1/11

11

Az éjszakát a fürdőkádban töltöttem. Csak ültem az üres kádban ruhástól és elemeztem a helyzetemet. Senkire nem támaszkodhattam. Nem engedtek volna az öreg elé. Rigid és Tomson mindig is megóvott tőle. Még ha akartam volna vele kapcsolatot teremteni, akkor is megakadályozták volna. Később ugyan gyakran hallottam az ügynöksége sikereiről, a csapata egész New Yorkot behálózta. Egy gombostűt sem eshet le úgy, hogy ők ne tudjanak róla. Csak „a szerv” – ként nevezték magukat. Sok-sok velem egykorú gyerek a nagyvárosban elég durva intelligenciával…

Ha nem rabolok el valakit, vagy ölök meg egy embert, akkor semmi esélyem, arra, hogy felfigyeljen rám, talán, csak ha…

A tervem meg született. Edet a leghamarabb fel kellett keresnem a lakásán. Tudtam, hogy az iskolai nap kezdete nem telhet el nélküle. Alex kevesebb, mint egy óra múlva ott lesz értem a házam előtt. Addigra mindent össze kellett állítanom. Írtam egy eredetinek tűnő kikérőt, elraktam, megírtam egy ötvenezer dollárról szóló csekket. Felpakoltam néhány fontos kelléket a gurulós táskámba. Rendeltem egy jegyet Seattlebe aznap háromnegyed négyre, és bejegyeztem a banki átutalásomat. Ezek után kikapcsoltam a telefonomat.

A reggel félnyolc rettenetesen lassan jött el. Az asztalomnál ülve rendeztem a gondolataimat, kezeimet összekulcsolva… talán imádkozni akartam, mikor Alex kocsija meg állt a ház előtt. Kilépve mindent úgy tettem, ahogy addig is minden reggel. Egy meleg tejeskávét nyomta a kezébe és vártam, hogy megigya. Aztán elindultunk.

Az úton gondolkoztam vajon érdemes lenne-e beavatni a dolgomba. Csak, hogy valaki itthon is legyen támogatásként, ha valamire szükségem lenne. Szerettem volna, mert bízhattam volna is benne. Csakhogy azt is pontosan tudtam, hogy egy idő után nála kerestetnének legelőször. Tomsonnak és Rigidnek viszont nem lehetett megtudniuk mire is készülök pontosan. Nem kockáztathattam, hogy megállítanak, vagy akár erővel visszarángatnak Seattle városába, a cégbe. Gondolkodtam rajta, hogy ezzel elvesztem a bizalmukat, és talán még valósággal féltem is attól, hogy egy életre eltiltanak a terepmunkáról. Mégis, vállalnom kellett a kockázatot.

Az iskolában mindent elkövettem, hogy ne keltsek feltűnést, csak akkor szólaltam meg mikor kérdeztek, és mosolyogtam agyba, főbe. Az órákon sem akartam senkivel feleselni. Kivéve persze az osztályfőnökömet. Nem is múlhatott el úgy óra, hogy ne küldjön fel az igazgatóhoz. A társaim már megszokták határozott fellépésemet az elnyomása alatt, és talán még élvezték is az ingyen műsort. Különös tekintettel, Chad Russo volt velem szemben. Nem bíztattam, nem is néztem rá se. Még csak nem is szóltam hozzá, mióta az osztályba kerültem. A négyes fogat fiú tagjai azonban egyre gyakrabban állították, hogy a tesi terem öltözőjében, vigyorogva fejti ki az irántam érzett, szimpátiáját. Mégis fele annyira sem idegesített, mint a rádió sztár. Machet azóta is kerültem amennyire, csak tudtam, a „barátaim” segítségével. Ami elég nehéz volt, tekintettel arra, hogy Ed épp az ő osztálytársa volt.

Ha azt a fiút nem találtam volna meg hamarosan, akkor az egész történet talán máshogy végződik.

