1/8

08

Iskolás korszakom első napját, egyből rosszul kezdtem. Az órám nem keltett időben ráadásul a fejem is fájt. Tudtam, hogy a mai napot totál mogorván fogom tölteni. Végül Carol vajas palacsintája valamicskét enyhített, negatív hangulatomon. Eli a munkába menet elvitt bennünket a suliba, majd kirakva minket tovább hajtott.

Carolt azonnal megrohanták a különféle ismerősei, és a tanárok, akikkel összefutottunk üdvözölték az újtanév alkalmából. Ez engem csak még jobban elkedvetlenített. Bizonyára ezt ő is észre vette, mert szinte azonnal, biztatóan megfogta a kezem és mosolyogva bevezetett az épületbe.

- Az igazgatói iroda a második emeleti folyosó végén van. Csak kopogtass be, és ha hallod, hogy szolnak menj be. – indított el a lépcsőkön felfelé. – nekem az első órám a harmadikon lesz. Ha sietsz te is időben, beérsz óra kezdésre.

Követtem az utasításait. A folyosó végén álló üveg ablakos faajtó előtt megállva kopogattam, és vártam, hogy valaki szóljon. Miután a harmadik kopogtatásom is szó nélkül maradt, fancsali arcot vágva végig néztem a folyosón. Az órák akkor már három perce elkezdődtek. Az elnéptelenedett épületrész elég lehangolónak tetszett hírtelen. Végül siető léptek kopogása ütötte meg a fülemet, a hátam mögül. Meg fordulva egy nálam párcentivel magasabb, barnahajú, fickót láttam közeledni szélsebesen.

- Az igazgatóra vár? – nézett rám miközben arrébb állva az ajtótól teret engedtem neki a zár kinyitásához.

- Igen. – válaszoltam röviden.

- Jó, akkor mindjárt beengedem. – mondta. A kezeiben rengeteg dossziét tartott, alig bírta a kulcsaival kinyitna az ajtót. Végül én segítettem neki. Hátrébb toltam, természetesen segítőkész gesztussal, és kinyitottam előtte az ajtót. – Nagyon kedves. – bólintott a fejével. Belépve előttem az ajtón, megkönnyebbülten dobta le akta hegyeit a barna irodaasztalára. Aztán felém fordult és kinyújtotta a kezét.

- David Ducsay. Az iskola igazgatója. – megdöbbenve meredtem vissza rá. Mikor utoljára jártam itt még egy Sara Monro nevű, undokszemű, összement, vénasszony volt az igazgató. Erre ott állt előttem egy habókos, vigyori, csávó. Amikor meg láttam azt gondoltam, hogy csak valami ugribugri új professzor.

- Susan Sumers. Új vagyok itt.

- Igen már vártam…

- Na igen… - jegyeztem meg csendesen.

- Láttam magát Liv Werto temetésén. – váltott hírtelen témát. Meglepve néztem fel rá, és úgy tűnt ezt nem így tervezte. – Mármint, részvétem, úgy hallottam maguk közeli barátok voltak.

- Igen, köszönöm. – bólintottam végül.

- Akkor, induljunk is az órájára, rendben? – mosolyodott el ismét az igazgató. Zöld szemei barátságosan csillogtak rám. Rendes tagnak tűnt. Én csak bólintottam.

Az osztályom, mint később kiderült termet cserélt egy másikkal. A kommunikáció tanár nagyot nézet mikor az igazgató hírtelen betoppant az órájára. Felállt a székéről és nagy szemeket vetett rám. Amint az igazgató is belépett a terembe az osztály felállt és elcsendesedett. Meg lepett a hírtelen fegyelmezettségük. Emlékeim szerint Mrs. Monro előtt sosem tisztelegtünk így. Minden bizonnyal ennek az „új” dilinek van valami megfélemlítő kisugárzása, ami az én figyelmemet elkerülte.

Miközben a tanárral beszélt átfutva tekintetemmel az osztályt feltűnt, hogy az egyikük csápol. Mikor felé néztem egyből felismertem. Mach O'connor integetett felém, széles vigyorral. A körülötte állók is felfigyeltek karja lengedezésére, és tekintetét követve egyre többen néztek felém. Igyekeztem elkerülni a nagyobb feltűnést így visszaintettem neki, és elléptem az ajtóból, a folyosó belseje felé.

