frida1/3

03.

A napokból hetek, a hetekből hónapok, a hónapokból pedig, lassan évek szálltak el mellettünk észrevétlenül. Még mindig azon a nyomorult helyen evett a fene, habár be kell vallanom, hogy idő közben hozzá szoktam, talán a szívem mélyén meg is kedveltem azt a környezetet.

Ahogy egyre nőttünk és „öregedtünk” a többi gyerekkel, egy nagyobb közösséggé alakultunk. Olyan volt, mint egy kollégium. A nagyok tizennyolc-tizenkilenc évesen elhagyták az „otthont”. Így idővel, ahogy az előtt ők nekünk, úgy mi lettünk a kicsik oltalmazói. Ugyan akkor egyre több és több szóbeszéd, pletyka és híresztelés keringett körülöttünk. Én általában nem foglalkoztam velük, úgy voltam vele, hogy beszéddel nem árthatnak nekem. Azonban volt egy történet, aminek elterjedésén magam is meg lepődtem. Egy nap Eli és Liv elém állt és mosolyogva elmondták nekem az ügyet.

A sztori szerint, a főnővér tartalékolt pénzét valaki még régebben meglovasította. Meglepetten fogadtam, hogy a vakmerő „jótevő” szerepével engem ruházott fel a pletyka terjesztője. Sajnos nem találtam meg az illetőt… a kedves testvérpár azonban jót virult a történeten, mondván: „Röhej, hogy egyesek, mit ki nem találnak!” pokolian éreztem magam miatta, de velük nevettem édes tudatlanságukon.

Marko és Ted hamarabb elkerült az árvaházrendszeréből. Tizenöt évesen Marko az életét vesztette. Három emeletet zuhant a kastély tetőterét díszítő pillérekről.

Én épp a szobám ablakán néztem ki az égen gomolygó esőfelhőkre. Mikor a teste elhaladt előttem. Miközben zuhant egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Egy örökké valóságnak tűnt az a századmásodperc. Mikor ezt elmondtam Elinak tágszemekkel nézett rám, és sajnálatát kifejezendően a vállamra tette kezeit és azt mondta.

- Sajnálom… biztosan szörnyű érzés volt. Borzalmas emlék lehet. – meg vontam a vállam és bólintottam… de nem volt igaza. Nem volt az. Nem értettem mit és mért sajnálkozott. Nem ő vetette ki Markot a tetőtéri ablakból. A nyomozók egy ideig kutattak a gyilkosa után, de végül nem találtak, idegenkezűségre utaló nyomokat. Milyen meglepő…

Az otthonban mindenki hüledezve fogadta az eredményt. Zaklatottak voltak a fiú halála miatt. Sokan feketébe jártak, a nővérek kötelezővé tették a fekete szalagot. Voltak a nővérek között persze olyanok, akik megint megpróbálták a legjobb oldalát meg látni a dolognak… valami olyasmit sutyorogtak együtt érzően Ted háta mögött, hogy:

- „Még egy, lókötővel kevesebb! ” – meg, hogy – „Ő legalább már az elején látta hogy nincs sok értelme az életének! Így hát meg könnyítette a dolgot” – Hát igen azt hiszem ezek az emberek, nevezik magukat optimistának. Az ilyen embereket elég könnyű megismerni.

Murphy tőrvényei között szerepel talán a huszonegyedik pontban. ”Az optimista; azt hiszik a létező világ legjobbikában élünk”. Nos valószínűleg épp ezért nem szerettem az ezen, táborba tartozó embereket. Én magamat inkább a pesszimista táborhoz éreztem közelebb. „A pesszimista attól fél, hogy csakugyan ott élünk.” Így tehát a pesszimisták és köztem már csak az a különbség, hogy én nem félek, mert én már tudom…

