam magam. A halvány kék takaró eltakart a kíváncsi világ szemei elől.

Az oldalamon feküdtem. Az ágy puha volt és biztonságérzetet keltett bennem. Ed még mindig aludt. Hátulról ölelte át a derekamat, a takarón keresztül. Vigyázott rám, még akkor is. Akkor már mindenre emlékeztem, ami az előtti este történt. Pusztán a gondolattól kirázott a hideg, egész testemben megremegtem. A hátamhoz simulva Ed talán érezte a mocorgásomat, és ösztönösen szorosabb magához húzott karjával.

Úgy éreztem magam, mint egy kóbor gyámoltalan kismacska, akit valaki puszta gondviseléskén befogadott. Soha nem volt még dolgom a másik nemmel ilyen módon. Örültem, hogy épp Edbe botlottam bele. Jobban belegondolva, ha akkor nem látom meg őt az utcán stoppolva, és Mach nem erősködött volna annyira kellemetlen mértékkel talán meg sem ismertem, volna. Úgy sok minden titokban maradt volna. Sok érdekes és talán fontos részlet is.

Végül felkeltem és lezuhanyoztam… egyedül. A ruháim a fürdőszobába voltak kiterítve, hogy megszáradjanak, miután tegnap kézzel kimostam őket. Végül felvettem a nadrágom, felülre pedig Ed egyik szürke ingét kaptam magamra. Miután felöltöztem kiléptem az ebédlőbe, onnan pedig bekukucskáltam a fiúra. Még mindig szuszogva aludt. Csak akkor kelt fel mikor tejeskávét készítettem a konyha pultja mögött. Egy lilás kockás bokszert húzott fel magára. Megtorpant a szobája ajtajában, és álmosan megdörzsölte a szemeit. Aranyos volt, mintha csak Willt láttam volna. El is mosolyodtam rajta. A barna haja összevissza ált, kócosan, egykét tincs az égnek meredt. Aztán tovább indult, és már ő is ott volt velem a konyhában.

- Szia. – mondta álmosan és meg puszilta a nyakam.

- Szia.

- Hogy aludtál? – állt meg mögöttem, és talán a kávéjára várva újra átölelt.

- Jól! Na és te? – néztem, hátra rá miközben beraktam az italunkat a mikroba. Kérdésem hallatán nagyot sóhajtott és elnézett a fejem felett.

- Egy domina aludt tegnap este mellettem. Aztán mikor felébredtem már nem volt ott. Biztos lelépett. – mondta aztán huncut mosollyal visszanézett a szemembe. –Nem láttad, véletlenül? – elmosolyodva fordultam felé akkor már egész testemmel, és átöleltem a nyakát.

- Sajnos, fogalmam sincs kiről, beszélsz! – kihívóan az arcát vizsgálva. Végül megjátszott elkeseredett arckifejezéssel, ismét elnézett a felem fölött.

- Pedig meg kéne keresni… nagyon jó az ágyban. – vigyorodott el aztán hírtelen megemelt és felültetett a pultra. Aztán újra megcsókolt. – Szexi ez az ing… - mondta aztán. – de azért le kellene venni rólad. – mivel nem volt jobb dolgunk le is vette…

Taxival mentem vissza a házamhoz. A nap gyönyörűen sütött, és úgy éreztem semmi nem, veheti el a kedvem. Végül mikor megérkeztem az otthonomba, kifizettem a sofőrt és kiszálltam. Fellépve a verandámra épp a kulcsokkal babráltam, mikor egy hang a nevemen szólított.

- Susan. – egyszerre volt aggódó és megkönnyebbült. Megpördülve tengelyem körül Elit pillantottam meg, ahogy futva közeledett hozzám.

- Eli… - még csak azt se tudtam megkérdezni mi történt. A fiú akkor már elém toppant és hevesen átölelt. Meglepődtem, és fel is dobódtam. Rájöttem, hogy már nem haragszik rám. Szent a béke. Kellett neki egy kis idő, hogy megnyugodjon. Sejtettem, hogy Alex elmondott neki valamit, a New Yorkban történt eseményekből. Biztosan meg ijedt, hogy esetleg engem is elveszít. Csak ölelt ott én pedig nem bántam, egyáltalán. Nem akartam megzavarni.