Végül ismét elindultunk, immár az eredeti osztályom felé. A történelem órára. Felmentünk ismét a másodikra és benyitottunk egy terembe, ami előtt már akkor is elmentünk, mikor először rugaszkodtunk neki a keresésnek.

Dr. Alan Cameron épp az asztalnak támaszkodott mikor betoppantunk és kérdez-feleleket játszott az osztállyal. Még régebbről ismertem őt, már akkor is itt tanított mikor én először léptem be ennek az iskolának a kapuján.

- Professzor. – lépett be a terembe Ducsay. Az osztály akkor sem maradt ülve, de az igazgató intett nekik, hogy leülhetnek.

- Minek köszönhetem a váratlan ellenőrzését? – lépett felé az idősebb és mogorvább tanár. Éreztem rajta a feszültséget.

- Ó már megint viccel, Prof… -látszott az igazgatón, hogy valóban csak viccet látott a férfi megjegyzésében, ugyan akkor az is látszott, hogy az, nem annak szánta. – Csak bekísértem ezt a lányt az osztályába. – akkor az osztály felé fordult. – nos ő itt iskolánk egyik új tanulója Susan Sumers. Eddig ideiglenesen egy másik iskolába járt New York-ban. Mellesleg Livnek egy jó barátja volt. - Erre a kijelentésre az osztály hátsó részében ülő társaság felkapta a fejét. Egyik sem volt ismerős, pedig elvileg a volt osztályom előtt álltam. Mégis vadidegenek néztek rám vissza. Habár én is változtam. A pánk és rokker ruháimat és szokatlan viseletemet hátrahagytam, végleg! Akkor is egy hosszú szárú fekete lapos csizma, egy fekete vászon szokna és egy sötét bordó selyem ing volt rajtam. Fekete hajam pedig le volt engedve, nem pedig flancos csatokkal és hajráfokkal volt felfogatva.

Ahogy az igazgató végzett a felvezetésemmel, a prof kezébe nyomta a dossziémat és kérte, hogy foglaljak helyet.

Csak két, hely volt az egész teremben szabad. Az egyik a Russo kölyök mellett. A fiú akkor is épp olyan fürkésző és izgatott arccal nézett rám, mint ott a temetőben. A másik pedig a hátsó társaság előtt, közvetlen. A két hely ugyan abban a padsorban volt, csak épp Russo két székkel előrébb volt a tanári asztalhoz.

Ahogy elindultam mindenki követett a teremben. Arcuk azonban megenyhült mikor elléptem a fiú mellett. Mintha nem erre számítottak volna.

Akik közé leültem (a hátsó csapat) három fiúból és egy lányból állt, a lány emlékeztetett Liv régi énjére. A fiúk között volt egy bugris göndör hajú fazon, nagy orral. Egy, akinek nagy szemüvege volt és kockás inget viselt, ő igazi stréber hatását keltette. És még egy, akinek barnás haja és körszakálla volt, ő egy kicsit pufók volt. Mikor leültem eléjük a lány volt hozzám a legközelebb.

- Huh. – fújta ki megkönnyebbülten a levegőt a nagyorrú. – úgy tűnik, meg úsztad a feleltetést Tia. – a lányhoz beszélt. Mire a mellette másik oldalról ülő lúzer feljebb tolta orrán a szemüvegét. Csak akkor vettem észre mennyire vékony az a srác. A középbarna haja hátra volt simítva, és az ingjén egy mellényt viselt.

- Azért ne kiáltsuk el, az órából még így is többmint harminc perc van hátra… - valahogy az volt az érzésem, hogy az előző barátjának volt igaza. Alan Cameront már az előtt három évvel is ismertem, de egyáltalán nem szerettem, és ez az érzés mindig is kölcsönös volt. Mindig meg alázott az osztály előtt. Nem szállt le rólam a különcségem miatt. Azt hiszem, a mögöttem ülő kis négyes fogatot sem kedvelhette. Amint beléptem az ajtón tudtam, hogy fel fog ismerni. Nem éreztem ferrnek az effajta találkozásokat, mindig úgy éreztem a sors szánt szándékkal gátat, állít elém…

Mikor az igazgató távozott, Dr. Cameron grimaszolva az aktámba nézett.