Végül az ebédszünetben futottunk össze. A terem tele volt, hála az égnek Mach azt a szünetet is a rádió stúdiójában töltötte. Épp beálltam a sorba, hogy menzán étkezek, mikor valaki a hátam mögött, erősen nekem nyomta a tálcája szélét, majd egész testével, hozzám simul. Megfordultam és az illető azonnal szégyellve magát hátrált egy teljes métert. Ő volt az. A Russo srácokkal szórakozott, mikor valamelyikük nekem lökte. Mind a három fiú elmosolyodott. Viccesnek tartották az eseményt. Ed azonban felvette a kezemből ütközésünkkor kiesett tálcát, és bocsánatkérő szemekkel visszanyújtotta. Az arca egy kicsit álmatlan volt akár az enyém.

- Szia. – mondta elmosolyodva. – Bocs az előbbiért.

- Gondolom, nem direkt tetted! – mondtam elmosolyodva. – bizonyára nem direkt akartál rám mászni.

- Valóban nem… - vakarta meg a fejét. – illetve nem mintha valami kivetni valóm lenne feléd! Mert nincs! Sőt…- szabadkozott azonnal, mire furcsállóan összevontam szemöldököm.

- Rendben van, nem kell folytatnod! – mondtam kivillantva mosolyomat, majd kacéran megfordultam. A három testvér hangját hallottam a hátam mögött amint a fiút okítják, ki elbaltázott válasza miatt. Végül Chad szólított meg.

- Csatlakozz, hozzánk!- mondta magabiztosan és beelőzte Edet a sorban, hogy mögém, kerüljön. – a barátaidat most úgysem látom sehol.

- Meg gondolom. – mondtam kéretve magam.

- Meg gondolhatnád azt is, hogy segítesz történelemben… - mondta hátam mögül közelebb hajolva. – ahogy eddig láttam, penge vagy belőle. Beavathatnál a sikered titkába. Persze szigorúan kettesben!

- Talán elmehetnél egy könyvtárban. – fordultam felé, komisz mosollyal. – a titkom nyitját ott meg lehet találni… - árnyalt visszautasításom, úgy láttam, eljut az agyáig. Kissé összezavarodva nézett utánam, ahogy előrébb lépek a sorban. Az volt az érzésem, hogy nem ehhez volt hozzá szokva. Ahogy lopva körülnéztem a teremben, nem egy lány figyelte őket árgus szemekkel.

- Tudtad, hogy Mach egész nap kereset? – lépett ismét mögém Ed.

- Nem. – hazudtam neki. – de te hol voltál egész nap?

- Áh – legyintett - hosszú elaludtam a gépem előtt és csak a harmadik órára értem be. – húzta el a száját.

- Na igen annak is a közepére. – mondta a legidősebb.

- Ráadásul az igazgatóval volt órán. – Mondta Chad ismét rám mosolyogva. Végül is visszamosolyogtam rá.

- Nagyon kínos lehetett! – mondta akkor a legalacsonyabb. – azt mondták az osztálytársai, hogy a Dili épp akkor kezdett belejönni a tananyag elmesélésébe. Erre bevágódik Ed karikás szemekkel. – vigyorgott el mind a három srác.

- Olyan csöndet, mint amilyen akkor lett, nem mindennap él át az ember. – mondta a legidősebb.

- Remélem nem lett bajod belőle! – jegyeztem meg kedvesen aggódva érte.

- Nem, tényleg nem. – vakarta meg tarkóját Ed, elvörösödve.

- De remélem nem a tegnapi látogatásom volt az, ami ennyire a géphez láncolt! – erre a kijelentésemre a testvérek meglepetten összenéztek.

- Ebből még bajod lesz! – vigyorodott el Jered huncut tekintettel Edre nézve.

- Mire gondolsz? – néztem rá ártatlanul.

- Mint azt már említettem, Mach keres téged! – válaszolta.

- Ü. Tényleg! – sápadt el a fiú egy percre. – ha meg tudja, hogy nálam voltál, végem!

