1/12

12

Pontosan másfél héttel később a szerv egy New Yorki sikátor mélyén virágzó nudi bárba csapott le az általa követett célszemélyre. Gomezre az előtti nap dél körül találtak rá egy belvárosi kukás konténerben. Tipikus leszámolás volt. Tudom… mert magam is ott voltam, az eset megtörténtekor. A cég emberei úgy gondolták talán kulcs emberük „ki filézésével” még nincs minden veszve. Egy próbát meg ér lecsapni a nudi bárra a megadott időpontban. Mikor aztán az akció kezdete előtt tíz perccel meglátták, hogy Hakeman belép az egyik testvér bandája, bár ajtaján, nem is kételkedtek tovább. A küldetés elindítva…

A férfi mindig is alacsony és cingár volt. Mióta a helyzete bizonytalan lett és ráadásul az egyik legbiztosabbnak vélt társa is elárulta. Arcát mindig eltakarta és kapusznis pulóverekbe járt. A haja sötét barna volt csupán az álláig ért, és csapzottan felkötés nélkül hordta. Az arcát mindig próbálta eltakarni vele. A belső emberek, akiket már hetekkel az előtt beépítettek a bár személyzetébe, azonnal megerősítették a férfi személyazonosságát. A csuklóján körbe volt egy jel, egy kígyó, ami a saját farkába harap. Elég közhelyes, de ez van.

Az akciót csak akkor indították, mikor a férfi leült az egyik asztalhoz és rendelt egy italt. A mögötte ülők közül hárman felemelkedett, és kilőtték az ajtóban álló két gorillát. Erre beszaladt, az épület hátuljából még négy biztonsági tag. Őket kintről az utca túloldalán álló épület egyik földszinti ablakából szedte le két mesterlövész. A bár emeletén állomásozó tulajt és még öt gorilláját egy az ablakon betörő csapat lőtte cafatokra. Mire a célszemély felállt már minden banda tag halott volt körülötte. Csupán az egyik korilla térdepelt még fel hírtelen kezében tartva egy géppisztolyt.

A bárba akkor egy szemüveges, magas srác lépett be, talpig fekete ruhában. Ő vezette az akciót, ball fülén egy füles volt, amivel talán épp Rigiddel tartotta a kapcsolatot. A haja rövid és barna volt. Az álla, mint gyerek korában is hegyes, fülei kicsit alig észre vehetően kiálltak. Miután levette napszemüvegét, szúrós tekintettel, körbe nézett. A hullák szanaszét hevertek a lábai előtt. A „dolgozó” nők kifutója tele volt pénzzel, egyikük épp akkor igazította vissza magára a ruhácskáját. A falakon és a földön is vér folyt. Igazi vágóhíd volt… tudom, mert ott voltam. Végül befejezve a nézelődést a kapusznis férfi elé lépett.

Csak néztek egymásra, a rossz világítás miatt még olyan közelről sem lehetett, tisztán kivenni a férfi arcát. A két alak feje felett csak egy vörös neonlámpa virított. Valószínűleg vagy egyáltalán nem találkoztak még egymással, vagy, ha mégis akkor nagyon régen. Minden esetre a fiú udvariasságát jelezve rezzenéstelen arccal bemutatkozott.

- Üdvözlöm… - mondta, engem egyébként Tomsonra emlékeztetett a stílusa. Úgy beszélt a vele szemben álló férfival, mint a mentorom a bankrablóval, évekkel az előtt. – a nevem Otto Hase. – válasz nem érkezett…

A bandatag, akkor afféle mártírhalált akart halni, mert lassan Hasere emelte a fegyverét. Azzal azonban nem számolt, hogy ez nem minden nőnek jön be. Az egyik úrinő a kifutóról ugyanis azonnal kiloccsantotta a fickó agyát. Ezt kihasználva a célszemély előkapta nagyra becsült fegyverét és a cső végét ugyan csak Hase fejének, szegezte. A fegyver és a célba vett fej csupán milliméterekre volt egymástól. Se, a férfi se Hase nem mutatott különösebb változást lelkiállapotában állomásozó érzelmeiről.

