1/9

09

Az nap reggel Alexet riasztottam, hogy vigyen be a suliba. Meglepetten nézte amint kiballagok a házam ajtaján. Mivel még volt egy kis időnk, elmentünk nasiért a közeli bevásárló központba. Alex esküdött, hogy a pékségül a város egyik legjobbika.

Ahogy egy még meleg kalácsot a kezembe nyomott, egyből hinni kezdtem neki. Majszolva indultunk vissza a kocsihoz.

Egy üzlet üveg ajtaján benézve egy, rémes reklámot pillantottam meg, amint egy nő épp felnőtt játékszereket ajánlott, illetve különleges óvszereket. Afféle top-shop-ban.

- Nem adnám ehhez az arcomat. - mondtam végül. A fiú is oda nézett és meg vonta a vállát.

- Ő Mrs. Hellin… - majdnem kiköptem az ételt a számból, aztán megint a tv-re néztem és már futottam is Alex után.

Ahogy beléptem a suliba, elhatároztam, hogy azon a napon végre nyomozásba kezdek. Úgy döntöttem, először összebarátkozok azzal a négyes csapattal, akik tegnap ültek mögöttem. A tantermemet, meg találva be is libbentem az ajtaján. Meg lepve vettem észre, hogy szinte mindenki kivétel nélkül épp az előbb említett baráti kört nézi. Valaki nevetett, többen meg csak figyelt, amint egy ismerősen ellenséges hang ócsárolja őket.

- Na mi van? – kérdezte egy fiúosztálytárs a dagit. – nem mondasz semmit? – a srác talán a focicsapat egyik buldózere lehetett. Legalább két fejjel nagyobb volt nálam, és még a daginál is jóval nagyobb darab volt. A kritizált, fiú csak meghúzva magát, és lesütötte a szemét.

- Jaj, csak azt ne… - hallottam ismét azt a lányt. – ha kinyitja a száját itt mindenki halott lesz egy percen belül. – és már megint az a nevetés. Ez előtt sem tudtam elviselni Trecy visító ricsajozását. Egyszerűen fel állt a szőr a hátamon tőle. Oda léptem a tanári asztalhoz és egy cetlire csak négy szót írtam.

Ahogy körbe néztem a teremben, felháborodva láttam, hogy senki nem állítja le a két randalínozót. Fel nem foghattam mért nincsen annyi eszük, hogy közösen lenyomják azt a két kis szerencsétlent. Végül megelégeltem a dolgot, és elindultam a hozzám közelebb vihorászó lány felé.

- Hé Tia… az anyukád, még mindig bejárónő? – nevette. – Csak, mert jöhetne és kipucolhatná a WC-nket, valami miatt ugyan is, mintha eldugult volna!

- A WC dugulást nem takarítónők szokták elhárítani te liba! – jegyeztem meg az egyszerű tényt. Trecy erre elhallgatott és felém fordult.

- Te meg… hé, várjunk csak! – ismert fel végre. – Sumers. Hát mégis visszatoltad a képed?

- Én is örülök, hogy megint a te izzadság szagodat érzem majd a levegőben, tanórák alatt. – mondtam mosolyogva. Egy fél fejjel lettem magasabb nála az elmúlt évek alatt. Az ő haja szőke volt és az orrát undok kis szeplők borították.

- Te meg mit szórakozol a barátnőmmel? – lépett oda a nagyfiú.

- Na lám… barátnő? – néztem le a szúrós szemű lány arcára. – igaz is össze illetek.

- Ezt meg hogy érted? – Trecy szemei csak úgy szikráztak, rám.

- Hát tudjátok, a nagy bádog ember, meg a madárijesztő. – vigyorodtam el gúnyosan. – szerintem találó! - Az osztályban akkor már többen is összenevettek, persze csak halkan, nehogy a domináns pár fülébe jussanak az árulkodó hangok.

- Azt hittem csak valami rossz vicc, hogy visszajöttél! – mondta gyilkos tekintettel a lány.

- Mégis kinek lenne ilyen rossz humorérzéke? – kérdeztem halkan, és hűvösen.

