frida1/1

01

Elég rövid az élet… ezt akkor tanultam meg mikor utoljára láttam a húgomat. Pontosabban szólva a mostoha húgomat, épp egy hulla zsákba rakták, miután nagyjából másfél óra után, lassan elvérzett… a kilencedik születésnapom előtt.

Az anyám táncosnő volt egy „felnőtt” bár egyik csillámokkal teleszórt kifutóján. Az édes apámat, mármint a mostoha apámat valószínűleg ott szedte össze. Chars Sumers volt a neve. Ő egy bróker volt. A haja világosbarna, szemei zöldesek voltak, ahogy Debrának is. Az anyukámnak is világos volt a haja, szinte szőke, a szeme pedig tengerkék… olyannak képzeltem az angyalokat, is, mint, ahogy őt láttam… száját pedig mindig kikente vérvörösre. Mindig mosolygott, és szeretgetett engem, és Debrát is, pedig ő nem is az ő lánya volt és nem is ismerte olyan régen, mint engem. Az igazi apukám elhagyott bennünket még kis koromban, csak arra emlékeztem vele kapcsolatban, hogy rengeteget kiabált anyuval. Viszont az arcára nem emlékeztem. Anyu csak annyit mondott mikor néha rákérdeztem, hogy tőle örököltem a fekete hajam és a zöld szememet… Mind ketten szerettük az anyukámat… ami Charsról már nem volt elmondható.

Állandóan otthon lebzselt és a gépén végig futó számokat bámulta. Habár sosem értettem mit élvezett benne, mert szinte mindig csak felidegesítette magát miattuk. Néha-néha figyeltem őt. Hátha meg értem mi a lényege a dolognak, hogy mit lát a számokban. Azonban a felfogásommal bizonyára volt valami baj…

A számok akár magasak akár alacsonyak voltak a rangsorban Chars… mert én mindig így hívtam… mindig őrjöngött. A számítógép megbolondította őt akármikor leült elé. Az őrjöngése, közben szinte mindent tönkretéve, mindent, amit csak elért, tombolt. Néha még bennünket is: engem és Debrát… habár akkor még nem is értettük mért.

Volt hogy felpofozott bennünket, vagy csak a térdére fektetett és ütni kezdet minket. Szerintem mindegy volt neki kit kap el, csak üthessen valakit. Végül megszoktuk, hogy mikor a gép elé ült mi elbújunk a ház egyik pontján. Mindig másikon hogy véletlenül se találhasson meg.

Hónapokon átment ez a terror, emlékszem mindig arra vártunk, hogy anyu hazajöjjön, valamikor hajnalban. Olyankor ő mindig leállította, és meg védett bennünket.

Az ügy addig húzódott, hogy édes anyám ultimátumot adott Charsnak. Vagy elmegy egy szakértőhöz, vagy ő mindenével együtt elhagyja.

Chars még aznap este össze pakolt, és anyám szavaival szólva „csak a dolgát intézte”.

Akkor hét éves voltam Debra pedig hat és fél.

Ahogy teltek a hetek, egyre inkább nyugodtabbak lettünk. Már nem kellett félnünk a számítógéptől. Anyára nem hatott sehogy… vagy talán éppen, hogy jól hatott rá. Mikor otthon volt, gyakran bekapcsolta a gépet, és a kedvenc számait játszotta le rajta. Mindig az ütemnek megfelelően mozgatta rá a vállát és a csípőjét. Bennünket is megnevettetett vele. Anyát gyakrabban láttuk napközben. Nem aludt, mint az előtt mikor táncolt. Azzal magyarázta, hogy feljebb léptették a ranglétrán, munkát váltott, és nem kell bemennie olyan gyakran.

A lakást is rendbe raktuk. Mi! A három lány közösen! A falakról a régi piszkos zöld tapétákat, lecseréltük. Minden szobába más színűt raktunk fel. Volt piros, rózsaszín, narancssárga, lila… meg mindenféle. Anyu csak meleg színeknek nevezte őket. Az iskola után haza felé gyakran be kellett ugranunk egy-két háztartási eszközért, hogy tudjunk odahaza újítani valamit a lakáson, csinosítgatni, hogy otthonosabban érezzük benne magunkat.