- Áh ugyan már! – mondtam bosszúsan. – semmi közünk nincs egymáshoz! Még csak nem is ismerem! Erre úgy lohol utána, mintha, isten tudja, mióta együtt lennék vele!

- Nekem nagyon úgy tűnik, hogy szántszándéka meghódítani téged! – mondat Jered.

- Nem az esetem, és amúgy sem szeretem, ha valaki ennyire rámenős!

- Ettől még könnyem megeshet, hogy nekem esik… - gondolkodott el Ed kedvetlenül.

- Csak nem félsz tőle? – legyintettem mosolyogva és hátat fordítottam a fiúknak. Levettem néhány sütit és pudingot a büfé asztalról és helyet foglaltam egy üres asztalnál.

Ed mellém ült annak ellenére, hogy „mekkora” kockázatot vállalt vele. A három testvér pedig leült hozzánk. Evés közben észre vettem, hogy a Chad fel-felnéz rám, miközben beszélgettünk az iskolai dolgokról. Nem igazán foglalkoztatott a cselekedete, amíg meg nem szólított.

- Mond, csak egyébként, van barátod? – vigyorgott miközben szóba hozta a dolgot. Bizonyára voltak az őt körül rajongó lányok között, akiket a pénze sokkal jobban vonzott, mint modora, vagy a személyisége.

- Nem, nincsen! – mosolyogtam rá szemérmesen, hagy örüljön magának, ha akar.

- Akkor meg kérdezhetem mért nem, jössz össze O’connorral? – Ed mellettem, mintha erre a témára egy kicsit összehúzta volna magát.

- Mint már azt mondtam, vannak dolgai, amik nekem nem jönnek be! – mondtam kihívó testbeszéddel. Erre Chad még jobban elmosolyodott.

- Nekem volna nálad esélyem? – kérdezte kihúzva magát.

- Talán te nem tartasz Machtől?

- Annak a srácnak csak a szája jár…

- És honnan tudjam, hogy neked nem? – vágtam a szavába.

- Kislány lő: gól. – vigyorodott el most már a két másik testvér is.

Az ebéd közben megkértem Edet, hogy majd a következő szünetben kísérjen el az igazgatóhoz. Kicsit meglepte, hogy őt hívom és nem Alexet, de azért beleegyezett.

Óra után már ott állt a terem ajtajában mikor kiléptem. Láttam, rajta, hogy épp akkor rohant át talán a fél iskolán, miattam. Kicsit el is mosolyodtam rajta.

- Akkor mehetünk? Vagy inkább kifújnád magad? – hajoltam le a térdén támaszkodó fiúhoz. Mire az, büszkeségétől hajtva, felegyenesedett és meg csóválta a fejét.

- Nem…- mondta még mindig szuszogva,- jól vagyok. Tőlem mehetünk. – szemérmes mosollyal néztem rá a válaszát követően. Persze erre egyből el is pirult, aztán elindultam. Két nehezebb könyvet cipeltem, utolsó óránk után.

-Remélem, nem tartalak fel semmiben. – mondtam a lépcsőn felfelé haladva.

- Nem dehogy! – kedvesen mosolygott rám, aztán a könyveimre nézett. – Szívesen vinném helyetted, ha meg engeded. – igazán udvarias gesztus volt tőle. Még csodálkoztam is, de gondoltam mért is ne, és átadtam neki.

Az igazgatói szobába bekopogva, mondta, hogy meg vár a folyosón. Nem volt rossz ötlet, mert habár ő még nem tudta, aznap még fel kellett ugranom hozzá egykét ügy miatt.

- Szabad. – hallottam az igazgató hangját és beléptem. A férfi zöld szemei akkor is néhány iratot vizsgált át.

- Jó napot. – köszöntem neki kedvesen mosolyogva.

- Nahát Susan… ugye most nem a professzor küldte? – sandított fel rám, a papírok fölül.