Tedet utoljára Barátja temetésén láttam. Marko halálának a napja szeptember tizennyolcadika volt. A temetésre a vizsgálatok és a boncolások miatt egy héttel később került sor. Egy cetlire volt ráírva az igazgatónő iroda ajtajára. Elkeseredetten olvastam el a papír aljára vésett kézzel írott, girbe-gurba betűkből álló mondatot. „A MEGJELENÉS MINDENKI SZÁMÁRA KÖTELEZŐ!” Ez egy igazán aljas gesztus volt az igazgatónő részéről. Milyen dolog, kötelezővé tenni egy temetést? Én személy szerint a saját édesanyám temetésén sem vettem rész… gyűlöltem a temetések hangulatát. Egy ember maghalt. Ez a családja magánügye. Sajnálatos esemény. Mindenki máshogy éli meg egy másik embertársa halálát. Valaki összeomlik, valaki elmegy a virágboltba, szomorú fájdalommal, a szívében valódi részvéttel az elhunyt iránt. Vannak azok, akik ugyancsak szomorúan mennek a temetésre, mert pontosan tudják mi minden mást, tudtak volna venni abból a pénzből, amit a virágcsokorra költöttek. Ha van valaki, aki esetleg arra a következtetésre jutott, hogy ismét csak a harmadik csoport tagjának vallom magam akkor, őszintén meg mondom… igaza van.

Nem érzek különösebb lelki ismeretfurdalást a dolog miatt. Ilyen vagyok, és nem tudok meg változni, talán pont ennek köszönhető az a tény, hogy sokan furának, dilisnek, vagy zakkantnak hívnak. Ami igaz az igaz Eli és Liv gyakran szóvá tették a viselkedésemet. Kis korom óta nem tudtam leszokni a „bambulásról”.

Az Fresnoi iskola tantermei épp olyan unalmasak voltak, mint a régi iskolám. A tanárok napról-napra, unalmasabbnál-unalmasabb anyagokat adtak le. Habár már nem volt akkora gond hogy megtanuljam az anyagokat legalább egy elégséges osztálytatra. Inkább azzal volt probléma, hogy valamivel el kellett ütnöm az időt, mialatt az óra ment. Az ablakok nem voltak olyan lenyűgözők, mint a Seattle-i iskolámé volt. Azonban körülöttem lévő diákokról ugyan ez nem volt elmondható. Minthogy hátul ültem a leghátsó sorban mindenkit szemmel, tarthattam. Jól szórakoztam a társaim apró kis rögeszméin. Volt, aki kényszeres orrpiszkáló volt, valaki a gondolkodás közben mindig a tolla végét harapdálta, még valaki a szája szélét harapdálta, ha koncentrálni akart. Élveztem kifigyelni és látni a társaim apró kis „viselkedésbeli” szépség hibáit. A mellettem ülő lány Trecy Hellin, szemmel tartásáról, nem is beszélve. Őt ugyanis mindennek a tetejébe még utáltam is. Ő mindig idióta grimaszokat vágott, ha nem értett valamit, és ami azt illeti elég gyakran elő fordult. Már az első iskolai napunkon belekötött Livbe. Én és a szőke hajú barátnőm egy osztályba kerültünk. Szerencsére. Liv mindig is visszafogott lány volt. Nem bulizott, nem ivott, nem beszélt csúnyán, még csak nem is hallgatott vad számokat. Sőt még gyógyszereket sem szedett. Mindig azt mondta: „Orvosságnak nevezünk minden olyan anyagot, ami egy patkányba fecskendezve, tudományos eredményt hoz.” Mint később kiderítettem ez Murphy tizenötödik törvénye. Habár az összes többit is ő tanította meg nekem, de most térjünk vissza a történethez.