- Történelemből úgy látom, a New York-i iskoládban is hoztad a formád.- nem volt nagy változás az anyagomban. A cég emberei találékonyan az ebben az iskolában elért eredményeimet másolták vissza, a hamis aktámba. – nagyon az, az érzésem, hogy egy gyenge hármas helyett ők is inkább erős kettesre értékeltek téged. –máris kezdte a szívatást. Az osztály többi tagja csendben lapult. Pech, de a profnak sosem mondtam, hogy minden sértése, hidegen hagyott. Csak ültem a helyemen és egy idő után amint engem ócsárolva részletesen jellemzett az osztálynak, elmosolyodtam. Gyerekesnek tartottam, valakit úgy földbe tiporni, hogy mások előtt égetjük le. Gerinctelen egy húzás, akárki is követi el. Aztán elhangzott a kulcs szó… - nagyon nagy szerencse kellene ennyi ésszel munkát találnia. – „Hírtelen elpattant egy húr!” mint ahogy azt már egy dalban is hallottam. Végtelen nyugalommal végül kiálltam ellene és sajátos stílusommal válaszoltam neki.

- Engem, csak az bíztat tanár úr… hogy magának is sikerült. – kihívóan, pimasz tekintettel néztem vissza a mondandója közepén megnémuló, idősebb férfira. Nagyon az volt az érzésem, hogy nem sokan tettek még ilyet az iskolában én előttem. Az osztály, ha lehet azt mondani, tán még mélyebb csendet produkált, mint egy esti temető.

- A jegyeiddel ellentétben, a szájjártatásban való tehetséged, sokat fejlődött. – mondta miután, újra levegőt kapott, a meglepetéstől. Borostás ellenséges arca most rosszindulatú mosolygásba kezdett. - Az osztállyal épp a második világháborúról beszélgettünk. – dőlt vissza asztalának szélére. – ti holt tartottatok a tanmenetben ezt átvettétek már?

- Igazság szerint, fogalmam sincs… a tanáraim sok mindent a fejembe vertek, nem tudom, hogy ez az anyag is közte volt-e! – szemei elszűkültek.

- Akkor mit szólnál, hozzá, ha éles helyzetben derítenénk ezt, ki? – fonta össze karjait mellkasa előtt. – mond el a második világháború főbb eseményeit, időrendi sorrendben, és, ha végzel, kapsz rá egy jegyet! – önelégült képe lett egy pillanat alatt, pedig még el sem kezdtem a felsorolást. Szinte kivétel nélkül minden szempár rám szegeződött.

- Előzmény: - kezdte el helyettem a felsorolást gúnyos arccal. - 1. Az I. Világháborút lezáró békerendszer magába hordozta egy újabb háború csíráját (a legyőzötteket túlságosan megalázták, a győztesek követelései irreálisak voltak). 2… - itt a szavába vágva tovább folytattam. - Fasizálódási folyamat Olaszországban 3. Németország háborút vesztett - Franciaország gazdasági nyomása 4. 33-ig a szélsőjobboldal kerül hatalomra 5. Anschluss (1938. március. 12-13.) 6. Szudéta vidéki incidens 7. Müncheni kongresszus a diplomácia alakulása: -francia, angol - "impotens" - szovjet 39. aug. 23. Molotov-Ribbentrop paktum - francia-lengyel kölcsönös segítség. Közvetlen előzmény: Gleiwitz-i eset 1939. szept. 1. Lengyelország lerohanása szept. 17. Orosz támadás Lengyelország. ellen (Varsó eleste: 09. 27.) - az osztály, még mindig, mélységes csöndbe burkolódzott. Egy hangot sem, hallottam egyiküktől sem. A mögöttem ülő lány, akkor fellapozta tankönyvét, és abban követte nyomon a beszámolómat. A mellette ülő három fiú csak az arcvonásai formálásából következtettek a feleletem értékére. Cameron azonban még mindig rezzenéstelen arccal meredt vissza rám. - Szakaszok: - 41. jún. 22.-ig: Európai háborúk (Lengyelország, Északi államok, Benelux államok.) Angliai csata (légi háború, 40. aug. 13. - szept. 15.) - német kudarc Szovjetunió megtámadása (41. dec. Moszkvai csata) három front: Északi - Leningrád Közép-Moszkva Déli - Donyec-medence - Sztálingrádi csata végéig (43. Február) Alap vető fordulat a háború menetében: német kudarc Kurszki tankcsata (43. Július 5.) – 1943. December - Teheráni konferencia Megállapodás a második frontról (Normandia - 1944. jún. 6.) Osztozkodás: a vesztes államokat meg kell büntetni - 1945. máj. 8. Berlin eleste az európai háború vége aug. 6. - Hiroshima aug. 9. - Nagasaki - 1945. szept. 2. Japán kapitulációja… - abba hagytam, a felsorolást. Úgy gondoltam mindent lemondtam.