- Jaj nem. – villantottam ki mosolyomat, - ezt a papírt hoztam! – mondtam, és elé helyeztem a kikérőt. A férfi átfutva szemével összevont szemöldökkel fókuszált a betűkre.

- Szóval erről lenne szó? – mondta, és máris előkapta a beiratkozásomnál szereplő szülői aláírást. A kettőt összevetve bólintott egyet és félre tette a kikérőt.

- Akkor el vagyok engedve? – kérdeztem ártatlan mosollyal, arcomon.

- Két hétig igazoltan lesz távol! – mondta visszamosolyogva a férfi és már intett is, hogy nyugodtan mehetek utamnak. – ha meg bocsátasz sok dolgom, van!

Meg könnyebbülten léptem ki a folyosóra. Ed valóban megvárt. Az igazgatói szoba előtt üldögélt egy széken. Kezei között szorongatta a könyveimet. Olyan volt, mint egy gyerek, aki izgatottan várja, hogy édesanyjával bevásárláskor, a ruha részlegből elinduljanak a játékok és édességek osztálya felé. A lábával toporgott, a hüvelyk ujjaival pedig malmozott, körbe-körbe. Megint csak elmosolyodva léptem elé és nyújtottam kezemet a könyveimért. Ő valószínűleg félre értette, mert a könyveim helyett a jobbját emelte fel és megmarkolva a kezem felállt.

Nem mondtam neki, hogy félre értette a gesztusomat, inkább hagytam hagy, húzzon magával. Valahogy, jobban kijöttem vele, mint Machel. Ő aranyos volt és nem volt nyomulós. Mindig mosolygott és előzékenységet is tanúsított az ellenkező nem iránt. Ahogy ott sétáltam vele kézen fogva, valami érzés is felütötte bennem a fejét. Ami azt illeti kezdett vonzani a tekintete.

- Minden jól ment? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. Ahogy kifelé haladtunk.

- Csak adtam egy kikérőt az igazgatónak! – mondtam és kissé elfordítottam a fejem. Ed egy kicsit összezavarodva nézett rám.

- Ki kérő? – mondta aggódva. – talán mész valahova, holnap? – arca egy kicsit csalódottnak tűnt. Elmosolyodva néztem rá és válaszoltam neki.

- A most következő kéthétben nem leszek az iskolában… - Ed teljesen elszomorodott, mintha fogát húzták volna.

- Talán, valami baj van?

- Csak el kell valamit intéznem. A városból is el kell mennem. – mondtam, lesütve a szemem. Ed nem mondott egy ideig semmit. Az utcán is csak sétáltunk egymás mellett. Aztán mikor észre vette, hogy nem fordultam le arra amerre, haza fele mennék, megtorpant.

- Nem arra laksz? – mutatott a kereszteződés túloldala felé. Akkor jutott eszembe, hogy még nem szembesítettem a vendége fogadásával. Felé fordultam, egy kissé megdobva a hajam, csalafinta mosollyal közöltem vele.

- Már a suliban, mondani akartam. Lenne még valami, amit meg kellene tenned a kedvemért! – érdeklődve nézett rám, nagy barna szemeivel.

- Mit? Szívesen segítek! – mondta őszintén.

- Előbb be kell mennem a bankba. Aztán majd mikor már a lakásodon leszünk, elmondom. – azzal hátat fordultam neki, és vigyorogva tovább mentem, eleresztve a kezét, nehogy rámenősnek tűnjek. Tudtam, hogy ezzel az utolsó mondatrésszel, ellesz egy darabig. Igazán visszahúzódó személyisége volt. Az hogy egy lány felmegy a lakásába, és kettesben lesz vele, valószínűleg nem volt könnyen emészthető számára. Végül pár méter megtétele után ismét mellém lépett és újra a kezem után nyúlt.

A bankban beváltottam a csekkemet és átutaltam a repülőjegy árát a társaság által megadott postafiókra. A pénztáros nő nagyon előzékeny volt, és végig mosolygott. Még akkor is mikor a kézpénzt kellett nekem kiosztania. Csak aztán döbbentem rá hogy a nő, régen abban a bankban volt alkalmazott, ahol meglőttek. Azon a napon ő is ott volt.