Csupán fél év alatt rendbe raktuk. Az, az előtt, dohos szagú, hideg komor lakás átalakult egy igazi otthonná.

Attól kezdve anya mindig az iskolával volt elfoglalva. (Seattle belvárosában volt az iskolánk, a házunkhoz legközelebbi iskola volt). Azzal, hogy milyen jegyeket hozunk haza, hogy meg tanultunk-e mindent, amit másnap kérni fognak tőlünk, vagy, hogy meg csináltuk-e házi feladatot. Én mindig utáltam iskolába járni, nem igazán tudtam odafigyelni a tanárokra. A fejem mindig máson járt, az ablakon kinézve figyeltem az elhaladó embereket. Álltalába emeleti tantermekbe voltak a tanóráink, így jó rálátásom volt a környékre. Az osztályfőnököm egy idő után meg elégelte a sorozatos figyelmeztetéseket a mappámban, na meg a rossz osztályzatok sem tetszettek neki. Végül fel hívta anyut.

Miután feljött az iskolába, anya haragosan jött haza. Mondta, hogy nem sok esélyem van, és hogy szedjem össze magam. Azt az évet valahogy kibírtam mindenből átmentem, de nem sokon múlott.

A nyár alig hogy elkezdődött, már el is jött következő tanév. Elkezdődött a dolgozatok, a tanulás, és a házik ideje.

Már fél év felé járt az idő mikor egy napon intelligencia tesztet írattak az egész iskolával. Mindenki nagyon izgul, a barátnőimmel az előtti nap végig csak a várható kérdéseket elemeztük és válaszoltuk meg. Habár másodikos fejjel nem túl sokra jutottunk. Akkor már elmúltam nyolc éves.

Végre eljött a nagy számonkérésnapja… és el is múlt. A kérdések egyáltalán nem olyanok voltak, mint amire számítottunk. Voltak szöveges feladatok, de azt matematikai számításokkal nem lehetett meg válaszolni. Az ember csak akkor tudott rá válaszolni, ha saját kútfőből gondolkodott. Anyának erre is volt egy szava: logika. Azt a szót tőle hallottam először. Nyolc évesen nem sokat mondott nekem ez a szó. Még akkor sem mikor anyu fel olvasta nekem az értelmező kézi szótárból: „a logika az érvényes következtetések és bizonyítások illetve az ezzel összefüggő filozófiai, matematikai, nyelvészeti és tudománymetodológiai kérdések tudománya…”

Erre a mondatra mindig emlékeztem, habár sosem értettem mit takar pontosan, vagy hogy mért nem fordítják le hétköznapi nyelvre, hogy még én is meg értsem.

A vizsgát nem javították ki olyan hamar, mint a szokványos dolgozatokat. Azokra elég volt kettő, vagy három napot várni. Erre viszont annál többet kellett…

Kéthétre rá kaptuk meg az eredményeket.

Az osztály és akkor kivételesen én is feszülten figyeltünk. A tanárnő lassan sorolta a neveket a hozzá tartozó eredményekkel - Simon Dom… - és átadta neki a görbe ujjaival -… Samanta Millton… - már ő is meg kapta -… Susan Selgot… - és most én voltam soron. - Susan Sumers – felpattantam úgy jelentkeztem a papíromért. A kis asztalt magam előtt majdnem el is borítottam. Azonban az én kezembe egy másik fajta papírt adott.

Már a szagán érezni lehetett az igazgató nő cigaretta füstjének a szagát, ami az egész irodáját betöltötte.

- Ezt add át az édes anyádnak, mond meg neki, hogy ezúttal téged is, hozzon magával. – döbbenten néztem vissza az öreg tanárnőre, ráncos arca nem árult el semmit a bűnömmel kapcsolatban. Nagyot nyeltem és eldugtam a levelet a táskám legmélyére. Hallottam, ahogy a többiek sugdolóztak a hátam mögött, és aztán rám néztek, mintha valami rosszat tettem volna.