Aztán végül beléptünk a házba, és megkínáltam egy kis ásványvízzel. Eli akkor már a kanapémon ült, kissé álmatag tekintettel. Reméltem, nem aggódta végig miattam az elmúlt napokat. Végül leültem vele szemben az egyik fotelbe.

- Jól vagy? – kérdeztem rá átható tekintettel.

- Igen… - nem volt túl meggyőző. – Te mért mentél el New Yorkba? – nézett fel rám poharáról.

- Meg mondtam, hogy Liv ügyét nem hagyom annyiban. – nem mondott semmit csak megértően bólogatott. Elgondolkodva, azon, hogy mit is kérdezzek tőle, pislogva néztem körül. – egyébként… Will hogy van?

- Jól. – mondta egy szerűen. Talán zavarban volt, mert nem igazán akart a szemembe nézni.

- Na és Carol? – folytattam, tovább. Próbáltam, megkönnyíteni neki a beszélgetést.

- Ő is. – mondta. Nem nagyon könnyítette meg a dolgom.

- Hogy van…

- Szeretném, ha tudnád, hogy amit múltkor mondtam, egyáltalán nem gondoltam komolyan. – nyögte ki végre.

- Én nem haragszom, komolyan! – őszinte tekintettel hajoltam közelebb hozzá. – nem tudnék rád haragudni, remélem, tudod, és ez nem azért van, mert ténylegesen nem vagyok képes, haragudni! – viccelődtem el a témát.

- Egyszerűen nem tudom mi ütött belém…

- Nem kell mentegetőznöd. – csitítottam el a fiút. – Felzaklatott a gyász, és az hogy az a… - „az apád” folytattam magamban a mondatomat. „az istenit, már megint elszúrtam! Mért is mondtam el neki, hogy az öreg él és én ismerem? Mi a fenét kezdjek, ha véletlen meggondolta magát és felkeresné. Hogy mondanám el neki, hogy már ő is meghalt? Na és ha meg kérdezi, hogy hogyan, vagy esetleg ki ölte meg? Hazudnom kellene neki. Talán azzal megkönnyíthetném a dolgát. Viszont milyen barát lennék, ha elhallgatnám előle az igazat?” tusakodtam magamban a következő cselekedetem mikéntje felől.

- Eli… - nyílt a szám végül. Szemem szomorúvá vált és együtt érzővé, ahogy a fiúra emeltem. – Az apád…

- Nem kell. – emelte fel kezét. – Alex tegnap mindent elmondott. Már tudom. – őrült nagy megkönnyebbülés volt hallani ezt. Hálás voltam Alexnek, amiért, vállalta és megtette helyettem. Bizonyára tudta, hogy bajban leszek a tálalással. Végül sóhajtva megszólaltam.

- Sajnálom!

- Ugyan, nem tehetsz róla. – mondta megvonva vállait. Igazi felnőtt ként viselte magát. – Tudod amúgy sem ismertem őt. Persze tudod, furcsán érzem magam a halála miatt, de mivel nem ismertem, így valamennyire könnyebb. – mondta és hátra dőlt a kanapén. – lehet, hogy ez a történés is közbe játszott akkor mikor úgy döntött elhagy minket. – jegyezte meg. – talán előre látta, hogy ez is megtörténhet! Legalább is szeretném ezt hinni…

- Ahogy én tudom, nem jársz messze a valóságtól. – mosolyodtam el halványan.

- Na és most? – nézett fel rám. – van nyomod, hogy folytasd a munkád? – elgondolkodva az ügyre koncentráltam, és eszembe is jutott a következő pont a listán.

- Talán segíthetnél… - mondtam. Eli arca egy kicsit mintha felvidult volna.

- Mire gondolsz? – fellelkesülve állt fel velem együtt.

- Szükségem lesz egy fuvarra. – kaptam magamra egy farmerkabátot.

- Rendben, hova megyünk? – tapogatta körbe magát a kulcsa után a fiú.