Elég messze lakott Ed az iskolától. Miközben sétáltunk elhaladtunk a kedvenc hamburgerese mellett, és meghívott egy dupla sajtosra. Igazán finom volt, és jól esett a séta közben befalni. Mindenről eltudtam, vele beszélgetni, egy hullámhosszon voltam vele. Kezdtem megkedvelni. Ami másoknál néha hónapok alatt sem alakul ki, az, vele már ismeretségünk harmadik napján teljesen simán ment.

A lakására érve kinyitotta előttem az ajtót és lesegítette rólam az (akkor már pénzzel teli) hátitáskámat. A könyveimet, amit végig ő hurcolt az úton, lerakta a konyhája asztalára. A lakás akkor már, sokkal tisztább és rendezettebb, volt, mint előző nap. Arra gondoltam lehet, hogy nem csak számítógépe előtt üldögél olyan sokáig a tegnapi napon.

- Talán, vártál engem? – kérdeztem elnézve a lakás részeit.

- Úgy tűnik, meg éreztem, hogy vendégem lesz. – mondta serénykedve a konyhájában. A konyhától az ebédlőt csak egy fapult választotta el. Engem akkorra már le is ültetett az ebédlő asztal egyik székére. Onnan mindent be lehetet látni. Hátul volt egy fürdőszoba, egy hálószoba, és még egy kis szoba, ahol a számítógépes cuccait tartotta.

- Mit művelsz? – kérdeztem kíváncsi mosollyal.

- Szereted a tejeskávét? – kérdezte egy pillanatra eltűnve a pult alatt.

- Igen.

- Akkor azt művelem. – mondta cinikusan. Végül leülve mellém az asztalhoz, átnyújtotta a csupor meleg italt. – szóval? Miben kéred a segítségem?

- Annak alapján, amit tegnap láttam, úgy tűnt jó vagy informatikában. – mondtam szemem rebegtetve. Elmosolyodott.

- Áh, én igazán…

- Azt szeretném, ha betörnél, nekem a L. Fils cég operációs rendszerébe! – sokkoltam le őt. A mosoly azonnal eltűnt az arcáról, a döbbenet vette át a helyét.

- Öm… bocsi, megismételnéd? – rázta meg magát.

- Kérlek. Te vagy az egyetlen, aki segíthet ebben! – tettem rá kezemet az ő kezére. Ez egy kicsit meg enyhítette.

- Mi lesz, ha lebukok? – nézet rám végül. – az olyan cégeknek a rendszere, tele van tűzfalakkal. A legnagyobb nevű rendszer guruk alkották meg a biztonsági rendszerét.

- Csináltál, már ilyen nem?

- Hát… - kicsit elbizonytalanodva vallotta meg nekem az igazat. – igen. De…

- Nem buksz le! – bíztattam. – én megbízok benned! – hangom egyre inkább elcsendesült, szinte már suttogtam neki. – szükségem van rád! Egyedül nem fogom tudni, megoldani az ügyet, amibe bele vágtam! Mindent meg teszek, hogy ne keveredj bele…

- Én nem is magam miatt aggódok! – nézett fel rám sokat mondó tekintettel. Torkom akkor összeszorult és nyeltem egy nagyot.

- Engem… ne félts! – húztam el kezemet vissza az ölembe.

- Az L. Fils még erre felé is hírhedt jelentéssel bír. Egy amolyan fejvadász cég… a legrosszabb fajtából! – kezdte ecsetelni, amit már én is tudtam. – mégis mi dolgod van velük.

- Ha ennyi mindent tudsz, akkor azt is tudatnád, hogy a cég igazgatóját, Mr. Rigidnek hívják!