- Ugyan Mr. Hakeman, valóban le akar lőni? – a férfi még akkor se válaszolt. Hase végül a fegyverre tekintett szemeivel, majd magabiztosan elmosolyodott, és visszanézett a vékony alak arcába. – igazán ritka fegyver, New York utcáin nem igazán gyakori viselet a Colt Revolver. Ha jól nézem harminchatos kaliberű… Colt Paterson. Nagyon szép, de itt nem megy vele sokra! Adja meg magát és nem ölöm meg! – a sarokba szorított ember olykor sok butaságot, képes elkövetni. Emberünk mintha nem is hallotta volna az utasítást, meg húzta a kakast a pisztolyon és élesítette. Hase azt már nem vette olyan nyugalommal, mint ahogy azt vártam. Figyelve az arcát, tudtam, hogy reszket a férfitól maga előtt. – Hakeman azonnal fejezze be. – emelte meg idegesen a hangját. Talán a nyomorult kis életét féltette annyira. A támadójának végül meg esett rajta a szíve, és kedvesen elmosolyodva leeresztette a fegyvert.

- Ennyire félsz egy lánytól, Otto? – lehúzva fejemről a kapusznit, végre abba hagyhattam ezt a nevetséges szerepjátékot. A fiú megkövült a döbbenettől a többi társa pedig összezavarodva nézett rám. Innen-onnan hallottam miközben egymást kérdezték, a személyemről. Egyikük sem ismert fel, pedig mindegyik hallotta amint le bili fejűzöm a szakaszukat. Végül összeszorítva a két öklöm egymás mellett, fel emeltem Otto orra elé. – Vigyetek a vezéretekhez! – mondtam kárörömmel hangomban.

Mi után, Otto végre rájött ki is volnék, a központba telefonált az öreg Rigidnek. Elmondta neki az üzenetemet, Hakeman hollétét illetően, és azt is elmondta neki, hogy a férfi kiadásáról csak vele személyesen beszélek. Hallottam, ahogy a telefonban kikel magából, és üvöltözni kezd. Elvigyorodva néztem a fiú összezavarodott arcát. Végül mégiscsak bevittek a Szerv székházába.

Nagyjából félórát töltöttem egy szürke kihallgató terembe zárva. Senki nem volt benn velem. A kezemen bilincs volt és rendesen átkutattak. Már azon járt az eszem, hogy kérek egy telefont, és felhívom Alexet, hogy azonnal pattanjon kocsiba és ugorjon át értem New Yorkba. Nyugodtan és türelmesen viselkedtem. A zöld kapusznis pulcsit akkor már levettem magamról. A fekete toppom és a szűkített farmernadrágom nem tartozott a kedvenc ruhadarabjaim közé. A két számmal nagyobb bakancsról nem is beszélve. Azonban a hang felvevő csak abban a cipőben fért el a lábam mellett. Miközben egyedül voltam a teremben, leszedtem magamról a csukát és felraktam az asztalra. Még mindig új szaga volt a lábam szerencsére nem párlott bele. Zoknival a lábamon nyújtózkodva próbáltam kényelembe helyezni magam. Sejtettem hogy az öreg nem szol Tomsonéknak, ez bizonyára sértő lett volna számára. Azonban amint az öreg begurult az ajtón rájöttem, hogy tévedtem.

Kinyitották előtte az ajtót és Otto társaságában egy mobiltelefon beszélgetés közben az asztal mellett megállt.

- Igen, ő az… - mondta rám emelve megvető tekintetét. A telefont túloldalán még én is felismertem Tomson hangját. – épp őt nézem. – a férfi valami olyat mondott, hogy azonnal beszélni akar velem, de az öreg nemet mondott. – majd csak miután én már végeztem vele. – megint valamit mondott de azt már nem egészen értettem. Rigid csak bólogatott. – akkor majd várunk! – mondta és lekapcsolta a hívást.

- Hol van Hakeman? – állt meg mellettem fenyegetően Otto. Szép lassan lerakta óráját a csuklójáról, és kigombolva ingujját felgyűrte a könyökére. Elmosolyodva ránéztem aztán vissza az öregre.