- Ha már itt tartunk, szereted a természetet? – kérdezte keménykedve a fiú. Gondolom el akarta, érni, hogy észre vegyék a jelenlétét. Egy helyben topogva vállát kifeszítve várta előre vigyorogva a válaszomat.

- A régi kapcsolatunk örömére szeretnélek meg kérni téged Trec, hogy hagyd békén őket. – a lány dühösen nézett rám, vissza, de azt gondolom, valahol mélyen magában tudta, hogy már a kezdet kezdetén is csak Liv kérésére, nem készítettem ki, teljesen. Carol elmondta nekem egyik beszélgetésünk során, hogy a lány nem egyszer járt miattam pszichológusnál az elmúlt években. A mi még ennél is jobban meg döbbentett, az volt, hogy még csak nem is sejtettem, hogy ekkora nyomot hagytam benne.

- Mért véded őket? Nem is tudod kik ők… - mondta hangosan. Szája széle remegni kezdett a haragtól és a traumától, amit a felbukkanásom okozott benne. Úgy tudnám értékelni a viselkedését, mint egy területét védő vadkutyáét, mikor az általa őrzött területre, visszatér egy másik dominánsabb egyed a falkából.

-Ez tény. Nem tudom kik ők. Nem tudok róluk semmit, - válaszoltam neki még mindig fenyegetően nyugodt és csendes hangon. - de rólad, pontosan tudom, ki vagy, és ennyi nekem elég!

- Hé én kérdeztem tőled valamit az előbb! – az a nagy barom még mindig ott rontotta a levegőt Trecy háta mögött. A lány és az ő testbeszédéből rá is jöttem milyen fából, faragták a kölyköt. Egyre feszengett a miatt, hogy nem voltam hajlandó még válaszra sem méltatni. – Azt kérdeztem…- fel emeltem rá a tekintetem és megszólítottam.

- Rohadtul nem érdekel, mit mondasz nekem! – mondtam jeges tekintettel. – Nem hozzád szóltam, és egyáltalán nem vagyok kíváncsi az idétlen és nevetséges erőfitogtatásodra, amivel a gyér intelligenciád, próbálod, kompenzálni. Most pedig leülsz, és csendben maradsz ameddig nem, kérdeznek! – a fiú kék szemei döbbeneten meredtek, vissza rám, akárcsak az összes szempár a teremben. Végül mikor látta, hogy Trecy nem ellenkezik a parancsom követése ellen, csendben helyet foglalt az egyik közeli padban. Szemeim akkor az előttem álló merev lány arcára néztek.

- Nem akarok, megint ugyan úgy szenvedni miattad. – mondta végül. Nyert ügyem volt. Én sem láttam semmi értelmét a múltbéli csaták kiújításának. Elmosolyodva oda adtam neki egy kis papírt, és ellibbentem mellette.

Ekkor a terembe lépett az irodalom tanár, és az óra elkezdődött. Mikor Trecy is leült szétbontotta az összehajtott cetlit és elolvasta. Szinte azonnal sápadtan felém fordult, én akkor már csak intettem neki egyet, hogy valóban igaz, amit az üzentben olvasott. „ismerem, az anyukád foglalkozását.”

Az óra végül elmúlt, és én gépiesen elindultam a következő óra színhelyére, útba ejtve az iskolai szekrényemet. A testnevelési felszerelésemet átpakoltam a táskámba, majd becsukva az ajtaját léptem egyet hírtelen hátra. Már hallottam is a felszisszenést. Lábam sarka egy másik lábra tévedt. Vállam pedig egy másik diák mellkasába ütközött. Gyorsan meg fordultam, s csak akkor vettem észre a nagy szemüveges figurát és három társát. A fiú elejtette a könyveit, amit addig kezeiben tartott. Mégis olyan arccal nézett rám, mintha ő akart volna bocsánatot kérni tőlem, amiért az utamba keveredett. Merev arccal néztem fel rá, majd mikor láttam, hogy talán óvatosságból nem akar könyvei után nyúlni, meg tettem én helyette. Leguggoltam és elkezdtem összerendezni az öt vastag kötetet. Persze szinte azonnal ő is csatlakozott, így már csak kettőt tudtam végül felegyenesedve, átnyújtani neki.