A lényeg az, hogy a Liv a légynek sem tudott ártani, csak a félénksége és a megjelenése miatt piszkálták. Mindig hosszú kötött pulcsikban járt, kicsit összehúzódva. Haját pedig mindig összefogva hordta, benne egy barna hajráffal. Szerintem illett a személyiségéhez, viszont Trecy épp ezért nézte ki annyira az osztályból. Az meg, hogy ezen felül még az én barátom is volt, már tényleg tetőzte a dolgot. Az iskola fura figurája lettem. Az érdekes nézeteimmel, mint például, „ha valakivel beszélek őszintének nyíltnak, és szókimondónak kell lennem” aztán az is, hogy „nem igazán foglalkoztam az etikett és az illem íratlan szabályaival” ezek a mondatok természetesen a tanáraim által vezetett dossziémban virítottak. Egyszerűen figyelmen kívül hagytam a legtöbb társadalmi normát. Ezt be is vallom és vállalom is. Nem azért tettem, mert hóbortos voltam! Egész egyszerűen csak feleslegesnek tartottam a hízelkedést, a kegyelet hazugságot, és a színjátékot. Az egész túl értelmetlen volt számomra.

Engem nem is nagyon érdekelt, de Eli és Liv eleinte szerettek volna a helyes útra vezetni. Minden bizonnyal nekik is nehéz volt néha elviselni a közelségemet, de valamiért mégsem adták fel. Végül aztán elfogadtak olyannak amilyen, voltam és bár tudom, hogy nem látszott rajtam, de rettenetesen hálás voltam nekik érte. Iskolán kívül is állandóan együtt voltunk, ha bármelyikünkre feladatot bíztak, legyen az iskolai, vagy Exi (a diákszálló rövidítése), a másik kettő vele tartott. Ez történt azon a napon is, ami megváltoztatta az életemet.

Mivel a tanárok Elit mindig is megbízhatónak találták, az osztályfőnöke őt bízta, meg azzal, hogy az osztály pénzét berakja a bankba. Így felkerekedtünk és meg kerestük azt a bankot, ami a hazavezető útvonalhoz a legközelebb volt. Kocsival mentünk. Eli akkor már tizennyolc éves volt, megszerezte a jogsit, és beállt egy autószerelő műhelyhez. Először csak kisegítőként. Aztán, ahogy egyre inkább beletanult, a szerviz tulaja (egy belevaló kis öregember) elő léptette fősegéd ként. Iskola után segített be nála. Meg is egyeztek hogy a suli el végeztével, Elinak biztos munkahelyet biztosít, maga mellett. Az öreget nevezzük szellemesen csak Mr. Metal (magyarul: acél) – nak. Bárki meg mondhatja, hogy a fantáziám igazán elcsökevényesedett. Mr. George Metal aznap kölcsön adta szeretett Musthang-ját Elinak. A kocsi ezüstös kék volt, és kora ellenére kitűnő állapotban volt. Minden a kárpittól kezdve az utolsó karosszériát tartó csavarig eredeti volt rajta.

Összesen 235 dollárt kellett betennünk az osztály számlájára. Azonban mint az ilyenkor lenni szokott a délután derekára, mikor mi is odaértünk a bank tele volt emberekkel. Néhányan még ott is meg nézték a kis hármasunkat.

Eli egy kisportolt tagbaszakadt srác. Bizalomgerjesztő megjelenéssel, és az igazi tökéletes amerikai Adonisz másolata ként lépett az előcsarnokba. Egy fekete farmer és egy szürke pólóban. Felette, fehér, kék, itt-ott sárga színű iskolai football dzsekit viselt, hátán a saját csapat számával a hírhedt 62-vel. Az iskolai válogatott az előző évben először lett országos bajnok. Őt pedig a pálya ördögének keresztelték a sportbírák.

Őt követte a félénk Liv. A válltáskája mindig bőre volt eresztve és, mint egy batyu volt fel kötve az oldalára. Ahogy ment a bátyja nyomában, sokak figyelmét magára vonzotta. Egyáltalán nem volt önbizalma. Próbált kikerülni az emberek látószögéből. A közismert szürke kisegér szindrómában szenvedett. Nem is volt sok barátja, többnyire csak azokat tisztelte meg a bizalmával, akiket már régóta ismert, és akikről tudta, hogy meg bízhatóak. Mindig alapos és megfontolt volt, viszont nehezen döntött. Afféle koloncnak tűnhetett Eli nyomában.