- A városházára… - Ha bár a cég a projektbe lépésünkkor kitörölt bennünket minden létező adatbázisból, reménykedtem, hogy a hivatalban, még találok az alaksorban valamit. Ha sikerülne rá lelni majd valamire a fiú múltjából, talán el tudnám kapni. Meg kellett tudnom, miként, haltak meg a szülei, ha egyáltalán így történt. Ha pedig nem akkor, talán a segítségükkel előcsalogathatom őt. Ha akkora zseni, ahogy eddig látszott, akkor észre fogja venni, hogy nyomozok utána. Egyszer már megpróbált megölni. Ha meglátja, hogy a múltjában kotorászok, biztosan le fog állítani. Legalább is megpróbálja. Aztán észre vettem, hogy Eli leáll a szedelőzködéssel.

- Mi baj? – néztem rá siettetve.

- Ma nem lesz nyitva! – mondta kissé csüggedten. - Vasárnap van.

„Franc… az elmúlt két hétben teljesen kiestem a hétköznapok menetéből. Holnap már ott lesz a nyavalyás iskola. A hivatalba pedig elég nehezen lehet bejutni, az beáramló ember tucatok miatt. Egy napot most fecséreljek el semmit tevéssel? Az isteni…”

- Na jó akkor menjünk az árvaházhoz.

- Megint? – vonta fel szemöldökét Eli aztán már kívül is teremtünk az ajtón.

Nem ülhettem otthon a babérjaimon, miközben Ted összevissza flangál, és újabb gyilkosságot kísérel meg… talán épp ellenem. Az árvaház iratai talán nem semmisültek meg mindenestül. Ha ebben igazam van, akkor megtalálhatom ott az aktáját, amit a beíratásakor nyitottak. Az anyja neve, az apja neve, a család neve, nekem akár a család kutyájának oltási anyaga is megtette volna. Az is elvezetett volna a fiú múltjához. Márpedig, ha egy ember múltját ismerjük, akkor jórészt az embert, magát is meglátjuk benne.

A kocsi már félúton járt a ház felé, és én csak akkor kezdtem gondolkodóba esni. Egy gondolat mellett mind végig elsiklottam. Egy sejtés, ami még inkább alátámasztja Ted alaposságát. Nem is mertem belegondolni, hogy talán tényleg ő tehette. De mégis… „mi van akkor, ha a tüzet az árvaházban ő okozta. Csak azért, hogy elterelje a figyelmet az eltűnt aktájáról. Mi van, ha magával vitte, vagy épp már ott elégette az iratokat. Ez eddig mért nem jutott eszembe eddig?”

A kocsi megállt nem messze a kapubejárótól. Eli elcsavarta a kulcsot, és a motor leállt. A kocsiból felmértük a terepet. Sehol egy járőr, vagy egy „VIGYÁZAT KUTYÁVAL ÖRZÖTT TERÜLET!” tábla gondolom az önkormányzatnál, azt mondják, úgy sincs már mit ellopni onnan. Az épületből az összes bútort kipakolták, kivéve persze a beépített szekrényeket. A legtöbb tapéta és burkoló falap levált és a földön hevet. Nem is beszélve arról a még inkább problémát jelentő tényről, hogy a teteje szinte teljesen leéget, és csak a tartó gerendák csonkjai meredtek fel az ég felé.

A kapu megint csak annyira volt be láncolva, hogy csak egy medve ne tudjon árférfi rajta, ha a két kapuszárnyat szétfeszíti amennyire a lánc, engedi. A nagy faajtó ismét sejtelmesen és kísértetiesen felnyikordul, ahogy beléptünk rajta. Elinak mondtam, hogy most hajtsa vissza, hogy a nyikorgását meghalhassuk, ha bejön rajta valaki. Aztán megindultunk felfelé a lépcsőn.

Legutóbbi ottlétünk óta nem egy lépcsőfok gyengült meg annyira, hogy beszakadt a rajta közlekedők lába alatt. A korlát is hiányzott egy hosszabb szakaszon. A házban nem hallottam mozgást. Csak a patkányok cincogtak, Eli nagy örömére a falak mögött. A legfelső emeletbe, tehát a padlástéri irattár hoz, legalább ötven lépcsőfokot kellett felfelé mennünk. Tényleg életveszélyes volt.