- Mr.… - az arca kitisztult, világossá vált számára mért kutatok annyira. – Figyelj! – kezdte akkor elszántan. – Tudom, hogy önzően fog hangzani, de Liv halott, azzal, hogy veszélybe sodrod, magad, nem fogod visszahozni őt. – szavai megráztak. A düh azonnal elborította az agyam.

- Nem kérdeztem a véleményem, és ne kezelj úgy, mint egy gyenge kislányt! – álltam fel az asztaltól azonnal. – Nincs semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek! – döbbenten és kezét feltartva ő is lábra állt. nyugtatva próbált közelebb jönni, hozzám. – Ha nem akarsz segíteni, mert félted a bőröd akkor ezt mond!

- Nem erről van szó… - mondta halkan.

- Egy fenét nem! Átlátok rajtad! – kiáltottam.

- Elég ebből Su! Nem vagyok az ellenséged! – próbált magyarázkodni. – Segíteni akarok, neked, de nem így! Nem akarom, hogy bajod essen. Ne haragudj meg érte, csak aggódom érted! – elhallgattam. Csak néztem a fiú arcát és próbáltam, rájönni mért félt engem. Nem is ismert csupán három napja találkozott velem. Egyszerűen, nem volt logikus magyarázat, azon kívül, hogy csak arra kellek neki. Végül lesütöttem a szemeimet aztán elindultam az ajtó felé.

- Ne haragudj! – emeltem fel a táskám a földről. – hiba volt, hogy idejöttem…

- Nem… - indult utánam, az ajtó felé. – Susan ne menj, nem úgy értettem.

- Nem számít. – mondtam már résnyire nyitva az ajtót, de akkor a fiú ideges durvasággal, visszanyomta a helyére. Nagyot csapódott, ahogy újra bezárult. Ahogy csattant az, vízhangzott a lépcsőházban és felerősödött. Az a pisztolylövés jutott eszembe róla, amit kilenc évesen hallottam. Összerezzentem és felé fordultam. Ed akkor egyik kezével a kilincset fogat másikkal pedig a vállam vonalában az ajtóra csapott, és lehajtotta fejét. Ideges volt, de próbált uralkodni magán. Nem akart bántani, de haragudott rám. Mélyeket sóhajtava fogta vissza a mérgét. Az előtt még senkit nem láttam ilyennek. Némi kép meg is rémültem. Az egész túl műnek tűnt. Mintha nem is én álltam volna az ajtónak vetve a hátam, sarokba szorítva, reszketve egy másik embertől. Az előtt pár héttel, még a szemem se rezzent volna abban a helyzetben. A Liv halálhírét követő percek után azonban egyre inkább, bizonytalanná váltam. Már akkor is éreztem, hogy valami történ bennem. Valami megváltozott, elszabadult bennem.

- Azt mondtam, hogy maradj! – nem mertem vissza szólni neki. Remegő kezeimmel mellkasomhoz szorítottam a táskám. Arcomon a kifejezést próbáltam inkább haragossá és dacossá formálni, de azt hiszem a remegés miatt nem lett túl hiteles az alakítás. Végül a fiú lassan felnézett rám. Nem láttam semmit a szemében. Csak néztük egymást azon gondolkodva, mi legyen a következő mozdulatunk. Végül Ed törte meg a csendet. – Most félsz? – komolyan kérdezte és én komolyan válaszoltam.

- Nem tudom… - kételkedtem, bennem. Ahogy kételkedtem magamban és mindenmásban is akkoriban. – Talán.

- Pedig, tisztában vagy vele, hogy nem bántalak. – mondta. Olyan őszintén, hogy elhittem.

- Igen. Tisztában vagyok. – nyeltem megint egy nagyot.

- Nem egészen ismerem az L. Fils embereit, sőt… egyáltalán nem ismerem. De azt sejtem, hogy ők nem csak ijesztgetnek! - Ed végül leemelte kezét az ajtó lapjáról és kinyitotta előttem. Arca akkor már teljesen higgadtnak tűnt.