És aztán jöttem én. Akkor épp a láncos csatos fekete rövidnadrágos korszakomat éltem, a hajam fekete volt, fölül pedig egy fehér inget viseltem és Eli egyik régi iskolai egyen nyakkendője lógott csak úgy lazán a nyakamban. A lábamon pedig egy magas szárú fekete terepbakancs virított. Ami azt illeti a strapabíró lábbeli még mindig a kedvenceim közé tartozott. Egy mellettem elhaladó néni tágszemekkel nézett rám, nem igazán tetszett neki a pillangós hajráfom. Nem volt különösebb stílus irányzatom, egyszerűen fel vettem azokat a ruhadarabokat, amiket reggel félálomban először a kezem ügyébe keveredtek. Másokat valóban meg leptem kinézetemmel néha, de nekem mindegyik ruhám tetszett nem érdekelt hogy, milyen látványt nyújtott az eredmény.

Na de miután beléptünk a sorba és legalább fél órát pazaroltunk el az életünkből, egy férfit fedeztem fel „seregszemlém” közepette. Csak azt láttam, hogy folyamatosan az óra és a biztonsági őr között ingázott a tekintete. A vak is látta, hogy reszketett. Már pontosan tizenegy perce volt a bankban, de még nem állt be egyik sorba se. Még csak feléjük sem nézett. Aztán, öt előtt pár perccel, körülsandítva bement a mosdóba.

Pontosan akkor kézen fogtam a testvérpárt és kirontottam velük a bank ajtaján… igen… pontosan ezt kellett volna tennem. Az átkozott kíváncsiságom azonban nem engedte, hogy levegyem a toalett ajtajáról a tekintetem. Az elképzelésem a férfi szándékáról bevált.

Amint az óra kereken ötöt mutatott, egy rablómaszkos alak, lépett ki az ajtón. Jobbjában egy hatlövetű pisztolyt durrogtatott, a ball kezével pedig széttárta a dzsekijét és egy a törzsére erősített bombát tárt a nagyérdemű elé.

A nép sikoltozva kiáltozva, némelyikük szitkozódva rogyott, szinte egyszerre a sötétszürke márvány padlóra. Az őr akkor rántotta elő negyvenkettesét, de a férfi egyetlen lövéssel leterítette. Újabb kiáltások, egy nő mellettem sipítozva mondta el a „mi atyánkat”. Afroamerikai volt, kissé nagydarab. Hivatalosan volt felötözve, igazán csinosan nézett ki. A rabló akkor oda jött és elkezdett neki beszélni, kiabált vele hogy hagyja abba a sikítozást. Akkor valaki meg nyomta a riasztót és működésbe lépett a bank biztonsági rendszere. Minden ajtó ablak, és kijárat lezárult. A férfi arcán nem láttam nagyobb aggodalmat, mint addig. Kicsit furcsának tartottam. Végül a rabló elém állt, és fejét forgatva engem és Livet vizsgálgatta, végül egy köztünk heverő kislányt ragadott meg vállainál fogva. Az anya Eli közvetlen közelében feküdt karnyújtásnyira gyermekétől. Ez eset láttán rimánkodva, feltérdelt, majd már kiáltozva fel is állt volna, ha a fiú nem ugrik mögé és fogja le. Egyszerre több dolog is járt a fejemben…

Az anya ordibálva próbált kijutni Eli kezei közül, aki csak az ő épségét próbálta óvni. Nem értettem ezt a gesztusát, hisz nem is ismerte azt a nőt. Ebből is bizonyossá vált számomra, hogy az a fiú még sokra viheti. Végül a nő siránkozva, elkeseredve Eli karjaiba omlott, fel adta a küzdelmet. Belátta, hogy a köz és a lánya érdekében is a pillanatnyi visszavonulást kell választania.