Az a nap nehezen akart elmúlni, mikor végre hazaértem az ajtón belépve, megpillantottam anyut a konyhában… a széken ült, könnyes volt a szeme.

Becsaptam az ajtót, és közelebb siettem hozzá. Mikor a konyha küszöbére léptem meg szeppenve megtorpantam. Chars ott ült anyuval szembe és a kezét átnyújtva az asztalon, fogta az anyukám kezét. Nem igazán értettem, hogy mi történik, csak azt láttam, hogy anya sír, így kissé összezavarodva hátrébb léptem, és félig elbújtam a konyhaajtó mögé, onnan figyeltem Charsot.

Mikor anya észre vett felém fordult. Csak akkor láttam, hogy a könnyek nem fájdalomtól, hanem örömtől hullottak. Elmosolyodott és azt mondta. – Nincs semmi baj… Chars elvégezte a dolgát. – felállt odalépett hozzám és átölelt.

A délutánt a szabadban töltöttük, a Thomas Street Park ott volt a bérházunk mellett, így hát lementünk piknikezni. Chars arca olyan más volt, őszinte, kipihent, nyugodt, vidám… nem tudtam milyen dolgot kellett elintéznie, de biztos voltam benne hogy, amiatt, olyan felszabadult. Elmondta, hogy abba hagyta a brókerkedést, és hogy rendőrnek állt.

Az estét nem töltötte nálunk, és én végül oda adtam anyunak az értesítőt…

Más nap iskola után nem mehettem haza, anya meg hagyta, hogy az igazgatói iroda előtt várjam meg. Fél órát voltam ott egyedül, közben a tanárok és a takarítók el-vissza jártak előttem a folyosón.

Végül az igazgatónő kilépett az irodájából, akkor is épp olyan erős füst szag szivárgott ki a szobából, mint mindig.

- Az édes anyádnak átadtad az értesítőt? – kérdezte reszelős hangon, én nem válaszoltam neki, bizonyára látta rajtam, hogy meg vagyok ijedve, egy hang se jött ki a számon. Végig nézett rajtam a vékony szemeivel és grimaszolva közelebb lépett. Annyira összehúztam magam amennyire, tudtam. Mire ő lekezelően csak annyit mondott. – szép ez a katica a piros hajráfodon.

Akkor hirtelen a jól ismert piros magas sarkú kopogása ütötte meg a fülemet, nagy izgatottan a bejárat felé néztem és meg pillantottam anyát. Egy nagy bundakabát volt rajta azt hiszem talán sötét vörös lehetett, majdnem bordó.

- Itt vagyok. – mondta szinte lihegve. Ledobta mellém a cuccait, a táskáját és még adott egy puszit mielőtt bement az igazgatói szobába.

Órákkal később már otthon voltunk, hazafelé a Chars kocsijában bizonygattam anyának, hogy semmi rosszat nem tettem. Mire ő mindig csak boldogan meg cirógatta az arcom, de nem árulta el mit mondott neki az igazgató nő. Csak annyit mondott Charsnak, hogy az intelligenciám 120 pontos.

Megint egy magas szám, nem tudtam, hogy jó vagy rossz, de nem is mertem rá kérdezni. Chars aznap sem jött fel, csak letett bennünket a lakásunk előtt és tovább gurult, aztán meg vacsoráztunk és lefeküdtünk aludni.

Az álmomból az, vert fel, hogy valaki csengetett. Debra és én is kilestünk a szobaajtónkon, anyu már bele is nézett a kukucskálóba. Majd hirtelen visszafordult és intet, hogy menjünk a szobánkba. Mikor becsuktuk az ajtót a csengő szó megint felharsant, anyu akkor megszólat.