A kutatás a lomos felsőszinten nem volt sikeres. A papírok összevissza hevertek a földön. Több órán átkerestem a nyomát, vagy csupán egyetlen használható iratot a nevével ellátva, de nem találtam semmit. Az ég közben beborult, akárcsak a jókedvem. Minden kitartásom ellenére, amint az eső esni kezdett, Eli lecibált az emeletről. Haragos és csalódott volt. Habár valószínűleg inkább azért volt úgy elkenődve, mert nem engedtem, hogy segítsen keresni az iratotok között. Valahogy ott és akkor nem akartam neki elmondani, hogy Tedet gyanúsítom a húga meggyilkolásáért.

A kocsiban hazafelé, nyugtáztam a sikertelen küldetést. El kellett ismernem, hogy a vad, akit üldöztem, valóban okosabb és alaposabb, mint azt legelőször sejtettem. Mire Eli le tudott kényszeríteni az épület tetejéről, minden papírt megnéztem, és megkerestem. Ez biztos. Ted aktája nem volt köztük. Azt nem is feltételeztem, hogy a cég emberei vitték el onnan. Mert azok itt nem járhattak. Nem csak azért, mert azzal a projekt titkosságát veszélyeztették volna, hanem mert akkor, az én aktámat is elvitték volna a Tedével együtt. Habár róla nem is tudták, hogy az árvaház lakója volt. Az enyémet akkor már ott tartottam a kezemben. Az ellenségem körültekintő volt, de annyira már nem, hogy az én aktámat is magával vigye, és ezzel a cég személyadatokat eltörlő szerveire terelje a gyanúmat.

Az én aktámat megtaláltam a nagy káoszban, ami ott uralkodott a padláson. Habár látszott rajta, hogy nem is egyszer, elég jól elverte az eső, mégis úgy éreztem inkább a tűzvolt neki nagyobb falat. A külső sárga borító szinte teljesen átbarnult. A kis fehér vászon szalag, amivel átkötötték már nem is volt rajta. Emellett a téglalap alakú lapok szinte minden sarka enyhén lekerekedett a lángok martalékává válva. Mikor rá találtam, nem mertem kinyitni, úgy döntöttem, csak haza viszem és magamnál biztos helyen, tartom.

- Akkor nem mondod el kit, kerestél? – kérdezte meg Eli már hatodjára, egyre idegesebben. Ezt követte még további egy tucatnyi „de azt mondtad, segíthetek, valamiben” szemrehányás. Miután más módot már nem találtam rövidúton, hogy elhallgattassam, és hogy néhány háttér infót tudjak meg Teddel kapcsolatban, meggondoltam magam. Végül is már így is többet tud az ügyről, mint a megengedett. Meg ígértem neki, hogy amint beérünk a házamba, lesz valami, amiben kérek tőle információt.

Ahogy ezt kimondtam, mintha a gázba lépett volna, éreztem, ahogy a mozgási energiától belesüppedek a puha ülés támlába. Kissé aggódtam is, nehogy egy rendőr lekapcsoljon minket gyorshajtásért. Perceken belül visszaértünk a házamhoz. Megkértem, hogy mielőtt bejön hozzám, menjen vissza a saját otthonába, és szóljon Carolnak, hogy pontosan merre jár. Nehogy aggódjon érte.

Nagyjából tizenöt perc telhetett el. Én addig lefürödtem. Átöltöztem a pizsamámba, magamra vettem a köntösömet, aztán készítettem valamennyi tejeskávét.

Aztán Eli kopogtatására ajtót nyitottam és beengedtem őt.

- Na mi van? – kérdezte izgatottan. Szemei tágra meredten fürkészték az arcom.

- Üljünk le! – mutattam a kanapémra. Az asztalomon volt a dossziém, amit még az óta sem nyitottam ki. – tejes kávét? – kérdeztem jó házigazdához méltóan.

- Jöhet. – mondta hevesen bólogatva. Lelkesen állt a munka elé. – kezdhetjük is. – mondta mikor oda nyújtottam neki egy pohárral az italból. Felnéztem rá, és kissé félve kérdeztem rá a témára.

- Lenne, egy dolog, amiről szerintem bővebb az ismereted, mint az enyém, így többet eltudnál, mondani nekem.

- Jó lökjed! – tűkön ült annyira segíteni akart nekem.

- Emlékszel még az árvaház lakóira? – néztem kíváncsian a szemeibe.

- Igen, - mondta egy szemernyi gondolkodás szünet után. - a legtöbbre igen!

- Emlékszel a két bajkeverőre is? – egyre feszültebben figyeltem őt. Eli beleivott a kávéba aztán visszanézve rám megint bólintott.