- Nem figyeltem, a hátam mögé. – mondtam végül kifejezéstelen arccal. Se kedves, se durva nem akartam lenni velük. Persze az illemet, muszáj volt alkalmaznom. – remélem nincs harag!

- Nem dehogy! – mondta gyorsan, közvetlen mosolyt erőltetve arcára. Mintha tartotta volna tőlem…

- Valami bajod van? – úgy döntöttem, nem leszek velük gyorsan olyan barátságos. Szememet furcsállóan összehúztam, mintha látnék valami kivetni valót a társaságon. Ezzel sikerült végül gyorsabb információ cserére rábírnom őket.

- Nem, mi nekünk nincs veled, semmi bajunk… - csóválta meg fejét a fiú. – csak meg akartuk köszönni…

- Nem a köszönetetekért tettem, vagy a hálátokért. – vágtam közbe hűvösen. – csak épp nem kedvelem azokat, akik meg játsszák magukat.

- Te Liv barátnője voltál, még régebben nem? – kérdezett rá végül a dagi.

- Láttalak, benneteket a temetésén… - közöltem velük hűvösen, válaszként, és elindultam a testnevelés terem felé. Ők is árnyékként követtek. – mért kérdezitek?

- Mi is Liv barátai voltunk, persze már csak az után, hogy te elmentél…

- Az én nevem… - kezdte volna a lány, de én megkönnyítettem a dolgát.

- Tia, a nagy nyakigláb szemüveges Nelson, a stréber kinézetű Oliver, és a dagi Bill. – hadartam el miközben befordultam az egyik sarkon.

- Tudod a nevünket? – Döbbent meg a dagi.

- Egy bankrablót is megállított, puszta logikával. Ez bizonyára semmi volt neki. – meg lepődtem a pedálozó kölyök kijelentésén. Hírtelen meg álltam és feléjük fordultam.

- Erről meg honnan tudsz? – néztem rá gyanakvóan.

- Liv rengeteget mesélt rólad! – lépett elém a colos. – szinte úgy ismerünk téged, mintha mi is veled töltöttük volna a gyermekkorunkat.

- Talán akartok tőlem valamit? – kérdeztem rá végül mellébeszélést nem tűrő hangon.

- Abból, amit Liv mondott, te nem vagy olyan, mint amilyennek néha látszol. – kezdte a szöveget a stréber… mármint Oliver. – mi az első ránézésből ítéltünk, mikor évekkel ez előtt megismerhettünk volna. Ezt a hibát másodjára nem szeretnénk el követni.

- Ha gondolod… - fejezte végül be a szöveget a lány. – barátok lehetnénk! – összevont szemöldökkel végül kifújtam a levegőt, és elnézően végig néztem rajtuk. A tervem bevált, nem nekem kellett oda mennem hozzájuk, ők kerestek meg engem.

- Ha gondolom… - mondtam végül.

A napom következő részét, velük töltöttem. Mindenfélét kérdeztem tőlük Liv utolsó napjairól. A szünetekben végig a szokásairól, társaságáról, és Will apjáról kérdeztem. Sok mindent meg tudtam.

Liv valóban találkozgatott valakivel, de annak személyazonosságát titokban tartotta. Nem tudtam, azért tett-e így mert bennük nem bízott volna, de akkor az azt jelentette volna, hogy Elit sem tartotta már megbízhatónak. Barátainak mindig azt mondta nem állt készen apává válni. Bárki volt is az apa azt biztosra vettem, hogy Liv valóban szerette. Képes volt még a bátyja bizalmánál is előrébb helyezni az illető nevének tisztán tartását. Azonban ez sajnos a jelek szerit nem volt kölcsönös. Az apa még a gyereket sem látogatja…

Emellett gyakran dohányzott az elmúlt időszakban, Tia szerint ez az őt ért stressz hatása volt, meg hogy, a fiú miatt bánkódott, és nem mondhatta el senkinek sem a teljes igazságot. A legjobb baráti voltak mégis csak ennyit tudtak mondai nekem. Minden más, amit elmondtak haszontalan volt, vagy már én is tudtam róla Carol és Eli jóvoltából.