- Ahogy elnézem, tényleg beléd verték a tananyagot! – mondta undok hangon. – Ezt olyan szépen bemagoltad, hogy nem is ér többet egy hármasnál…

- Rajtam kívül mi, gondja van a feleletemmel? – kulcsoltam össze én is kezeimet mellkasom előtt.

- Nincs mögötte, semmi. Csak felsoroltad az adatokat, minden féle háttér információ nélkül…

- Hát ez tényleg borzalmas… - mondtam elfordítva a fejem a férfi felől. Személy szerint szerettem a háborúkról tanulni. Az ellenfelek, különféle stratégiáit, szívesen tanulmányoztam, szabadidőmben is. – Borzalmas, hogy egy diplomás professzor csak ilyen átlátszó indokot tudott találni. – néztem ismét a szemébe.

- Az én dolgom, hogy mi alapján osztályozom a feleletét.

- Az lehet, de az én dolgom, hogy elfogadom-e, vagy panasszal élek a módszerei ellen a felettesénél. Ugyebár senki nem szeret, tanári túlkapásról hallani, hisz mit szólna hozzá az igazgató, ha már az első napomon ilyenekről számolnék be? – a férfi ezt már nem fogadta olyan nyugodtan. Arca egyre inkább megfeszült, szemei elsötétültek. - erről jut eszembe mikor legutóbb itt jártam nem maga volt a leendő igazgató jelölt?

- Az igazgatóhoz! – emelte fel jobb kezét az ajtó felé mutatva.

- Igenis. – mondtam unott arccal. Nem sejtettem, hogy ilyen hamar megtör a nyomásom alatt. Régebben az volt az érzésem, több kellet ezen eredmény eléréséhez. Habár mintha mostanában a diákoknak mintha túlságosan sok joga lenne a tanárokkal szemben, nem igazán helyeslem a dolgot.

Felálltam és kilibbentem a teremből. Nem is bántam, mert iszonyatosan utáltam a történelem órákat. Egyáltalán nem a tananyag miatt. Inkább a tanítási módszerek voltak azok, amik nem kötötték le a figyelem.

Meg állva az igazgatói szoba ajtaja előtt ismét bekopogtam, most persze mikor „bajban” voltam az ajtó mögül egyből szólt a hang.

- Tessék! – mikor becsuktam magam mögött az ajtót, az igazgató döbbent tekintetébe botlottam. – Hát maga? – kérdezte.

- Összefutottam a régi osztályfőnökömmel. – mondtam el a dolog hátterében rejlő igazságot.

- Igen? – siettetett, már láttam arcán, hogy sejti a dolog kimenetelét.

- Meg akartam magam védeni, mert nem tetszett az egyénei osztályozási szokása. – húztam el a szám, mert sejtettem, hogy mi fog következni. Az igazgató egyszerűen le fogja venni a fejem, vagy kirúg…

- Tudja a Professzor, tanított engem a főiskolán… úgy hogy sejtem mit ért egyéni osztályozási szokás alatt. – ez az úgymond együtt érző gesztus kissé meg lepte a fülemet. A férfi hangjait alig akarta tovább engedni az agyam felé. Aztán Ducsay elővett egy jegyzettömböt, és előre hajolt. – Minden esetre ezt be kell írnom a mappádba. Ez az eljárás. A közel jövőben azt ajánlom, azzal idegesítsd fel a proffot, hogy ne tudjon beléd kötni. Nálam bevált. – csukta be a jegyzet füzetét miután belefirkantott valamit. Még mondani akartam neki valamit, mikor meghallottam a csengő szót.