- Gyere gyorsan Chars, Itt van Vorryk… - ekkor hangos dörrenést hallottam, aztán anyu sikoltását. Debra az ágy alá bújt én meg a gardróbba. Volt ott egy felső kis retesz, ami elég volt egy gyerek elrejtéséhez. Bukó ajtója volt, ami felfelé nyílt. Alulról nem nagyon lehetett észre venni. Mikor bebújtam vaksötét lett és dermesztő csend. Már anyu hangját sem hallottam. Csak gyors kemény lépteket a lakásban.

- Susan… -csapta meg hirtelen a fülem egy férfihang, egyszerre az volt az érzésem hogy már hallottam. Már biztosan hallottam azt a férfit, valahol, valamikor, de nem tudtam fel idézni… - Susan, gyere, elő ne félj tőlem angyalom… - a hangja olyan szomorú volt, és ijedt, hangosan vette a levegőt. Aztán hirtelen a szobaajtó nyikorgását hallottam, lassan nyílt ki, arra gondoltam, Debra ott van az idegentől egy lépésnyire az ágy alatt. Az idegen elhallgattatta anyát, már percek óta egy hangot sem hallottam tőle.

Majd hirtelen nagy, mozgás zaját hallottam. Meg sem mertem mozdulni. Aztán leesett a Debra ágya melletti kis éjjeli lámpa a szekrényről, aztán Debra is felsikoltott, és vége volt… megint csend.

Még mindig nem mozdultam meg csak néztem a sötétségbe. Kezeimmel átkulcsoltam a térdeimet és vártam. Hallottam amint az idegen végig sétál a szobán, hallgattam a lépteit aztán azt amint kinyitja a gardróbot, és kutatni kezd benne… de nem tettem semmit, csak vártam…

Akkorra már tudtam, hogy rám fog találni és beköti majd a számat, mint, ahogy anyunak és Debrának is bekötötte. Akkorra Debrától sem hallottam semmi hangot.

- Te rohadt állat…- Chars hangja volt az, és neki ronthatott az idegen bácsinak, mert tompa ütést hallottam, aztán, azt hogy valami a földre terül. – Debra… uram isten… - hallottam a hangján, hogy a könnyeivel küzd. Percek teltek el, azzal hogy hallgattam a panaszos sóhajait, az imádkozását istenhez, de nem tudtam mire vélni. -Susan? – akkorra már Chars hangja is olyan volt, mint annak a férfinak. – Susan kicsim gyere elő. – már tudtam, hogy nem lehetek veszélyben, anyu azt mondta Chars már nem bánt senkit csak azokat, akik rosszak, ráadásul a nagy 120-as szám sem tett semmi rosszat. Felnyitottam a gardrób tetejét és szóltam neki.

- Chars… itt vagyok. – amint kimondtam már ott is termett alattam. A szemei még mindig könnyesek voltak. Amint meg pillantott látszott az arcán hogy, meg könnyebbül. Már nyújtotta a kezét felém, aztán leemelt a szekrény tetejéből és a karjába vett. Közben szinte suttogva mondta.

- Most be kell csuknod a kis szemed jó? – a hangja remegett. – öleld át a nyakam és csukd be a szemed. - Meg tettem, és nem történt semmi, éreztem amint kivitt a szobámból, és letesz a nagy puha lila fotelbe a nappali közepén az ajtónak háttal. Elengedtem, de továbbra sem nyithattam ki szememet. Aztán ő is beszélni kezdett valakivel.

- Haló… rendőrség, itt Chars Sumers, járőr, erősítés kell a cím a Thomas Street-i sarka és a Bellevue Ave utca találkozásánál a 200-298/G Bellevue Ave E…– telefonon beszélt, de nem akartam megzavarni, hallottam amint valaki elmegy mellettem, és egyenesen felé megy, így kinyitottam a szemem.

A következő, amit láttam az volt, hogy egy magas fekete dzsekis bácsi hátulról egy kést szúr Chars hátának a közepébe… elállt a lélegzetem, csak néztem amint átfogja Charst a hónaljánál, és lassan elteríti a földön.

