frida1/2

02

Azt követően ide-oda keringtem a rendszerben. Végleges helyet csak egy Fresnoi gyermekotthonban kaptam. Az intézmény kívülről egy igazi kastély, jellegzetes formáit hordta. Mind a négy sarkán volt egy-egy bástyára emlékeztető kerek kiszögellés. A régebbi lakók csak tornyoknak hívták őket. A rájuk rakott tető hegyes gúlában volt kialakítva. Az épület fala kopottas barna volt, minden élénél kövekkel rakták be a falakat. Akkor még azt gondoltam talán, azért mert nem volt pénzük ott is bevakolni…

Az udvara tágas volt, szinte egy egész park. Amerre csak néztem hegyek vettek körül és az ég tiszta volt. A fák meg hatalmasra nőttek, és nem szőtte át őket villanyvezetékek hálózata. Az avarban apró állatok nyüzsögtek, mókusok, madarak, mosómedvék, de mondták, hogy láttak erre fele már őzeket is. A parkos épületen majdnem egy egész emeletnyire felnőtt a borostyán, csak az ablakokat hagyta szabadon, habár az lehet hogy nem az ő döntése volt, minden esetre én akkor még őt tartottam rendesnek érte. Az intézménynek volt saját tava és játszótere is. Rengeteg gyerek volt ott, kicsik, nagyok egyaránt. Amikor az ajtón belépve megpillantottam a hatalmas előcsarnokot elakadt a lélegzetem. Minden ragyogóan tiszta volt, és rendezett. A falakat, kábé másfél méterig sörétbarna lakkozott faréteg takarta, felette pedig, a halvány barna színű tapéta lett felragasztva. Ugyan ez az elrendezés jellemezte a folyosókat, és a ház két végében lévő lépcsőházak falát is. A nagy előcsarnok mégis kitűnt, mindegyik helység között. A mennyezetét ugyanis, képek, borították, festmények, amilyeneket addig csak a falra akasztva láttam. Akkor még nem találtam rájuk, a megfelelő szót; Freskó.

Akkor már kilenc éves voltam, és nehezemre esett megszokni az osztozkodást. Ott azon a helyen, nem volt olyan, hogy valamit a sajátomnak mondhatok, mert szó szerint mindenen osztozkodni kellett a többiekkel. Az első napokban, még valahol arra számítottam, hogy megint jön majd értem valaki, egy néni, vagy egy bácsi hivatali ruhában, és elvisz onnan. A hely, ami eleinte előkelőnek tűnt és rendezettnek, párnap alatt az iskolánál is utálatosabbá, kezdett válni. Mindent időhöz kötöttek, minden időnek meg volt a szabálya, hogy mit kell olyankor tenni, és minden szabálynak meg volt a maga tanúsága… A nővérek gyakran büntettek meg bennünket. Engem a szétszórtságom miatt, talán még a szokásosnál is gyakrabban…

A főnővér egy alkalommal, összetereltette, a nővérekkel az összes gyereket a nagy előcsarnokban. Félelmetes favonalzójával közölte velünk, hogy a nagy rendetlenkedés miatt, kénytelen volt új szabályokat hozni.

- Ha valaki meg szeg egy szabályt a büntetése, egy órás elzárás a szobájába, és ez az idő csak nőhet, a szabálysértés mértékétől… - pufók, ráncos arcát, a magasba emelte, mintha nem tudta volna lejjebb engedni az állát a tokájától. Nagy kerek szemeivel úgy pásztázott az elé sorakozót gyereksereg között, mintha legújabb prédáját kereste volna… nem vontam még egy hete se abban az átkozott, házban, és azt a dagadt nőt sem láttam még sokszor. Abban azonban biztos voltam, hogy gyűlöli a gyerekeket.

Nem azt mondom én sem szerettem mindegyiket, amelyikkel ott találkoztam… Voltak barátaim, vagy valami hasonló, inkább mondjuk azt, hogy csak játszótársaim. Voltak azonban olyan gyerekek is, akitől mindenki félt, és akik abban lelték örömüket, hogy a gyengébbeket bántották és piszkálták.