Az elkövetkezendő órákon, nem történt változás. A legtöbb tanárt, hidegzuhanyként érte a visszatérésem. Mindig is tudtam, hogy nem voltam a szívük csücske, de azt nem vártam volna, hogy ennyire a begyükben voltam.

Az osztályról nem is beszélve, senki sem szólt hozzám. Esetleg ha Carollal összefutottunk a folyosón, akkor beszéltem vele egy-két szót, illetve Alex velem töltötte az ebédszünetet.

Végül végre vége lett a napnak, mikor bevágódtam a bejáraton, a kis Will rotyogva sietett felém. Carol és Eli az ebédlőben voltak észre se vették, hogy ott voltam.

Emelthangon beszéltek egymással, ilyen-olyan megélhetési gondokról. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy a szög kibújt abból a bizonyos zsákból.

- Mért nem mondod meg csak nyíltan az öregnek, hogy máshol többet fizetnének? – ripakodott Carol.

- Nem tehetem ezt vele. Rengeteget köszönhetek neki!

- Ahogy ő is neked!

- Nem érdekel, mit gondolsz róla nem, fogom faképnél hagyni!

- Ha ez így megy tovább nem fogjuk tudni, fenntartani a házat! Döntened kell, melyiket választod!

- Nincs szakképzésem, betanított munkás vagyok. Ki venne így fel? – tárta szét karját Eli.

- Például Getro…

- A nagybátyád? Floridában?

- Majd nézek ott egy fő iskolát. Elmehetnénk innen! – magyarázta a lány.

- Felejtsd el! Livet itt temettük el, innen én nem megyek sehova. Willt nem viszem el ebből a városból.

- Ugyan már! – kiáltozott Carol. – Mindketten tudjuk, hogy Lívnek ehhez semmi köze, ahogy a kicsinek sem. – mondta. – Egyszerűen félsz!

- Na jó tudod mit…

- Na fejeznétek be? – vágtam közben. Ott álltam tőlük méterekre, és még csak észre sem vettek a vitájuk közben. A kis Will fejét a vállamra hajtva, néztem rájuk. – Nem most van itt az ideje egymásnak ugrani… Remélem máskor nem a gyerek előtt keltetek ki magatokból! – haragosan néztem rájuk. Végül egymásra néztek, szótlanul. Carol végül odalépett Elihoz és ő átölelte a lányt.

- Meg oldjuk valahogy. Valahol biztos van még tartalékuk! – csak akkor jutott eszembe…

- Eli eltudnál, vinni az árvaházba? – váltottam hírtelen hangnemet. A fiú megütközve nézett rám.

- Az árvaházat bezárták… azt hiszem a tűzeset miatt. – hírtelen ért ez a hír. Még csak nem is hallottam róla.

- Hol robbant ki a tűz? – kérdeztem az ajtó felé menet.

- A tetőtérben… az irattárban. Szerencsére nem is terjedt tovább.

- Ezek szerint most felújításra vár?

- Igen. – állt meg az ajtóban a fiú értetlenül utánam nézve.

- Azt mondtam, vigyél az árvaházhoz… - ismételtem meg mikor észrevettem, a tétovázást a szemeiben. - ez azt jelenti, hogy oda megyünk. Carol – szólítottam meg akkor a lányt. – Most inkább te is gyere! – neki nem kellett kétszer mondanom, szinte azonnal felcsapott egy papucsot a lábára és jött utánam. Meg lepődtem a kíváncsiságán, mivel úgy gondoltam, hogy bizonyára az hajtja.

- Gyere már Eli! – szolt hátra, felkapva Willt.

Már nem voltunk messze az otthontól, mikor Carol megszólalt.

- Na? Milyen volt az első napod? – érdeklődő tekintettel nézett rám előre.

- Inkább hagyjuk. – válaszom hallatán Eli mosolyogva felém fordult.

- Csak nem jártattad a szád? – laposakat pislogva felé fordultam.