Egy másik gondolatomban, becsültem az ordibáló rabló döntését. A Elizabeth nevű kislány volt a legkisebb termetű személy az épületben. A kis testet könnyű volt irányítani. Ölébe kapta a négy év körüli lányt és a tarkójához nyomta fegyverét. Ha én egyszer bankrablásra adnám a fejem, talán pontosan ezt tettem volna ilyen helyzetben. Egy kisember iránt valahogy minden normális ember felelősséget érez. Nem akarják kockáztatni az életét, meglepetés támadásokkal. A férfi kezében automata fegyver volt, mégpedig kibiztosítva. Márpedig egy olyan fegyver, legyen a szakértők szerint bármilyen biztonságos, egy rettegő, ideges ember kezében a legkisebb behatás esetén el is sülhet.

Odakinn ekkor hallottam meg a rendőri szirénák hangját. Egy ilyen hanghatás gyakran okoz stresszhatást egy magányos rabló számára. Szemeim ismét a fickóra meredtek, figyeltem minden mozdulatát; tekintete az egyik nagy márványoszlopon függő órára meredt. Meg állapítva a pontos időt alig észrevehetően bólintott. Ezen egy kicsit elakadtam. A férfi akkor ordibálva parancsolgatni kezdett a túszoknak; tehát nekem is.

- Mindenki azonnal menjen oda. – és az oszlopos csarnok egyik oldalába bökött fegyverével. – mindenki a pultok mögül is… mozgás! – a nép a terem jobb oldalára húzódott vissza. Az egyetlen biztonsági őr a ki felvette a fegyveressel a harcot, akkor már nem élt. A meglett idős, őszülő férfi, elvesztette eszméletét úgy pár perccel a lövést követően. Nem sok lett volna hátra a nyugdíjazásáig. Elvérzett a hasába kapott golyótól. Társai két fiatalabb férfi a földre rogyva ültek le a tömeg között. Fegyvereiktől már rég megfosztották őket. Bátor barátjukat sirathatták, mert igen össze voltak zuhanva.

Agyamat azonban akkor már más foglalkoztatta. Amint a rabló hadonászott a fegyverével, karjában a síró gyerekkel, meg pillantottam a kezén egy órát. Mindennél jobban megzavarta a képet, amit addig láttam a férfira nézve.

„Mért nézi a nagy központi órát? A saját kezén lévő óra talán nem az időt mutatja. Az, ki van zárva, hogy nem működik, hisz akkor nem lenne értelme, hogy hozza magával. Egy bankrablás előtt az ember felkészül. A felkészülés közbe meg csak észre veszi a felesleges kellékeket. Vagy talán az óra, ami rajta van a csuklóján, csak visszaszámol? A bomba, amit a férfi testén látok egy idő után magától, robban? Ennek így nincs értelme! Ha öngyilkos tárgyaló lenne, akkor inkább lennie kellene egy kapcsolónak az egyik kezében. Várjunk csak…” akkor már sejtettem mi történik. Csak még valamit meg kellett tudnom.

Akkor azonban mielőtt bármit is tettem volna, megcsörrent az egyik pulton pihenő piros telefon. A férfi, odasietett és felkapta a második kicsöngés előtt. Már vártam a kívülről érkező hívást. Alighanem egy túsztárgyaló volt a vonal másik végén. A rabló akkor félre rakta a telefont és kihangosította a készüléket. Így nem volt szüksége a kezére beszéd közben, és minket is figyelemmel tarthatott.

Miközben beszélt, Liv oda kúszott mellém, Eli is ott volt a közelemben halló távolságon belül. Sugdolózva beszélhettünk egymással. Eli kezei közt még mindig ott zokogott a kétségbe esett anyuka.