- Marko és Ted, két lúzer… mi van velük? – siettetni próbált, miközben még mindig nem sejtette, mért kérdezek felőlük.

- Akkor mondj el nekem mindent, amit Tedről tudsz! – furcsállóan nézett vissza rám. – a végén mindent elmondok, de most kezd inkább te. Jó? – előztem meg a kíváncsi kérdéseket.

- Ted… - próbált koncentrálni a fiú, és ismét belekóstolt a kávéba.

- Nem siettetlek. Gondold át… - szemei jobbra-balra lebegtek maga elé meredve. Erősen, összpontosított, és az emlékei, folyamában turkált keresve a megadott nevet, akár egy jól működő program.

- Ő… emlékszem, mikor odakerült az árvaházba, mi már Livvel legalább négy éve voltunk ott. Úgy emlékszem ez az előtt volt párhónappal, hogy te is odakerültél volna…

- Tudsz valamit a családjáról? Vagy, hogy honnan jött? – Eli megint elgondolkodott, és el is némult egy időre.

- Azt hiszem, tán Everettből jött… Igen, igen onnan, már emlékszem, mindig az Everest hegység jutott róla eszembe…

- A szüleiről, Eli? – mondtam sürgetően. – róluk tudnál mondani valamit?

- Uhh. – töprengett megint el a fiú. Látszott rajta hogy tudását beleadva, idézi fel a legapróbb részletet is, ami agyában meg maradt. – Az anyja hozta be! – meglepett a hír. Nem is reméltem, hogy van még élő rokona.

- Ő róla mit tudsz? – faggattam tovább egyre mohóbban.

- Úgy tudom a rák még abban az évben, elvitte őt. – „basszus” káromkodtam magamban. Persze, hogy a nagyfőnök odafent már megint csak hitegetni tudott.

- Még valami?

- Azt hallottam, hogy házasságon kívüli gyerek volt…

- Na és az apja? – Eli elfintorgott. Valami elég kellemetlen emlék juthatott eszébe.

- Az apja öngyilkos lett.

- Hogyan? – kérdeztem és magamban ismét szitkozódni, kezdtem, a fenti mindent tudónak. Természetes, hogy mind két szülő halott. Mit is várhatna az ember, hisz túl könnyűlett volna rajtuk keresztül lépésre kényszeríteni az általam űzött vadat.

- Egy fegyverrel fejbe lőtte saját magát. – a gondolatmenetem azonnal megtorpant. Akkor már csak a fiúra figyeltem. – de előtte még két felnőttet és egy kislányt lekaszabolt egy pillangó késsel. – a szemeim lassan elkerekedtek, nyelni sem tudtam, így remegő kézzel visszaraktam a poharam az előttem álló asztalra. Önkénytelenül is imádkozni kezdtem, az előbb általam még annyira korholt istenhez, hogy ne az legyen a vége, amit én gondolok.

- Jézusom… - mondtam, de Eli még nem fejezte be.

- Azt hiszem ez pont Seattle városában történt. Ami a legdurvább, része hogy Ted mostoha testbére, akiért eleve oda ment mindezt végig nézte. – a szívem összeszorult de egy percig sem akartam könnyeket hullatni azért a rohadékért, akit Eli az apámnak nevezett. Még mindig merev arccal az ő arcát bámultam. Aztán erőt véve magamon, egy utolsó kérdést tettem fel neki.

- Véletlenül nem emlékszel a férfi nevére? – kérdeztem idegtől remegve.

- Dehogy nem. – mondta maga biztosan. Tévedhetetlen arckifejezéssel. - Adam Vorryk…

Ahogy kimondta azt a nevet, minden teljesen összezavarodott bennem.

Végül elmondtam neki mindent. Hogy Livet talán épp ő támadta meg. Hogy előttem az E projekt nevet ő viselte a központba, hogy mikor elé került az apja halálának az ügye, elborult az agya és a cég ellen fordult. Hogy ő ölte meg pusztán bosszúból a két mesteremet. Aztán most talán az öreg Rigid, és az idegesítő Otto után talán engem fog legközelebb elintézni.

Miközben meséltem ezeket Elinak az ügyel kapcsolatos, következő lépésem, is világossá vált…