Ilyenek például azok az adatok, hogy Bill is eleinte szeretett volna járni Livvel. Vagy, hogy Tia hajtott egy időben Elira. Arról, hogy Livnek volt más párkapcsolata nem is beszélve. Mikor úgy éreztem ezt a témát eléggé, kiveséztem velük. Az iskolatársaimról kezdtem érdeklődni. Szinte mindenki név szerint ismertek az iskolában. Persze minden féle háttér információt is hallgathattam az összes személyről, aki elment mellettünk a folyosón.

Végül az utolsó óránk vége előtt Bill felvetette, hogy esetleg a rádiónál kérdezzem meg a megbízott diákot. Csak akkor jutott eszembe, hogy Eli is mondta, hogy Liv rádiózott az utóbbi időben. A barátai szerint szinte minden idejét a stúdióban töltötte az utóbbi időben. Megfogadtam a tanácsát, és egy kedves mosollyal jutalmaztam használható ötletéért.

A szürke folyosón csengetés után, már nem sok diák császkált, és azok is a kijárat felé baktattak. A lehető leghamarabb elhagyta mindenki az épületet, végül is péntek volt, és mindenki a hétvégére akart mihamarabb felkészülni. Nekem azonban még volt egy kis dolgom.

A földszinti folyosóra befordulva egy üveg ablakos szobát pillantottam meg. Már csak ketten voltak benne. Egy alacsony dundi lány, hosszú haját hátra össze fogva, épp egy nagy fülest vett le a fejéről. A szobát belülről kettéválasztották egy újabb üvegfallal. Ahogy beléptem a stúdióba egy hosszúkás előteret pillantottam meg. Az ablakokon a reluxa akkor már le volt engedve, jelezve, hogy közeledik a záróra. A nagy keverőpult ott húzódott a másik hangszigetelt terem fala mentén. A lány már szinte mindegyik folyamatot irányító panelt lekapcsolta, majd vállára kapta táskáját, és végre felém fordult. Meg lepetten meg állt előttem és kedvesen megszólított.

- Esetleg, keresel valamit? – segítő készen várta a válaszomat.

- Én csak szeretnék megtudni valamit Livről, azt mondták sokat volt itt. – a lány bólogatott, majd a szép lassan elslisszolt mellettem.

- Én személy szerint nem sokat dolgoztam vele, csak mikor be kellett valakinek ugrania, helyette ide. Kérdezd meg Machet. – mutatott a lehúzott reluxa fal mögé. – mindjárt, jön, csak befejezi az adást. Oh és ha gondolod, nézz körül… de ne nyúlj semmihez. – mondta mosolyogva kilépve az ajtón és már ment is a kijárat felé.

Alighogy befordult a folyosón kinyílt egy ajtó a stúdió falában. A fiú felé fordultam és ugyan azt a meglepett arcot láttam, amit nemrég a buliban is. Meglepte, hogy ott lát a rádió stúdiójában.

- Szia. – mosolyodott el aztán, és közelebb lépve megpuszilta az arcom. Nem tettem semmit, most nem ez volt a lényeg. Hátrébb léptem és belekezdtem a mondókámba.

- Livről szeretnék beszélni. – mondtam segélykérő lágy arccal, szemeimet rebegtetve. A fiú szinte azonnal vörösödni kezdett, úgyhogy a szemrebegtetést kicsit visszafogtam.

- Mit szeretnél, tudni? – kérdezte készségesen.

- Nekem azt mondták, sokat volt a rádióban, - kezdtem. – mostanában az öngyilkosság előtt nem láttál változást a viselkedésében? – a fiú megcsóválva fejét elgondolkodott.

- Ha volt is nekem nem sokat mutatott belőle. Csak pár nappal az előző tanév vége előtt láttam őt furcsának se, az előtt se, az óta soha…

- Furcsának? – vontam össze szemöldököm.