- Vagy rá ijesztettél egykét gólyára? – végül úgy gondoltam mivel az igazság nem hangzott el közlöm velük az eseményeket.

- Az első órámon kinyilvánítottam az osztályfőnökömnek, hogy szerény véleményem szerint, nem és semmit nem osztályoz megfelelően. – a két fiatal összecsodálkozott.

- Ki is az osztályfőnököd? – kérdezett rá Eli.

- Professzor Cameron…

- Űűűűűű – hüledezett mind kettő egyszerre.

- Jó részemről befejeztem a beszélgetést! – fordultam el tőlük morcosan.

Mikor a gyermekotthon kapujához értünk zárva találtuk. A kocsit kint kellett hagyni, és Carolt hagytuk hátra, afféle őrszemnek. Mivel a telek akkor már a városi önkormányzathoz tartozott, illegális volt belépni rá engedély nélkül. Azonban tudtam, hogy amiért megyünk azt amúgy sem vihettem, volna magammal ki onnan.

Egy lánccal volt lelakatolva a nagy rácsozott vaskapu. Ahogy megfeszítettük a két szárnya között még épp volt annyi hely, hogy Eli is átférjen rajta. Carolnak meg mondtuk, hogy álljon arrébb a kocsival, és tegyen úgy mintha, próbálna szerelni valamit a motor térben. A csomagtartóban Eli talált egy elhasználódott szelepet, ha valaki véletlen megállt volna segítséget nyújtva, akkor se legyen egyszerű dolga vele. A rendes, használható szelepet, kivettük és eldugtuk az első ülés alá.

A mobilom számát megadva Carolnak, meghagytam, hogy ha úgy látja valaki, épp bemegy az ingatlanba, akkor azonnal hívjon, hogy legyen elég időnk rejtekhelyre bújni.

Már a ház hatalmas ajtaja előtt álltunk, csak néztük a totális elhagyatottság eredményeit. Belépve a hatalmas előcsarnokba, azonnal egy lepusztult elhagyatott épület belseje tárult szemünk elé. A régi csillogás, a mennyezeten lévő freskók, a falak faberakása, már a múlté volt. Minden elkopott és elhalványult a sok por, és pókháló között.

Végül összevont szemöldökkel elindultam a régi szobám felé.

- Susan… csak most jutott eszembe… mért is vagyunk most itt? – indult utánam a lépcsőn.

- Nem tudtam elvinni innen semmit, a régi cuccaim közül. – válaszoltam neki higgadtan fel érve a nyikorgó lépcső tetejére. Döbbenetes volt látni mennyire leharcolttá vált a ház csupán három év alatt. Eli azonban nem az épület állapotával volt elfoglalva.

- Azokat a ruhákat, már rég elvitték innen… amúgy sem hiszem, hogy még jó lenne rád! – elvigyorodtam a fiú kijelentésén.

- Begyulladtál?

- Én még sosem tettem ilyet! Most besurrantuk egy a várostulajdonába lévő telekre…

- Csak azt visszük el, ami az enyém… habár ez sem teljesen igaz. – gondolkoztam el végül. Ez a cselekedetem, Elit azonnali, kétségbe esésre ösztönözte.

- Mi az, hogy nem teljesen igaz? – nézett rám a volt szobám ajtaja előtt. Én huncut tekintettel vissza néztem rá és belöktem az ajtót. – Emlékszel arra az ostoba pletykára, ami velem és a banya kincses ládájával volt kapcsolatos? – léptem a szekrényem elé és kitártam az ajtaját. Tényleg üres volt, de engem ez nem zavart.

- Igen! Az a pletyka, talán Ted terjesztette el, - vonta meg a vállát. - már nem is tudom, de hogy jön ez ide? – megkapaszkodtam a szekrény két szárnyában, és jobb lábammal beletapostam a szekrény hátuljába. Eli értetlen arckifejezéssel nézte a jelenetet. A kis deszkalap engedelmesen elvált a többitől és azon az egy szegen, ami tartotta, vadul himbálni kezdte magát. Végül mielőtt bemásztam volna a járatokba, visszanéztem rá, és megszólaltam. – Akkor nem akartam elmondani, de nem pletyka volt. – elmosolyodva néztem a fiú elkerekedett szemeit.