Egy napon belém is belém kötött, két nagyobb darab fiú. Már nem emlékszem a pontos nevükre ezért legyenek, mondjuk: Marko és Ted. Mindig el akarták venni a katicás hajráfomat. Ami pár alkalom után sikerült is nekik. Amint Ted a keze közé vette letörte róla a katicát és dobálózni kezdett vele, a hajráf részét pedig Marko kezébe nyomta. Az a fiú frizbinek akarta használni, ezért hajigálni kezdte, de mikor észre vette, hogy nem jön vissza fel mérgelte magát és belevágta a tóba. Akkor egy ideig nagyon szomorú voltam elkeseredtem, napokig sirattam a hajráfot, mert az volt az egyetlen, ami megmaradt nekem az anyukámból. Annyira elhagytam magam, hogy elkövettem egy bűnt.

Az egyik alkalommal, mikor a két fiú megint neki állt valakinek, kiáltozni kezdem velük és a nővérek szavával élve „csúnyákat” mondtam rájuk. Egy nővér szinte azonnal ott termett mellettem, és lekevert egy pofont, majd karomnál meg ragadva elrángatott a főnvér irodájába. Nagyon féltem oda bemenni. Mindenféle szörnyűséget hallottunk a nagyobb idősebb gyerektől, arról hogy van ott egy csapóajtó elrejtve a kis kerek szőnyeg alatt, és ha a főnővér úgy akarja, akkor, meg nyom egy gombolt az asztalán, és a csapóajtó lenyílik, és akkor, mindenféle szörnyűség tör az emberre.

Azonban mikor az a félelmetes ajtó kinyílt előttem, mintha egy másik épületbe toppantam volna. A falakon mindenütt képek voltak kirakva, oklevelek, és előttük kis állványokon csodaszép szobrok. Kis körbe nézés után tekintetem, legnagyobb félelmemen megakadt. A kis kerek szőnyegen a robosztus íróasztal előtt. A főnővér, akinek a neve legyen a kedvemért Mis Nakedsnail,(magyarul: meztelen csiga) épp akkor gyömöszölte bele magát kipárnázott díszes székébe. Mikor láttam, hogy ő talán még jobban feszeng, mint én, kicsit meg könnyebbültem. De a lábam alatt még mindig ott volt az a szörnyűség…

A szinte csíknyira összehúzott szemeivel mondhatni undorodva nézett végig rajtam. Harcsa száját csücsörítve fintorogni kezdett, és a mellettem álló nővérre meredt, egy kész örökkévalóság volt mire végre megszólalt.

- Mért hoztad „ezt” ide? – nem voltam az illemtudás mintapéldánya, de még én is tudtam, hogy az „ez” kifejezés még egy állatnak is sértő… legalább is Chars ezt mondta.

- Obszcén, kifejezéseket használt, két másik társával szemben. – hadarta el a nő. Akkor a csíkok hirtelen mintha rám fordultak volna.

- Veled már volt bajunk… - az egyik fiókból szinte egy szempillantás alatt előhúzta a rettegett favonalzót. - Meg engedem, hogy ez úttal előbb elmond, mi okod volt a cselekedetedre. Kezd! – parancsolta, és én el is kezdtem mondani a magamét.

- Mert az a két fiú elvette tőlem a hajráfomat és…

- Azt gondolod egy hajráf elvesztése, feljogosít, hogy káromkodj? – szőrcsent fel az asszony. – ha legközelebb ilyen történik, meg keresel egy nővért és szólsz neki…

- De sosincs ott egy nővér sem mikor ők, ketten elkezdenek durváskodni! – mikor befejeztem a mondatomat, már rájöttem, hogy elkövettem mégy egy szabálysértést… közbe szóltam. Ez egy olyan szabályszegés volt, amit még a nővérek sem nagyon engedhettek meg maguknak, hát még egy kilenc éves gyerek. Afféle sértésként fogták fel arra felé az ilyesmit, de én még nem szoktam hozzá.

A büntetésem az alap félnapról hat napra nőtt egy pillanat alatt. Fél napot kaptam a káromkodásért, és öt és felet a szemtelenségemért. Miután ezt közölte velem, nehézkesen kikászálódott a székéből és leosztotta a hét körmöst, ami a hét főbűnt jelezte.

Mivel a nap fele még hátra volt el is kezdhettem a letöltést. Az első órákban annyira fájtak az ujjaim, hogy nem tudtam fogni velük. Észrevettem hogy mindkét középső ujjamon betört a köröm, habár nem nagyon, volt már rosszabb is. Tudtam, hogy ez után mindegyik elkezd majd beszíneződni, és a végére feketévé válnak.