- Hát csak, volt egy telefonhívás. – magyarázta miközben ő is pakolni kezdett a kis helység szekrény fiókjában. – Tudod ő kezelte a telefonokat, és ő kapcsolta be nekem a műsorba, szerdánként ugyanis élőműsort sugárzunk…

- Igen értem. – bólogattam.

- Miközben én beszéltem egy hallgatónkkal, hírtelen csak annyit vettem észre, hogy Liv nem reagál a jelemre, hogy beindíthatja a következő számot. Felnéztem, és csak azt láttam, hogy feláll és lehajítja a fülhallgatót a fejéről és kiszalad a teremből.

- Nem is mentél utána? – kérdeztem elgondolkodva.

- De, persze utána mentem. Beállítottam vagy három számot a gépen lejátszásra és aztán elindultam, de nem kellet sokáig keresnem. A kinti folyosón találtam rá, elég zaklatott állapotban volt.

- Elmondta mi történ…

- Mikor rá kérdeztem közölte velem, hogy ne üssem bele az orromat! – mondta végül. Nem értettem, a dolgot. Ha valóban igaza van Machnek akkor ez az eset már majdnem fél éve történt. Éreztem, hogy nem fog sokat segíteni az ügyben, már ha egyáltalán bele tartozik. Végül csalódottan léptem ki a szoba ajtaján. Épp Machez akartam fordulni, hogy megköszönjem az idejét és elbúcsúzzak tőle, mire elmosolyodva közölte velem, hogy hazavisz.

- Igazán nem fontos… - próbáltam lerázni. – Alex majd…

- Alex már haza ment! – mondta nyugodtan, és megfogva a kezemet elindult velem a kijárat felé. – amúgy is régen jártam már arra felé.

Kilépve az iskola parkolója felé vettük az irányt, Machnek egy Honda fedett tetejű telepjárója volt. Fekete!

Kinyitotta előttem az anyós ülésre nyíló ajtót és aztán ő maga is helyet foglalt. A bulin nem figyeltem meg tüzetesebben. Jóval nagyobb, volt nálam, és ami azt illeti erőnlétét meg sem közelítettem. Kissé aggódtam is. Annak alapján, amit Carol elmondott róla elég rámenősnek és szenvedélyesnek képzeltem el. Hisz ez a mai nők vágya, és ő elég jól kiismeri magát a nőkben.

Végül beindította a kocsit, a motor felzúgva jelezte hogy kész az indulásra. Valahogy nem akartam egyedül maradni vele. Ahogy haladtunk az úton végig beszélt hozzám. Magyarán a csajozó dumáit sorakoztatta fel ellenem. Egy ideig tetszett is a dolog. Egy kereszteződésbe érve megálltunk a pirosnál. Ahogy körül néztünk megpillantottam egy fiút az útszélén amint stoppolt. Szerencsére hamar eszembe jutott, hogy honnan volt ismerős az arca. Kihasználva az alkalmat felhívtam rá Mach figyelmét is.

- Nahát, nézd azt a fiút… - mutattam felé. – nem az osztálytársad? – kérdeztem mélyen ülő utalással hangomban.

- Az Ed… - döbbent meg a fiú, mire én…

- Akkor vegyük fel! – tanácsoltam. Látszott a fiú arcán, hogy most nem igazán örült a barátján való segítségnyújtásnak, de azért az útpadka felé húzta a kormányt.

Lehúzva a felőlem eső kormányt megszólította az osztálytársát.

- Hé Ed! – a fiú azonnal oda kapta a fejét és boldogan lépett a kocsihoz. Belesve az ablakon meglepve figyelt fel rám. – Elvigyünk? – folytatta Mach. A srác elvigyorodva bólintott és be is ugrott a hátsó ülésre. Mach végül kissé morcosan visszavezette a kocsiját a forgalomba.

- Kösz hogy felvettetek!- mondta vidáman a fiú. – főleg meg, hogy randi közben…

- Áh. Nem mi csak, barátok vagyunk… - szögeztem le, mintha nem tudtam volna mi járt az egész út alatt Mach fejében.

- Ja. – nézett el bizonytalanodva a sofőrülésben ülő fiúra. – egyébként az én nevem Edizon Gerjén.