- Én azt mondtam négy szem közt, akarok beszélni magával. – a férfi szúrós szemekkel meredte rám.

- Talán Otto nem elég szimpatikus? – szemei az én arcomat fürkészték.

- Többek között ez is egy érv a dolog mellett. – mosolyogva hátra dőltem a székemben. – én azonban nem vagyok valami érzékeny, ha magát nem zavarja, maradhat! – sejtető tekintetet váltottam az öreggel. Láttam rajta, hogy sejti valami vele kapcsolatos dologról szereztem tudomást. Ennek ellenére nem tett semmit. Csak kíváncsian várt. Én végül megvontam a vállam és felnéztem a fiúra mellettem. – Nyúlj bele a bakancsom ball párjába! – szólítottam fel. Otto a férfire nézett, aki bólintva engedély adott neki a cselekvésre. Egyik kezébe vette a csukát, a másikkal pedig belenyúlt. Arcán azonnal észre vehető volt a meglepetés. A mikrofon a bakancsom nyelve alá volt be ragasztva. Kitépte belőle aztán oda, nyújtotta a főnökének. Az öreg furcsállva a dolgot ferde szemmel köztem és a kis szerkezet között ingázott.

- Mi van ezen? – hangja komor volt és egyelőre higgadt. Még mindig mosolyogtam egy percre sem hagytam abba.

- Nem érdemes lelőnöm a poént! Ez a felvétel önmagáért beszél! – kárörvendően előre hajoltam az asztal fölé. – és azért mégis azt ajánlom, hogy küldje ki az ölebét előtte. – a férfi mindig is önfejű volt. Ez egy kicsit idegesített, ő pedig talán már csak ezért is élvezte természetét. Lenyomta az indítás gombot és vártunk.

A telefon kicsengett és Liv felveszi a telefont, majd sejtelmesen belekérdez…

Otto eleinte kíváncsian hallgatta, felettese hangját, majd a szalag végére megvilágosodva, aggódva összevont szemöldökkel fordul félig el az öregtől. Rigid önmarcangoló tekintettel ugyancsak a semmibe meredt. A felvételnek már régen vége volt ő mégsem kapcsolta ki a szerkezetet. Végül óvatosan az asztal közepére helyezve a mikrofont rám nézett.

- Mit akarsz?

- Tudni akarom, hogy hogyan találta meg magát! – mondtam, a legelőször eszembe ötlő kérdést.

- Nem ő talált meg. – támaszkodott az asztallapra.

- Valójában még sosem találkoztam velük! A házasságomon kívüli gyermekek voltak. – mondta eltöprengve, gondolatai közt. - Miután az anyjuk meghalt mikor Liv még csak négy éves volt, Tomson akaratomon, és tudtomon kívül, figyelemmel, kísérte a sorsukat. – meg döbbentem. „Tomson? Hogy kerül ő a képbe? Mért nem mondta egy szóval sem soha ezt:”

- Ezek szerint Rigid is tud róluk? – vágtam a szavába. A férfi elkerekedett szemmel nézett fel rám mintha legalább is istenkáromlást követtem volna el.

- Nem… Tomson lelkére kötöttem, hogy erről sosem adhat neki információt…

- De Tomson honnan tudta?

- Ő volt az én fő emberem. Mindent tudott rólam. A hogy azt is, hogy ez után a telefonbeszélgetés után, semmilyen kapcsolatot nem vagyok hajlandó vállalni azzal a két gyerekkel. – csak ekkor tudatosult bennem igazából, két nagyon fontos tény. Az egyik az volt, hogy ő biztosan nem tusolhatta el Liv gyilkosságát, a másik ennek a ténynek az oka volt. Az hogy nem is tudott lánya haláláról. Mielőtt én elmondtam volna neki, tudnom kellett, még valamit.

- Még csak annyit akarok tudni mért, hagyta el őt ilyen hírtelen?

- Nem válaszolok magának ez már nevetséges! – markolta meg széke kerekété és az ajtó felé fordult.

- Biztos azon is ilyen jól fog szórakozni, ha emiatt csúszik ki a kezéből Hakeman. Ez az utolsó kérdésem esküszöm, aztán elmondom, hol találja meg! – céltudatosan néztem felé, reménykedtem, hogy akkor egyszer jobb belátásra tudom bírni. Szerencsém volt.