- Nem tartalak, vissza. – nézett fel rám ismét olyan ártatlanul, ahogy mindig azelőtt. – Ha valóban ezt akarod, akkor menj most haza… de így nem fogom tudni, mit keressek, miután betörök a L. Fils rendszerébe.

Nem kellett sokáig győzködnie.

Beült a számítógépe elé én pedig mögötte álltam végig. Több sikertelen próbálkozás után sikerült is betörnie a cég adatbázisába. Sok információt megtekinthettem volna. Engem azonban csak a jelenpillanatban is folyó nyomozások érdeketek. Megnyitva az akta adatai között csak egy-két veszélyesebb személy volt, akit nagy erők bevonásával köröztek, persze titkosa.

Ez volt az utolsó pont a mire szükségem volt, arra a napra. Ed letöltötte és kinyomtatta nekem azokat a fájlokat, adatokat, és kódokat, amiket kiválasztottam. Aztán adott egy hangfelvevőt, és lejátszót, amire közben rámásolta nekem a felvett telefonbeszélgetés javított hanganyagát. Köszönetként nem tudtam, mit tehettem volna, rámosolyogtam, aztán még megkértem arra, hogy hívjon nekem egy taxit.

Már elmúlt hat óra és én legalább négyet töltöttem el a fiú lakásán. Az idő múlásával az eső is eleredt az égen dörögve villámok cikáztak. Mintha sosem akart volna elállni. Mikor a kocsi odaért a bérház bejáratához dudált egyet. Már mentem is lefelé a lépcsőn, Ed elkísért a kocsiig és meg várta, hogy elinduljon velem. A szakadó esőben állva, végig nézte, ahogy bekanyarodik velem a taxi a legközelebbi sarkon.

A sofőr először a házamhoz vezetett, majd a csomagtartójába pakolva az utamhoz szükséges cuccokat a városi busz állomáshoz vitt. Az esti hét órás járatot el is értem. Az újvárosba tartó út egy nap és még tizenkilenc óra volt.

Bőven volt időm tanulmányozni az általam kiválasztott bűnözőt: Roger Hakemant. Nem régiben még egy brutális banda vezére volt. Azonban az elmúlt fél évben az FBI és az L. Fils cég közös erővel leszámolt velük. Csak a bandavezér maradt szabadlábon. Tudták, hogy patkány módjára a városában bujkál, azonban kapcsolatai és számos támogatójának hála eddig nem sikerült rá bukkanni. Az elmúlt években legkevesebb harminckét ember haláláért volt felelős. Szinte mindegyiket kegyetlenül megkínozta és csak hosszas szenvedés után adta meg nekik a kegyelemdöfést. Talán élvezte a gyilkolás, van, hogy egyes elborult embereket a vér szaga és látványa tud izgalomba hozni. Az hogy a városból nem futott el, talán a nem létező méltóságára utal. Csak New Yorkot ismeri, csak ott érzi magát biztonságban. Mióta él egyszer sem hagyta el a várost. Nem is csodálom, hogy ennyire el tud tűnni. A város utcáiban, biztonságot érez. Minden bizonnyal nyeregben érzi magát. Ez önbizalmat is adhat neki. Márpedig az, aki biztos a dolgában, egyszer el is fogja szúrni azt.

Nem volt és nem is akarhattam volna jobb célpontot magamnak. A fel jegyzések szerint pontosan másfél hét múlva lecsapnak rá. Egy informátor, bizonyos Gomez köpött a cég egyik emberének nyomása alatt. A tag Roger egyik seggnyalója volt. A banda első embere volt, csupán három hónappal az előtt vált ki, hogy a bandán rajta csaptak volna. Valami bűzlött nekem, ebben is. Gomez talán nem most először nyílt meg egy hivatalos személy előtt. Ha eljön az ideje ennek talán hasznát, veszem. A feljegyzések szerint nekem kevesebb, mint tíz nap áll rendelkezésemre, arra, hogy segítsek Mr. Hakemannak.

Azonban mielőtt az újvárosba érnék el kellett intéznem még valamit…