- Mit kellene tennünk? – néztek rám. Az évek alatt sok nehéz helyzetbe keveredtünk igaz ez gyakran nekem volt köszönhető. Azonban minden helyzetnek meg van a megoldása, mindig csak meg kell keresni a legegyszerűbbet, ami működik.

- Valahogy, ki kell jutnunk innen… - mondat Liv remegő hangon, arca rémült volt, és gyámoltalan. – Ennél az embernél bomba van, talán mindegyikünket meg akarja ölni! – kezeit mellkasa előtt összekulcsolva talán imádkozni akart mindannyiunk sorsáért. Testvére azonban nem volt annyira kétségbe esve, fejében a támadás, és a megadásra késztetés gondolata keringett. Szemein látszott, hogy csak az alkalomra várt.

- Azt a kislányt nem hagyhatjuk, a markaiban. – arcán az aggodalom és az izgalom keveredett, valóban féltette azt a gyereket. – mi lesz, ha az a pisztoly elsül? Nem kockáztathatjuk az életét. – az ajtón ekkor egy ugyancsak szőkésbarna körszakállas fickó lépett az épületbe.

Egy öltöny volt rajta, csak a zakója kivételével az összes hozzátartozó ruhadarabbal. Egy tiszta fehér ing, felette egy fekete bársony mellény, aminek a háta külön anyagból talán selyemből volt rávarrva. Piros nyakkendője be volt csúsztatva a mellény alá. Alul a fekete bársony nadrág és egy csillogóan feketére bokszolt bőr cipő. Kifejezetten elegánsnak és magabiztosnak tűnt, főleg mivel nem viselt golyóálló mellényt ruházatán. Egyébként engem valami nagymenő maffiózóra emlékeztetett.

- Üdv! – mondta nemes egyszerűséggel. A kasszafúró akkor felé fordult és már rá is emelte fegyverét. – A nevem Justin Tomson. Túsztárgyaló vagyok. – mondat olyan nyugalommal mintha a fegyver csöve helyett egy virágcsokor meredt volna a képéve. Ledöbbentett a higgadt és céltudatos fellépésével, szó szerint ámulatba estem. Habár az arcomra akkor sem ült ki semmi a bennem dúló érzésekről. Sajna elég gyenge volt az arc mimikám. Ennek csak a pókerezésben vettem hasznát.

- Nem kérdeztem a nevét. Elmondom a feltételeimet! – a fickó, akinek a neve, azt hiszem Demon volt remegett. Mr. Tomson akkor bólintott egyet és várta az álláspontokat. – Egy millió dollárt akarok… - miközben hallgattuk száján kiejtett szavakat, a tárgyaló felénk fordította a fejét és jó alaposan végigmért bennünket, én akkor épp Liv egyik kezét fogtam szorosan a mellkasomhoz. Eli pedig nyugtatgatva próbálta lecsendesíteni a már csak ballján ülő anyát. -… azt akarom, hogy egy narancssárga színű Suzuki legyen nitróval felszerelve, ott várjon a bejáratnál. És az egy milliót tízesekben akarom. - Mr. Tomson arca akkor már ismét a férfire meredt.

- Van időkorlátja? – a férfi vérprofi volt, ezt én is észre vettem.

- Másfél óra… - vágta rá szinte gondolkodás nélkül Demon.

- Az egy kicsit… - a bandita akkor Tomson feje felé tartotta a fegyvert és elsütötte. A kis lány a karjaiban, megriadt és megint sírni kezdett… anyjával együtt. Mindenki összerezzent. A lövésre egyszerre élénkültek meg és rémültek meg még jobban. Legalább ötvenen voltunk a bank előcsarnokának padlóján ücsörögve.

Akkor tekintettem megint a barátaim arcára irányult. A szorító érzet, amit az arcukra kiülő érzelmek, váltottak ki bennem, és az egyébként is egyre feszítő vágyam az igazság kiderítésére, cselekvésre késztetett.