- A feleségemet, és az ők anyjukat is azért vesztettem el, mert közel álltak hozzám. Márpedig, nem védhettem meg őket, úgy hogy ne keljen magyarázkodnom érte Rigidnek. Ha rájött volna, hogy félre léptem, és hogy szeretőm volt… nem tudtam volna a szemébe nézni.

- Így sem tud! – hoztam ítéletet felette. Haragos arccal fordult ismét felém és tudtam, hogy a válaszomra vár. – az Oklend és az ötvennégyes sarkán, van egy lakóház, a kínai étterem mellett. Harmadik emelet tízes lakás. – mondtam és elkeseredetten magam elé meredtem.

- Hogy került arra a környékre? – kérdezte még utoljára Otto.

- Mi után a bizalmába fogadott, rávettem, hogy a mai nap hagyja ki a nudi bárt, és inkább menjen el erre a címre, az egyik barátnőmhöz. Gondolom, nem kell mondanom, hogy a barátnőm prosti. – néztem végül a fiúra sokat mondó arckifejezéssel, végül kilépett az ajtón.

„az öreg nem is volt olyan szívtelen, mint ahogy hittem. Meg akarta védeni őket. Nem rossz ember csak magányos és félre értett, ahogy én is.”

- Figyelmeztetem, ha Lív erről tudomást szerez, maga nagyon meg foga bánni! – az öreg vészjósló hangja ragadott ki gondolataimból. Akkor már mellém gurult és dühös tekintettel figyelt engem. Hallgatnom kellett volna, talán jobban is tettem volna. Mégis úgy éreztem az öreg talán nem ok nélkül tartott a családját érő esetleges támadásoktól. Talán volt is egy konkrét személy, akire gyanakodott.

- Uram… - fordítottam ismét előre a fejemet, hogy ne keljen a szemébe néznem, amikor tudatosul benne a tény. A szavaim jelentése. Nehéz volt úgy közölnöm vele, hogy a hangom nem csuklott el. Ahogy kimondtam azt a bizonyos szót, magam előtt láttam az öregember arcát. Lélegzete akkor mintha elnehezedett volna, nagyokat nyelt a levegőből, de ez akkor már semmit nem segített. Csak ült ott mellettem, és nem szolt, egy rossz szót sem. Magában talán saját hibájának tartotta, hogy nem volt ott vele, és hogy most Elit is egyedül hagyta a világban. Mindannyiunk közül talán ő volt leginkább magára maradva.

- Hogyan? – szólalt meg végül keserves gyötrelemmel hangjában.

- A nyomozást végző rendőrök szerint öngyilkosság… - mondtam, aztán tovább folytattam. – de találtam néhány aggasztó nyomot, ami szerint tévednek. –erre a kijelentésemre még jobban elkenődött és csóválni kezdte a fejét. – és azt gondolom magának, van gyanúsítottja!

- Nem… - tudtam, hogy hazudik. – Téved! - nem akartam elfogadni a válaszát. Feldühödve az asztalra csapva rideg fenyegető hangon kezdtem beszélni hozzá.

- Ne hazudjon itt nekem! Nem azért jöttem át az egész országon, hogy maga most megpróbáljon beetetni. Tudom, hogy valaki direkt választotta, ki őt! Mikor Eli rátalált pontosan olyan testhelyzetben volt, mint Ed és Mithc! – a férfi erre megrökönyödve felnézett rám, láttam a felismerést a szemében. Pontosan tudta ki a gyilkos. Nem értettem mért nem kapta már el eddig. Most már azonban segítenie kell. – Mire vár még öreg? Arra hogy az, az ember még valakit megöljön? – néztem egyenesem a szemeibe, ellentmondást nem tűrően. El kell végre kapnunk azt a valakit…

- Ő nem ember! – sütötte le a szemeit, magába roskadva. – még csak nem is valaki… - szemi lassan elsötétültek, emlékeiben felidézte a személyt, akiről akkor nekem beszélt. – az egy emberi testet öltött szörnyeteg. Még sosem találkoztam, vagy hallottam, ilyen eldeformált lélekkel élő emberről.