- Gerjén? Ez elég szokatlan család, né erre felé. – jegyeztem meg, csak hogy elverjem az időt.

- Ez igaz! A családom egy volt az európai német bevándorlók közül. – mondta mosolyogva.

Végre befordultunk az utcámba. Már csak pár háztömb, már csak néhány méter… végre megjöttünk!

- köszönöm, hogy elhoztál. – mondtam mikor kiszálltam a kocsiból.

- Szívesen máskor is. – mondta erőltetett mosollyal a fiú és már kanyarodott is vissza a belváros felé. Rájöttem, hogy még az „úgy is, régen jártam arra” szöveg is csak kamu volt. Kárörvendő mosollyal az arcomon, bementem a házba.

Az esti meleg teámat egy jó forró fürdő követte. A dossziékat oda is magammal vittem. A vaníliás fürdő általában segíteni szokott a gondolkodásomban.

Akkor sem vallott kudarcot. Ahogy átfutottam a jegyzeteim sorait és felidéztem a mai nap minden egyes információját, gyorsan rájöttem valamire. Hiába az egyforma testhelyzet, azon kívül semmi adat vagy körülmény nem egyezik a három eset között. Edet egy nyilvános WC-ben találták meg. Nála szívelégtelenséget állapítottak meg. Mithc egy családjával töltött kerti partiról került be a korházra. Gomba levest evett, azonban erdei csiperke helyett egy mérgező növényt főztek bele a megrendelt levesébe. Az orvosai estére bent tartották, megfigyelésre. Az éjszakai nővére a földön fekve talált rá, holtan. A halál oka allergiás roham volt. Livre Eli talált rá, épp a házuk előtti pázsiton.

Egyszerűen nem értettem. Annyira másak voltak a körülmények. Mindet közterületen követték el. Szinte mások szeme előtt. Ráadásul annyira hírtelenül történt… a két előző esetről csak az egyező újlenyomat alapján gondolták, hogy idegen kezűség van benne. Azóta sem kaptam semmi új hírt a nyomozással kapcsolatban. Aztán megcsörrent a telefon.

Kinyúltam érte a habok alól és kihangosítottam.

- Hé Susi… - egyből visszatért belém az életkedv, ahogy meghallottam Charlos hangját a telefonban.

- Már vártam hogy hívj épp most gondoltam rád…

- Ejnye kicsi még elpirulok.

- Ó hallgass már! – nevettem el magam.

- Te mondod, hogy állandóan rám, gondolsz… de ha már itt tartunk, mi van rajtad, most hogy rám gondolták. – végig nézve magamon komiszan elmosolyodtam.

- Épp csak egy kevés fürdő hab válasz el a teljes meztelenségtől. – a vonalban néma csend… épp ahogy gondoltam. Aztán hírtelen ki tőrt.

- Ez most nem komoly ugye?- hangján hallani lehetett, hogy valóban meg döbbent.

- De, mért? – kérdeztem naiv hangon.

- Aj, Susan! Áh. – vergődött magában. – most elképzeltem és, kirázott a hideg. Ilyet ne mondj még egyszer!

- Te kérdezted. – vigyorogtam a szenvedésén.

- Ez most olyan nekem mintha a nem létező húgomat kilestem volna fürdőzés közben. Fúj! – ekkor már nevettem rajta. – te most meztelenül telefonálsz? Nem szégyelled magad?

- Túlzásba viszed, nem is látsz…

- Én tudod vizuális típus, vagyok! Ezen túl, ha meglátom a neved a kijelzőn, meg fog jelenni előttem a meztelen képed!

-Jól van Charlos, akkor most kiszállok a kádból. – pacskoltam meg a víz felszínét.

- Áj! Na jó akkor majd holnap hívlak, szia! – mondta és már le is rakta a telefont. Mindig igazi bohóc volt, ha én és a meztelenség kerültünk szóba, sokat ugrattuk ezzel Rigiddel és… Tomson… már olyan rég nem hallottam róla! Sőt még csak nem is láttam őt. Azt hittem rosszabbul fogom bírni, hogy nincs a közelemben. Örülök, hogy nem így lett.