A szobám a második napra minden érdekességét elvesztette. Csak az ablakom maradt, ami még valamennyi figyelemmel bírt. Végül azt is meguntam, rossz volt nézni a többi gyereket kinn a szabadban. A helyzet akkor lett a legrosszabb mikor a két fiút is megpillantottam. Azonnal eljöttem az ablaktól és elhatároztam, hogy valahogy kijutok onnan. Nem kellet sokáig gondolkodnom a dolog mikéntjén.

Az ajtóm zárva volt, az ablakon pedig könnyen észrevesznek, tehát marad a fal. Sokszor hallottam és éreztem éjszakánként a szellőzőben áramló levegő susogását. Márpedig a szellőzőcsöveknek hely kell, a falakban. Azt is tudtam, hogy a falak nem egybe függőek, és a szobák méretéből, arra következtettem, hogy a köztük lévő résekben „járatokban” én még simán elférek. Főleg, mert egy ilyen régi házról van szó. Viszont biztonságos úton kellett bejutnom a résekbe, nem engedhettem meg, hogy bárki is rá találjon az átjárómra, egy olyan rést kellett keresnem, ami nem tűnik fel, és szinte láthatatlan helyen van. A szellőző akna azért nem jöhetett szóba, mert egyszerűen nem értem el. Így a kibe járkálás és a biztonsággal való helyére illesztés nagyon macerás lett volna.

Maradt a szekrény.

A legtöbb legalább olyan öreg lehetett, mint maga a ház. Még nekem se került nagyobb erőfeszítésbe, hogy meglazítsam az alsó kopott szegeket így a táblát egészen egyszerűen félre lehetett tolni, persze csak miután, felűről is kiütöttem a két szélsőt a három szeg közül. Miután elvégeztem a műveletet egy szeg, tartotta a helyén könnyedén félre hajolt az útból. Nagy meglepetésemre vált, hogy a szekrény és a fal között nem is volt semmi, a szekrény hátulja egyenesen a fal alagútjaiba vezetett. Nem értettem az okát… ilyen esetlen megoldást nem láttam, de nem is sajnáltam a dolgot.

Mivel tudtam hogy a vacsoráig, még van legalább egy órám, elindultam felfedezni a saját útrendszeremet…

A nap végére már rá is jöttem, hogy fogok ki a két mocskon. Elhatároztam, hogy meg torlom az elvesztett hajráfomat. Nem kellett messzire mennem a szobájukig. Három szobával voltak arrébb. A falba egy lyukat szúrtam egy hegyes végű ollóval. Csak akkorát hogy kilássak rajta. A következő nap végig figyelemmel kísértem őket. Volt is valami, amit furcsának találtam. Marko mindig magánál hordott egy kis bicskát természetesen a nevelők nem tudtak róla, azon a napon azonban viszolyogva dobta le az ágyára mi után berontott az ajtón. Csak abból tudtam, hogy valami nagy baj történt, hogy az utána loholó Ted arca falfehér volt. Miután eszük ágában sem volt tovább a szobában maradni a kést az ágyon hagyva távoztak. Eljött az első alkalom, hogy rájuk hozzam a frászt. A szellőző az ő szobájukban közelebb volt a földhöz, így lefeszítve a falról könnyedén bejutottam a fiúk szobájába. Gyorsan odaléptem Marko ágyához és elemeltem a kést. Csak akkor vettem észre, hogy véres. Nem tudtam ki vagy mi vére volt rajta aztán beugrott, hogy Ted talán nem is a félelemtől lett sápadt. Talán az ostoba megvágta a saját barátját… mielőtt még visszamásztam volna a járatomba gyorsan körül, néztem Ted cuccai között is. Meglepve tapasztaltam hogy a fiú rajzolt, mégpedig nem is rosszul. A rajzai vidámak, és melegszínűek voltak. Gyakran rajzolt állatokat, kutyákat, macskákat, lovakat a lapjaira…

Úgy döntöttem a szobájukat nem figyelem tovább, és az ablakon át a parkban figyeltem meg őket. Három nap után feltűnt, hogy mikor ketten egyedül vannak mindig a park bozótosába, indulnak és csak órákkal később, kerülnek elő. Az is feltűnt, hogy mindig visznek magukkal egy üvegben tejet, a nadrágjuk zsebében. Meg néha egy kis csemegét. Úgy éreztem jó, nyomon járok, úgy hogy cselekedtem. Tudtam, hogy ahhoz hogy körbe nézhessek a bozótosban minden gond nélkül, a két fiút el kell, valahogy zárni a kinti játékoktól legalább néhány óra erejéig.