- Maga, hogyan találkozott vele? – remegtem, az öreg minden egyes szaváért. Kincsek voltak számomra. Lehetővé tették, hogy megtudjam, mivel is van dolgom. Ha rájövök, mi hajtja előre a gyilkost, meg is tudom találni. A kérdésemre az öreg csak néhány másodperces csend után válaszolt.

- Épp a cég projekt alanyai között. Az utcáról hozták be, miután elkövetett hét rablást úgy hogy csak egy negyven éves biztonsági őr tanú vallomása volt ellene, felhasználható. – nézett fel rám szégyenkezve. – én személyesen mentem el érte a cellájába. Egy meggyötört és összezavarodott fiút láttam ott…

- Melyik fiú volt az… talán láttam és… – de a férfi csak meg csóválta a fejét.

- Nem láthatta! Maga épp az ő helyére került be. – eszembe jutott az, amit az ifjabbik Rigid is mondott. Az előttem az E jelet viselő alany megbolondult. Soha nem is kérdeztem mi lett vele. Eszembe se jutott, már évek óta. – az elmegyógyintézetből megszökött, akkor vesztettem nyomát. Valószínűleg, csak színlelte, a teljes agyi leamortizálódást. Ugyan is annak volt köszönhető, hogy nem figyeltették olyan szigorúan. Egyszerűen nem tartottak tőle, agressziótól mentes volt.

- Hogyan történt?

- Egyszerűen kisétált a kijáraton, egy ápoló szekrényéből vett utcai ruhában.

- Mi okozta nála az őrületet? – helyesbítettem ki az előző kérdésemet.

- Ugyan azokat a kutatásokat végeztettük el vele is, mint, amit magával. Nagyon jól haladt, és meg volt benne a tudásvágy. Élvezte, azt, hogy egyre több mindent lát át. Egyre gyorsabban és pontosabban tudta meghatározni a tetteseket, és azoknak a gyengepontjait. – aztán felnézett, mintha megbocsátást akart volna a fenti nagyfiútól, és felsóhajtva folytatta. – és akkor történt valami. Egy ügyet vizsgált ki. Egy halott lezárt ügyet. Egy Adam Vorryk nevű férfi brutálisan megölte volt feleségét, és élettársa lányát, majd a később kiérkezett élettársat is. – elkerekedett szemmel néztem rá. A lélegzetem is elállt. – Ha jól emlékszem ez épp a te családod volt. – nézett rám részvétellő tekintettel.

- Igen… - nyögtem.

- Felzaklatta a dolog, habár fogalmam sincs mért.

- Nem tudja mi volt a neve?

- Csak a kereszt nevét tudta biztosan, legalább is csak azt mondta el, és mi sem tudtunk meg róla semmi többet…

- Mondja már. – keltem ki magamból hirtelen.

- Ted… - hangzott a válasz. Fülemben ide-oda vízhangzott.

Egy kényelmes szobában töltöttem a fél délutánomat, együtt a gondolataimmal. Egyszerűen nem hagyott nyugton az érzés, hogy talán épp arról a Tedről van szó, akit én az árvaházból ismerek. Már megint irracionálisan kicsinek kezdett tűnni az engem körülölelő világ. Ez és még sok más kérdés, ami a mai napon választ kapott, még több megválaszolni valót hagyott hátra. A sok gondolkodásba belefájdult a fejem, egy idő után pedig bele is fáradtam az egészbe. Minden, amit kiderített értelmetlen fikciónak tűnt. Az álom végül elnyomott.

Csupán pár percnek tűnt az a pár óra, amíg az agyamat kikapcsolva tudhattam. Olyan jó volt abban a zsibbasztó sötétségben lebegni, ha csak percekre is gondolatok és kérdések nélkül. Mintha az egész világ megállt volna. Velem együtt aludt, és várt az egész nyomorult rejtélyekkel teli világ. Annyira akartam, hogy ne múljon el olyan gyorsan. Ott és akkor bármit meg tettem volna, hogy ne múljon el. Csak még néhány percig hagy… - csak még egy percet adj. – ezt már hangosan mondta, de nem tudtam kinek.