- Te elcsórtad a banya elcsalt pénzét? – ámuldozott a fiú. Akkor elkaptam a kezét és beráncigáltam a szekrénybe. Magunkra csukva az ajtaját átpréseltem valahogy a falon és én is követtem. Csak keresztbe állva tudott elférni, aztán homlokához kapva káromkodni kezdett.

- Ez mért kellett… - azonnal szájára tettem a kezem.

- Te nem hallottad? – ütötte meg fülünket, egy idegen férfihang. Eli szeme döbbenten kitágult. Én pedig számszélét harapdálva vártam.

- Micsodát? – egy másik férfihang kérdezte. Talán épp a szobám ajtajában állhatott. Miközben lassan próbált fészkelődni Eli balkeze hírtelen, beleütközött, valamibe. Szemeit azonnal oda szegezve megpillantotta nagy útibőröndjét, amit nekem adott, aztán kérdően rám nézett. Egy szó nélkül elnézve a mellette lévő csomagra és bólintottam.

- Mintha valaki káromkodott volna…

- Max a patkányok! - erre a kijelentésre, a fiú ismét rám meredt. Tudtam, hogy irtózik a patkányoktól, úgyhogy gyorsan intettem neki, hogy csak kamuzik az, aki ezt állította. Azonban épp, hogy ezt a merész „kijelentést” tettem volna a tekintete megmerevedetten a vállamra szegeződött. Én is éreztem, hogy valami hírtelen rá huppant. Nem kellett oda néznem, hogy tudjam mi az. Egy kisebb macska méretű patkány épp a fülem mellett szimatolt rajtam valamit. Valahogy ki kellett használnom, hogy elém került az a szerencsétlen jószág. Mikor körül néztem a járat falán, épp a fejem felett megpillantottam egy lyukat, amit valószínűleg épp a kis barátom vájt ki magának. A két fickó még mindig túl közel volt, már a szekrényem előtt ténferegtek. Végül lassan elkaptam a patkány farkát megemeltem, aztán mikor felvisított a nemtetszését jelezve, gyorsan kihajítottam a farkánál fogva meglendítve a szobámba.

- Az istenit…

- Ez egyenesen neked ugrott. – hallottam a két férfi ordítozását. – Te vérzel!

- Meg harapott ez a dög. – mondta a valamelyik. Eli és én kissé sajnálkozva néztünk össze. Nem úgy terveztem, hogy bántsa majd bármelyiket az a jószág, de gondolom meg ijedt, ahogy kihajítottam a járatból.

- Beviszlek a korházba… - kezdte el hírtelen az egyik. – ki tudja mit hordozott az a dög!

- Nem tudom be vagyok-e oltva, veszettség ellen, de egy tetanuszt akkor is kapnom kell… - halkult el a hangjuk, ahogy távolodtak. Aztán egy utolsó nagyobb csattanás a bejárati ajtó dördülő becsukása közben.

Én léptem, ki először a szobába. Se a két alakot nem hallottam, se a patkányt nem láttam sehol. Végül mondtam Elinak, hogy húzza ki a bőröndöt a falból.

Természetesen, nem csak a pénz volt benne, hanem egykét egyéb, számomra értékes kacatot is elrejtettem benne. Miközben a falban rejtőztünk észre vettem, hogy a falak egyáltalán nem sérültek meg a tűz során. Valószínűleg a tűz nélkül még most is több tucatnyi gyerek tengetné itt minden napjait. Márpedig akkor nem lett volna ilyen könnyű kivinnünk innen a cuccomat. Erről eszembe is jutott valami.

- Pontosan, hogyan is történt ez a tűz? – kérdeztem már a kapu felé tartva Elitól.

- A nyomozók, azt állapították, meg hogy valaki szándékosan nyújtott tüzet. – mondta vissza nézve a leégett tetőszerkezetre. – az egész tetőtér meg semmisült. A könyvtárral, a levéltárral, és a régi akták jelentős részével.

- Bizonyára nem csak én utáltam itt lenni. –jegyeztem meg cinikusra véve a figurát.