Ezt sikerült is elérnem, az utolsó félnap reggelén korán felkeltem. A falakban futó járataimnak köszönhetően, gond és feltűnés nélkül jutottam el a főnővér irodájába. Mielőtt lefeszítetem, volna a szelőző fedelét, hallgatóztam, egy kicsit, nehogy bajba sodorjam magam, de az irodában nem volt senki. Miután bejutottam, csak odaléptem az asztalhoz, kihúztam a jobb oldali legfelső fiókot és kirántottam belőle azt az utálatos fadarabot. A körmeim megint sajogni kezdtek, ahogy rá néztem. Halk mocorgás ütötte meg a fülemet, megdermedtem és vártam, de semmi. Elindultam a szellőző felé mikor hirtelen… belém nyilallt. „a csapóajtó”. Azóta rájöttem a járatok közt ténferegve, hogy egyszerűen nincs hely egy nálam nagyobb rémségnek a kis szőnyeg alatt. Ha van is ott csapóajtó, akkor is nagyjából tíz centi mélyre vezethet le, az meg semmi. Nem állhattam ott tétlenül döntenem kellett. Elég nehezen tudtam abban a helyzetben.

Félre sodortam a kis szőnyeget és már meg is pillantottam a csapóajtó fedelecskéjét. Nem volt nagyobb egy macska ajtónál. Egy kis kallantyú volt a tetején, rászorítottam és húzni kezdtem. Mikor kinyílt nekem is minden világossá vált, ráleltem a ház kincses bányájára. Mindenki tudta hogy az intézmény pénzét a nagy zöldszéfben őrizték, az ott is volt az ajtó mellett. Viszont az idősebb diákok azt is mondogatták, hogy: „A néni gyakran félre tesz az adományokból a saját részére!” Így visszagondolva úgy hiszem helyesen, cselekedtem…

A kilincs akkor hirtelen rángatózni kezdett. Én amilyen gyorsan csak tudtam, eltüntettem a nyomaimat; leterítettem a szőnyeget, visszamásztam a falba és magam után visszapattintottam a kifeszített szellőrácsot is. Csak mikor meg pihentem a fal mögött, akkor jöttem rá, hogy a két fiút fogja hibáztatni a főnővér a dugi pénz eltűnéséért is, habár ezt ugye nem mondhatja majd el senkinek. Lehet hogy alattomos voltam, de elöntött a gyönyör mikor a szenvedésükre gondoltam. Természetesen nyugodtan el lehet ítélni. Na de még nem volt minden a helyén.

A vonalzót még el kellett juttatnom a fiúk szobájába. Előtte azonban egy-két változtatást, alkalmaztam rajta.

Mikor pontosan tizenkettőt ütött az óra én készen álltam a szabadon bocsátásomra. Az öreg Hatson nővér engedett ki engem és meg cirógatta a fejem, amiért olyan kitűnő fegyelemmel töltöttem a büntetésemet. Az után elindult körül nézni a gyerekek szobáiban, hogy szép rendet talál-e. Meg persze az addigra, a nővérek között kihirdetett, elvesztett vonalzó megtalálása is a szeme előtt lebegett, dicső célként.

Nem is kellet sokat várnom és rá talált a nyamvadt fadarabra, a két fiú szobájának kellős közepén. A vonalzót közben kettétörtem, hogy úgy tűnjön, mintha kardoztak volna egymással. Az incidens után a fiúkat két hétre záratta el Mis Nakedsnail. Mindenki erről beszélt én meg csak mosolyogtam magamban rajtuk. Senki még csak a közelében sem ért az igazságnak. Nekem azonban nem volt okom elárulni azt. Más dolgom volt. Egészen pontosan felderíteni valóm volt a közeli bozótosban.