- Susan Sumers!- hallottam a hangot, de nem akartam tudomásul venni. – Kelj fel. – akaratos és idegesítő érzet volt. - tudom, hogy hallasz. – végül felpattant a szemem. „Atya ég” hallottam magamban. Charlos volt az. Annyira jó volt látni arcán az atyai szigort. – Nagy bajban vagy! – mondta komoly arccal. Mondani akartam valamit, de nem tudtam megmozdulni. Az agyam még mindig kellemesen zsibbadt volt. Magamban gyönyörködve néztem a férfi arcát. Boldog voltam, hogy ismét hallhatom a hangját.

- Charlos. De jó hogy te jöttél… - ültem fel, hogy megöleljem, de most tényleg haragudott rám, és makacs arckifejezéssel átült az ágyamról a mellette álló székre.

- Ennyivel nem fogod, megúszni. – mondta komolyan. Rigid az elmúlt két hétben felkutattatta érted az egész nyugati partot. Miután észre vettük hogy nem voltál a gépen, azt hitte elkapott az, az alak és hogy már nem élsz! – szemeiben kiült a félem. Ő róla tényleg tudtam, hogy szeret.

- Nem értettétek volna… - mondtam halkan és álmosan. – megakadályoztátok volna, hogy az öreg elé lépjek! Vagy legalábbis Tomson biztosan meg akadályozta volna… - Charlos értetlenül megcsóválta a fejét.

- Miről beszélsz? – vonta össze szemöldökét. Észre vettem hogy beszéd közben a hajamat figyelte. Amikor legutoljára látott a hátam közepéig ért le. Most meg már nem ért a vállamig sem.

- Tomson sok mindent eltitkol… még előled is.

- Ha ez valóban így van, akkor arra meg van az oka. – szögezte le, ellentmondást nem tűrő hangon. – Minden esetre, nem ő, hanem Rigid őrjöngött az irodájában miattad, mint egy sakál.

- Ez csak azért van, mert nem érek neki annyit, mint Rigidnek. – húztam fel térdeimet a mellkasom elé, és átkaroltam a kezeimmel.

- Ezt meg mégis, hogy érted? – a harag helyét az értetlenség váltotta fel.

- Nem mondta el mi volt mikor vissza akart vinni a Céghez? – Charlos csak meg csóválta a fejét. Visszanéztem a térdeimre és elmondtam neki.

- Ugyan már! – mondta a végén a férfi.

- Nem ugyan már…

- Susan ő segített neked a legtöbbet! Nem emlékszel? – oktatott ki, valahol igaza volt, de minden éremnek két oldala van. Minden nézőpont kérdése. Ha egy ember szétveri egy másik fejét egy kalapáccsal, mert az lefeküdt a nejével, börtönbe dugják és eldobják a kulcsot. Megbüntetjük, mert az ösztönei felülkerekedtek értelmén és embert ölt. Az ilyen esetekben általában mindig a felszín alatt marad hogy, minden szerető férfi ezt tenné a helyében. Az ilyen és ehhez hasonló múlttal rendelkező embereket, mindig csak a sorstársai értik meg. Így nem is vártam el Charlostól, hogy a pártomat fogja.

- Túl sok dolgot hallgat el előlem… -mondtam végül.

- Na igen te ezt sosem szeretted! – jegyezte meg félre húzott szájjal a férfi.

- Nem akartam, hogy aggódjatok, de hajtott a vérem. – Charlos végre elmosolyodott. Bár még mindig haragos volt a tekintete, de közel sem annyira, mint akkor mikor felébredtem.

- Pont, mint egy kubai… akár tényleg lehetnél a húgom. – végre átült az ágyamra és átölelhettem és ő is átölelt hosszú kezeivel. Megsimítva a fejem egyszer csak el kezdte erősen húzni a hajam. Elég idegesítő volt az ötödik alkalom után. Mivel nem akartam rajta felhúzni magam csak csendes megjegyzést tettem.

- Charlos. Ez nem paróka.

- Ja jó, bocs. – mondta, és mintha misem történt volna vissza tette hátamra a kezét.