Carol később elmondta, hogy nem csak két férfi szállt ki a területre. A csapat harmadik tagja úgy döntött segítséget nyújt szegény lánynak, a kocsihelyre állításában. Így mikor a másik két társa elindult befelé, nem tudott szólni nekünk, mert akkor, biztosan lebuktatott volna bennünket a harmadik férfi szemében. Teljesen helyesnek tartottam a tettét. Nem volt más választása, és mi is megoldottuk végül.

A táskát a csomagtartóba téve el is indultunk haza. A bőröndöt már csak akkor nyitottam ki, mikor Carol és Eli leültette Willt a tv elé mesét nézni. Kicsatoltam a zárat a fedelén, meghúztam a széltében körbefogó szíjak csatjait, és felnyitottam a nehéz fedelet.

A használt csekk papírok ott hevertek egy kis fiókban, a fedélbe varrva. Kiemeltem őket, és átadtam Carolnak. Sosem számoltam össze pontosan mennyi pénzt váltottam ki velük a bankban. Illetve, váltattam ki. A pánk bolt tulajdonosával, aki egy kis ellenjuttatás fejében boldogan kiváltotta nekem a bankból a pénzt. Ott volt még az a sapka is, amit aztán az üzlet lezajlásáért kaptam ajándékba. Ugyan az, aminek kiválasztása közben Liv kint várt az utcán, mert nem akart bejönni velem, olyan vad helyre.

Carol arca el volt sápadva, mikor az asztalra visszarakta a csekkeket. Még úgy is, hogy a pánk fazonnak egy harminc százalékát adtam meg a munkájáért, és persze a hallgatásáért a tízmilliós összegből még így is elég nagy része meg maradt. Igaz kissé öreg pénz volt, de mindegyik érvényes bankjegy volt. Ahogy belenéztem a bőrönd tartalmába, egy csomó Benjamin Frenklin vigyorgott vissza rám.

- Ezt nem hiszem el! – emelte szájához kezét a lány. – honnan van ez?

- Ez az én megtakarításom! – mondtam elmosolyodva. Eli kissé még mindig sápadt volt, de egy szót sem szolt, Carolnak a pénz eredetéről. A banya bizonyára már évtizedek óta gyűjtögette, mikor én rátaláltam. Erre gondolva még mindig elöntötte a szívemet a melegség. Az a nőszemély annyit ártott nekem, hogy ennyit igazán meg érdemelt érte. – innen nem messze láttam egy házat, amit eladnak.

- Az, az anyukámé volt! – mondta Carol. – már ha a lépcsős sárga házra gondolsz hét házzal lejjebb. – nézett rám, még mindig egy kicsit kóválygó tekintettel. – ott laktam egy ideig, miután nekem adta, de most nem találtunk még rá vevőt!

- Nekem van felesleges hétmillióm… - néztem rá, miközben arcára ki ült a felismerés. – ha gondolod, cserélhetünk. – fejeztem be a mondatot mosolyogva.

Az nap esete már a saját házamban aludtam. Jó üzlet volt, a ház bútorozott volt és a lány a papírokat is azonnal odatudta, adni.

A házam, valamivel nagyobb volt, mint az, amiben addig vendégeskedtem. Az udvar és az épült, ahhoz képest, hogy pár hónapja már magányosan állt, jól karban volt tartva.

Ahogy beléptem az ajtón egy boltíves ajtóból nyíló süllyesztett nappali tárult elém, egy széles puha kanapéval és két hozzá tartozó fotellal. Velük szemben volt a falra fel függesztett plazma tv. A konyha kicsit kicsi volt de egy embernek tökéletes. A konyha ajtaja mellett vezetett fel a lépcső a tetőtéri hálótérbe. Az egész fölső tér a lenti fürdőszoba és konyha felett volt kialakítva. A nappali felett magas plafon volt, és be lehetett látni a tetőteres hálótérbe. Olyan érzésem volt fent mintha valami erkélyen aludnék. Nem vett körül négy fal amint alszok, csak egy magasított fehér korlát választotta el embert a nappali tetejétől. Nagyon tetszett. A következő napnak is könnyebben indultam neki, tudva, hogy egyszerre segítettem a barátaimnak és lettem független tőlük.