A testem engedelmeskedett agyam akaratának és egyszer csak már azon kaptam magam, hogy a férfi felé sétálok, könnyedén, mintha csak egy ismerősömhöz lépnék oda. Pár méterrel a társaim előtt álltam meg. Egyenlő távolságra a mackós (bankrabló egy kifejezése) és a tiszttől. Mind két férfi ugyan olyan döbbenten nézett rám. Akkor egy kicsit megingott az Mr. Tomsonnal kapcsolatos ámulatom.

- Ülj le a helyedre! – ordított rám a rabló. Nem értettem min húzta fel magát hirtelen annyira, de nem is azért álltam ott szembe vele, hogy ezen filózzak. Meg akartam tudni, és le akartam leplezni az igazságot, amit Demon annyira rejtegetni akart. Döbbent csend volt, én pedig halkan beszéltem, a szavaim csak úgy csengtek a hangok nélküli teremben.

- Mért Vállalta el? – Szemeimmel fürkésztem a fickó arcát, hátha meglátok benne valamit. A fejemben és mellkasomban lüktető kíváncsiságom, bizonyára kiült az arcomra is. Demon döbbenetében kissé kinyílt szájjal és összevont szemöldökkel nézett vissza rám. Biztos vagyok benne, hogy bolondnak nézett, mert ahogy ő is fürkészte az arcom, semmi mást nem talált csak az izgalmat és az őszinte érdeklődést.

- Te meg miről beszélsz? – akkor már nem ordított, szemei köztem és az ügynök között jártak. Még a maszkos arcán is látszott hogy halvány gőze sem volt mit tegyen. Végül csak maradt az eredeti tervénél és csevegve velem az időt húzta… de nekem akkor azonnal kellett tudnom nem bírtam várni a válaszára. Tudni akartam az igazat.

- Maga egy csali! De MÉRT? – nem bírtam magammal, azonnal a tárgyra tértem. A férfi megremegett a szavaim hallatán, biztos voltam benne, hogy nem ő az értelmi szerző.

- Ne… nem tudom, miről beszélsz… - ekkor kétségbe esetten a tárgyalóra nézett. – a követeléseim… - nem akart nekem válaszolni. Ezzel azonban arra késztetett, hogy mindent egy lapra tegyek fel.

- Ha már valakit meg akarsz ölni hagy legyek én, azaz illető! – Hallottam Liv feljajdulását és Eli káromkodását, sőt még Mr. Tomson felszólítását is, hogy azonnal hagyjam abba, de én csak Demon szemeit figyeltem, és reménykedtem, hogy belemegy a játékba. Hangomat akkor felemeltem annyira, hogy biztosan eljusson tisztán és érthetően Tomson rádiójába is, ami végig ott függött nadrágja hátulján az övére erősítve, egy negyvenkettes revolver társaságában.

- Ha nem akarod elmondani akkor csak hallgasd végig az elméletem és jelezd, ha igazam van. – hangom inkább kérő, mint parancsoló volt, így nem hergeltem fel vele, nem kelltettem fel benne az érzést, hogy védenie kell magát. Nem mondott igent… de nemet sem, így folytattam. - A társaid épp egy másik bankot fosztanak ki a város ugyanezen kerületében! Már biztosan elkezdték kipakolni a pénzt! A csapatod vezetője pontosan tudta, hogy ha a rendőrfőnök unokáját választod túsznak az ide, csődíti az összes egységét. Így egy másik rablást már nehezebben fognak észlelni, vagy megakadályozni mondjuk a körzet egy túlsó pontján.

- Én… egyedül dolgozom! – próbálkozott, de akkor már egyáltalán nem volt olyan meggyőző. Akkor már Tomson arckifejezésén is meglátszott a kétely nyoma.