„Mért tette? Lehet, hogy őt is meg ütötte, amíg távol volt tőlünk? Vagy valamiért haragudott rá? Lehet, hogy régen még mi előtt meg változott ártott, neki? De az óta, már meg változott, Chars most már nem bántja a jókat! ” úgy éreztem szólnom, kell neki, hogy nem kell most már félnie tőle. Felálltam és a háta mögé léptem és meg húztam a kabátja alját. Közelről még magasabb volt. Aztán felegyenesedett és felém fordult. A haja fekete volt a szemei pedig barnák. Láttam az arcán, hogy baj van, és hogy még mindig fél Charstól mert fal fehér volt. Még valameddig néztem, és ő is végig nézett engem: az arcom meg a hajam. Aztán az arca meg nyugodott.

-Chars, meg változott, most már nem kell tőle félned, mert nem fog bántani. – a férfi akkor elmosolyodott, egy kicsit fel is kacagott.

- Most már senkit sem fog bántani! – mondta nyugodt hangon. Aztán letérdelt elém. Csak akkor vettem észre, hogy a szeme nem is barna, hanem sötétebb zöld. Az arca teljesen meg változott, mosolygott, mintha örült volna nekem, végül is engem keresett mikor ide jött, és most meg talált.

- Neked is fekete hajad van és zöld szemed, mint nekem. – mondtam vidáman elmosolyodva.

- Igen… - mondta végig simítva az arcom aztán két nagy kezét a vállaimra tette.

- Te vagy az apukám? – kérdeztem rá végül, ez a kérdés járt a fejemben mióta meghallottam a hangját az előszobában. Az édes apám nagy cigis volt olyan szinten, hogy szinte minden este össze veszett anyával a „sophy” miatt. Végül egy szokványos esti vita után belépett szobámba, és elköszönt. Sötét volt a szobába nem pontosan láttam az arcát, talán azért nem is emlékeztem rá. Szerettem azt a szobát tágas, sötét, a falakon a kedvenc kék árnyalatom virított. Azóta már más lett a színe először zöld aztán most fehéralapon rózsaszín csíkos tapétát raktunk rá. Akkor jutott eszembe, hogy ő tudhatott a gardróbba rejtett szekrényről, tehát biztosan rám talált volna akkor is, ha Chars nem vesz le onnan.

- Igen én vagyok… - ennek még jobban örült. – Emlékszel rám? – én csak bólogattam. Az utcáról erősödő rendőrségi sziréna hangját hallottam meg. Meg érkeztek a rend őrei, akiket Chars hívott. Ő nem tudta, hogy csak apu jött haza…

- Lehet, hogy téged keresnek. – mondtam halkan, kicsit aggódtam apa miatt.

- Már nem árthatnak nekem… te vagy az egyetlen kincsem. – mikor ezt kimondta egy pisztolyt vett elő aztán a fejének tartotta. A rendőrök csak a hangos dörrenésre érkeztek meg, betódultak az ajtón.

Ketten voltak. Mikor eléjük akartam menni megpillantottam anyut. A földön feküdt a szeme nyitva volt a nyakán egy vastag vörös csík húzódott, vágásnak tűnt, de az nem lehetett… apu nem bántotta. De akkor mért nem beszélt tovább hozzám, és mért nem lélegzik? Összezavarodva néztem fel a terembe lépő rendőr egyenruhásra. Az arcára kiül döbbenet és elképedés akkor világossá tette számomra, hogy igenis hinnem kell a szememnek, mert pontosan azt történt, amit magam előtt látok.

A piros falon addig észre se vettem a körülöttem lévő vér mennyiségét. Tudtam mi történt a családommal, de nem tudtam, mit kellene tennem.

Végül egy idő múlva egy rendőrnő jött oda hozzám és levitt az utcára. A szomszédok sorra csukták be az ajtót, ahogy elhaladt velem az ajtajuk előtt. Biztos nem hallották az anyukám kiáltását, ahogy azt sem, hogy apu betöri az ajtót… hiszen ha hallották volna biztosan, átjöttek volna segíteni. Igaz?