A küldetés sikerrel zárult, meg találtam, amit kerestem, és pontosan tudtam, hogy meg találtam a két csibész legsebezhetőbb pontját.

A két hét igazán gyorsan elszaladt. Örültem, hogy így történt.

Nem telt bele egy óra sem és Marko és Ted, már egy testvérpárt terrorizált. A báty nem engedte, hogy elvegyék a húga otthonról hozott mackóját. Meg akarta akadályozni. A fiú 11, a lány 9 éves volt épp velem egy korú. Marko félre lökte a fiút az útból és lekevert neki egy nyakleveset, az után Ted már indult is a lány felé. Nem is vártam tovább a cselekvésre.

- Hagyjátok őket békén. – mondtam emelt hangon, hogy az egész terem hallhassa. A nővérek a nap azon részében mindig a tea szobában voltak így akkor sem láttam őket sehol.

- Hagy már, magad Susi. Azt akarod, hogy meghúzzuk a hajad? – lépett elém Marko, mindig ő volt a nagydarab agresszív Ted meg csak élvezte, hogy pátyolgatja.

- Ha nem álltok le, megyek a nővérekhez. – mondtam határozottan, remegtem, de nem a félelemtől… alig vártam, hogy szétzúzzam a magabiztosságukat, Marko nagyon nem örült annak, hogy feleseltem vele, egyre idegesebbé vált.

- Szaladj a nővérek szoknyája alá, ők úgy sincsenek ott minden hol. – egy re közelebb jött hozzám. És akkor rátapintottam a gyenge pontjára.

- Mióta nem találod az apádtól kapott bicskát? – egyenesen a szemébe néztem. Alattomos mosoly kúszott az arcomra és pokoli jól éreztem magam. A fiú megmerevedett. Összevont szemöldökkel nézett rám.

- Te honnan tudod, hogy nem lelem.

- Hát rajtatok kívül biztos csak az tudja, aki elvette tőletek. - értetlenül nézett vissza a társára Tedre.

- Hova raktad? – indult meg felém akkor már ő is, a sakkban tartott barátja segítségére.

- Tudok ezen kívül a róka kölykökről is, ahogy azt is tudom, hogy az anyjukat ti öltétek meg… azért mert rád támadt! – mutató ujjamat egyenesen Ted fejének szegeztem. – túl közel mentél az alomhoz, mert imádod az állatokat, és ezért támadt rád. Azonban mivel Marko olyan jó barátod beleszúrta a bicskáját és az állat kimúlt. Ezért ápoljátok ti a kicsiket!

- És akkor mi van? – próbálkozott Marko.

- Ha ezt elmondom a nővéreknek akkor ők, hívják a vadászokat, mert a rókák veszélyesek. Ők átkutatják a környéket és meg találják a rókakölyköket. Szóval akárhova dugjátok őket, felesleges, mert a kutyákkal kiszimatolják őket, és meg ölik… ja és beszélek nekik a bicskádról is.

- Ne merd! – emelte fel mutató ujját Marko, de én nem hátráltam meg. Álltam a tekintetét, vigyorogtam rajta, élveztem, hogy szenvedni látom. Ő volt az első ellenségem…

- Ha te abba hagyod a rosszalkodást, és végleg leállítod magad!

- Igen különben szólunk. – kiáltott fel egy másik lány a terem egyik sarkából. Akkor már mindenki felállt és a két fiút nézte, már egyikük sem félt tőle úgy. Meg találtam a gyenge pontját.

Végül Marko intett Tednek és kiviharzottak a szobából. Természetesen addigra a bicska is visszakerült a kis szekrénye fiókjába. Mindenki mosolyogva tért vissza ahhoz, amit az előtt tett. Én meg barátok és játék híján elindultam a szobám felé. A lépcsőket magam mögött hagyva már a szobám felé siettem, mikor…

- Hé várj meg… - a 11 éves fiú hangja ütötte meg a fülemet és hátra fordultam. Ő és a húga jöttek utánam. Mind ketten szőkék voltak, a lánynak zöld, még a fiúnak barna szeme volt. – Mi a neved? – kérdezte komoly arccal a fiú.

- Susan Sumers, és titeket, hogy hívnak?

- Az én nevem Eli Werto, és ő itt a húgom, Liv. – hát így ismerkedtem meg az első és egyben legjobb barátaimmal.