- Csak hallgasson még… ezzel is megy az idő. Hisz arra pályázik nem? – erősködtem. – a követelései átlátszók voltak. Maga egymillió dollárt kért! Ez iszonyatosan kevés talán egy vagy kétnapi bevétele ennek az intézménynek. Ráadásul, tízesekben kérte és egy turbóval felszerelt narancssárga Suzuki mellé? Két dolog feltételezhető ilyen követelések után… az egyik, az hogy az illető komplett hülye, és a másik, hogy időt akar nyerni, ami egy bankrabló esetében pont fordítva szokott előfordulni… Igaz? – akkor a sejtető tekintettel figyelő ügynökhöz fordultam válaszért. A férfinak kissé megváltozott az arckifejezése, ismét nyugodt volt, és mintha már kezdte volna fel venni a tempót, amit diktáltam.

- Igen ez általában valóban fordítva zajlik. – Demon erre kijött a sodrából, elengedte a kislányt és a kabátja alatt nyugvó pokolgépre mutatott.

- Fejezze be, különben… - a magázás nem jó, ezt valahogy mindig tudtam. Ha valaki magáz valakit akkor már nem, fogadja teljesen a bizalmába. Nekem legalább is ez az ami eszembe jut róla. A fenyegetés meg tette a hatást. Ismét csak néhány hangot hallottam meg a mögöttem felzúduló tömegből. Az agyam kiszűrte Liv hangját amint a nevemet kántálja, és az Eli hangját amint, bizonyára átölelve húgát nyugtatgatja. Más hangok is körül jártak akkor a teremben a hatalmas oszlopok között cikázva. Nők zokogásától kezdve a kislány sírásán át, Tomson engem való leállításáig, hogy fejezzem be és üljek le, de ezek nem jutottak el az agyamig. Egész egyszerűen nem ismertem őket, és nem érdekelt mi lesz velük, vagy hogy min mennek keresztül miattam. Ha rajtam múlt volna, biztos felfordulnak azon a napon… csakhogy ott volt az a testvérpár, akik az életemnél is többet jelentettek nekem, és az ő életüket meg kellett védenem attól a szerencsétlen rablógyilkostól.

- A teremben van életem két legfontosabb személye. Ők fontosak nekem… - itt hagytam egy kis határszünetet, hogy mindenki meg nyugodhasson. Aztán mikor az a féreg már azt gondolta vége, beleállítottam a jeges kést a mellkasába. – de nagy balszerencséjére, még őket sem féltem egy bolhapiaci bóvlitól, amit maga bombának nevez.

- Elment az esze? – Ezt Tomson ordította egyenesen felém nézve. Már sehol sem volt az a nyugodt ember, aki belépve az ajtón elnyerte a tetszésemet. Liv és Eli hangját azonban most már nem hallottam. Tudtam, hogy bíznak bennem, és hogy most már nem aggódnak annyira.

Ekkor távoli rendőrségi szirénák csapták meg a fülünket. Elmosolyodtam, amint a hangjuk egyre távolodott. Tudtam, hogy megértették kint az üzenetemet, hála Tomson egész idő alatt üzemelő rádiójának.

Demon arca akkor egészen elsápadt, rájött hogy már a társai sem ússzák meg feltűnés nélkül. A biztonság kedvéért én is közöltem vele a helyzetet.

- Vége! – mondtam határozottan. A nadrágom zsebébe dugtam a kezeimet és hátat fordulva a barátaim felé indultam. Liv és Eli arca nyugodtabbnak és elképedtebbnek tűnt, mint addig bármikor máskor, mikor szoros helyzetekből rántottam ki őket. Egy ideig néztem őket aztán a döbbenet pillanatnyi rémületté alakul… két lövés.

Két egymástól megkülönböztethető lövés. Két egymástól megkülönböztethető fegyverből. Két, egymástól megkülönböztethető emberre.

Na igen az egyik pont én voltam. A másik pedig Demon. Szerencsétlent egy gusztustalan be lyukdalt sísapkában érte a vég. Pocsék lehetett.